Kedd óta Spanyolországban is forró lett a hangulat. Míg a francia gazdák a spanyol konkurenciára dühösek, addig a spanyolok a marokkóira, a kelet-európaiak az ukránra, és mindenki egyformán az EU agrárpolitikájára. Mi a baj az uniós rendszerrel?
Mi történik most?
Miközben a spanyol kamionokat támadások érik a francia közutakon, addig a hispánoknak az észak-afrikai konkurenciával van bajuk. Kelet-Európa pedig már 2023 áprilisa óta importtilalommal, novembertől pedig határzárral tiltakozik az ukrán agrártermékek vámmentes beáramlása ellen. Az EU-n kívülről érkező árukkal az a bajuk a gazdálkodóknak, hogy nem vonatkoznak rájuk az unió termelési előírásai. A szigorú elvárások mellett Európában a termelés költségei is megemelkedtek az orosz-ukrán háború miatt. A közösség legerősebb gazdasága, a német, meggyengült, és a költségvetési hiányt részben a mezőgazdaságon igyekezett „behajtani”. Ez indította el a forrongást egész Európában.
Az euró mélyrepülésben van, ezzel együtt emelkedik az importból érkező energiahordozók ára. Hiába csökkent 74 dollár alá a kőolaj hordónkénti ára (tavaly nyár óta nem volt ennyire alacsony), ezt mégsem érezzük az európai valuták elértéktelenedése miatt. A közösség agráriuma egyre kevésbé versenyképes a globális piacokon, de a belső vársárlóerő is csökken. Kevesebb húsra, takarmányra és igényes élelmiszerre van szükség, így a gazdák tárolói túlterheltek. Az eladhatatlan áruk miatt egyre laposabb a zsebük és egyre fokozódik a dühük.
Válságban Európa
A helyzetet nehezíti, hogy 2022-ben egész Európa a háborúval párhuzamosan hatalmas aszállyal szembesült, de tulajdonképpen már 2019 óta vízhiányos volt az időjárás. Ezt 2023-ban Északnyugat-Európában áradások és belvizek követték, Spanyolországban viszont fokozódott a vízhiány. Andalúziában a víztározók a kapacitásuk ötödéig vannak feltöltve, egész Dél-Spanyolországban drasztikus vízfelhasználási korlátozások vannak érvényben. Huelvában, ahol a gazdák a citrusfélék és bogyósok termelésre szakosodtak, megfelezték a gazdaságokban kiadható öntözővízadagokat, emiatt már hétfőn tüntetés kezdődött.
Mára egyszerre több régióban is blokád alá vették az utakat Spanyolországban. A tiltakozás visszatérő eleme az EU Közös Agrárpolitikája és a bürokrácia. A gazdák mindenütt úgy érzik, magukra maradtak, és nem látják a biztos jövőt. Mindez már a tavalyi, elképesztően alacsony agrárberuházási számokon is látszott. Ha már a német gazdaságok sem tudják megvásárolni a mezőgépeket, akkor tényleg nagy a baj.
A tüntetés részeredményei
Az EU válsága éppen az uniós választások előtt válik nyilvánvalóvá. A Közös Agrárpolitika működtetése a közös költségvetés harmadát teszi ki Európában. A fenntarthatóság jegyében létrehozott Zöld Megállapodás (Green Deal) pedig áthatja az egész agrártámogatási rendszert. A zöld célok kritikája már tavaly ősszel erőteljes volt, mostanra biztossá vált, hogy ebben a formában nem lehet ezeket megvalósítani. Ursula von der Leyen, az EU Bizottság elnöke fokozatosan gesztusokat tesz gazdák felé: a parlagoltatás idén sem lesz kötelező, és eltörölték azt a 2030-ra kitűzött célt, hogy a növényvédőszer-felhasználást 50%-kal csökkentsék a 2015-2017-es évek átlagához képest.
Előbbi vívmány nem nagy előrelépés, hiszen az utóbbi két évben sem kellett parlagon hagyni a szántók 4%-át, ráadásul a „kedvezményhez” feltételek is kapcsolódnak. A növényvédőszer-felhasználás csökkentésének eltörlése viszont komoly eredmény, mert egészen mostanáig zavaros volt, hogyan fogják számolni az egyes készítmények kockázatosságát és kiszórt mennyiségét, illetve mennyire lehet tagállami szinten differenciálni az 50%-os célt. Egy dolog volt bizonyos: a cél méréséhez ismét rengeteg „papírmunkára” lesz szükség.
Míg az USA-ban a hatóságoknak és a minisztériumnak elegendő azt ellenőriznie, hogy a mezőgazdaság humánélelmezési szempontból megfelelő termékeket gyárt-e, addig Európában folyton a termelés mikéntjével foglalkoznak a bürokraták, és sokkal kevésbé az eredményével. A laborok mérési eredményein túl itt ugyanis környezeti-állatjóléti-etikai megfontolások irányítják az élelmiszertermelést.
A piac magától megoldaná
Holott mindez a piacra is bízható lenne. Ha a fogyasztók egy része bioterméket szeretne vásárolni, akkor a termelők egy része ezt fogja előállítani, kellően magas áron. Ha viszont előírjuk, hogy a terület 25%-án biotermelés legyen, akkor az a kínálat extrém növekedéséhez vezet, aminek az vége, hogy a magasabb költségek ellenére csökkenni fognak az árak. Ugyanez igaz az állatjólétre, de a GMO-mentességre is. Minden fogyasztói elvárás kielégíthető védjegyekkel és az ehhez kapcsolódó felárral. Annak nem sok értelme van, ha a magyar szója GMO-mentes, de a termés 60%-át az osztrákoknak adjuk át feldolgozásra, ahol – velünk ellentétben – a teljes baromfi- és tejterméklánc címkézetten GMO-mentes, így a termékek magas áron eladhatók.
A szabadtartásos baromfinak is csak akkor jó a piaca, ha szűk. A tömegtermelés és a szabadtartás aligha összeegyeztethető fogalmak. A most oly divatos „fenntartható” termelést is sokkal egyszerűbb úgy megvalósítani, ha az valóban mérhető költségcsökkenést (inputmegtakarítás) és piacbővülést hoz (akár a megrendelő, akár a termelő imázsnövelése révén). Nem eltörölni kell a szántást, hanem bebizonyítani, hogy a forgatásmentes művelés a jobb.
Mindent egybevetve az uniós agrárpolitika ideológiáktól terhelt és rendkívül bürokratikus. Ahhoz, hogy egy gazdaság működni tudjon, már komoly adminisztrációs személyzetet kell tartania, és a mindennapi munka nagy része adatrögzítéssel, illetve jelölési tevékenységekkel telik el, amit jelentések írása követ. A pályázatok benyújtásáról és nyomon követéséről már ne is beszéljünk, holott ezek nélkül a források nélkül gyorsan versenyképtelenné válik a termelő. Nehéz így elmagyarázni a jövő nemzedékének, hogy mitől szép a gazdaélet.
