A vöröshagyma a világon a legfontosabb ízesítő zöldségféle; jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy termelése majdnem megduplázódott az elmúlt 10 évben, így jelenleg 3 millió hektáron termesztik.
A hagyma fogyasztása országonként nagy szórást mutat, éves átlagban, világviszonylatban 6-7 kg/fő körül van, amibe beleértendő a szegény afrikai és ázsiai országok néhány kg-os felhasználása és a líbiai 30 kg/fő/év csúcsnak számító mennyisége. Amerikában közel 16 kg/fő, az európai országokban 10–15 kg/fő, míg Magyarországon 10–12 kg/fő/év az átlagos fogyasztás.
Az évi 50–60 millió tonna felét Kína állítja elő, de jelentős termesztő még az évi 1-2 millió tonna termésével India, az USA, Egyiptom, Irán, Törökország, Pakisztán, Brazília, Oroszország és Dél-Korea is. Világszerte szinte mindenütt fogyasztják, a legtöbb helyen termesztik is, de az országonkénti termőfelület nagysága, a megtermelt mennyiség és a fogyasztás nincs összhangban, ami a termesztéstechnológiák jelentős színvonalbeli eltéréséből is adódik. A 134 hagymatermesztő ország termésátlagai a 8-10 t/ha-tól az évi 50-60 t/ha átlagig szórnak, de a kiemelkedő termesztéstechnológiai színvonallal rendelkezőkben (pl. Hollandia) a 100 t/ha-t is meghaladó termésátlagok fordulnak elő.
Magyarországon 24 t/ha az átlagtermés, ami az elmúlt 30 év alatt lényegében nem változott, minimális a javulás (+3 t/ha), ami a nemzetközi szinten való elmaradásunkat jól jelzi. Országon belül egy jelentős átrendeződésnek lehetünk tanúi: a történelmi, Maros-menti, makói tájról a termesztés áthúzódott északabbra (Jászság) és nyugatabbra (Kisalföld), de jó gazdaságok találhatók a Dél-Csongrád megyével hasonló klímaadottságú, de lazább talajokkal rendelkező Bács-Kiskun megyében is. Ezek a termőkörzetek adják a vöröshagyma éves termésének 85–90%-át. Az egyéves (magról vetett) technológia kiszorította a minőségben jobb, magasabb szárazanyag-tartalmú, jobban tárolható, de lényegesen drágábban megtermeszthető kétéves makói hagymát, noha az egyéves termesztésnek is voltak hagyományai, például a Kisalföldön. Megjegyzendő, hogy a nemzetközi statisztikai adatok kisebb mértékben torzítanak, mivel egyes országokban az étkezési vöröshagyma fogyasztásába beleszámolják az egyéb hagymafajokat is (pl. fokhagyma, póréhagyma stb.).
A termesztés visszaesésének okait kutatva gond a tárolók hiányából adódó folyamatos, hazai hagymával történő ellátás akadozása és az importáru (lengyel, osztrák, német, holland) fokozódó nyomása.
A termesztéstechnológiai okok közül első helyen kell megemlíteni az öntözés hiányát és az ehhez kapcsolódó alacsony színvonalú tápanyagellátást. A kettő szorosan összefügg: amíg nem lesz öntözhető terület, nincs értelme az intenzív tápanyag-utánpótlásnak, és ez fordítva is igaz: a gyenge tápanyag-ellátottságú talajokon az öntözés nem hozza a várt eredményt. Napjainkban fontos intézkedések vannak folyamatban, és a hagymatermesztés fejlesztése érdekében létrejött szerveződések, szervezetek jelenleg is működnek olyan témákban, mint a fajtakérdés, információs adatbázis kialakítása a termelőkről, a termelésről, a tárolásról, gépesítésről és az értékesítésről. Írásunkban kizárólag a hagyma tápanyagellátás-kérdéseire szorítkozunk, természetesen röviden érintve a szorosan kapcsolódó vízigényt is.
A magról vetett étkezési vöröshagyma tápanyagigénye és az igényelt tápanyag összetétele
A hagymafélék – bár a csoporton belül a fajok között jelentős eltérés van – a közepes tápanyagigényű zöldségnövényekhez tartoznak, mint ahogy a vöröshagyma is. A nitrogén alapvetően a termésmennyiséget befolyásolja, míg a kálium a minőséget határozza meg (szárazság- és fagytűrés, tárolhatóság és szállíthatóság). A hagyma foszforigénye alacsony. A nitrogénhiány átmeneti jelleggel gyakran előfordul homoktalajon. Főleg ott lehet megfigyelni, ahol nem használtak indítótrágyát, vagy késtek az első fejtrágyázással. Ilyen esetben a külső (alsó), idősebb levelek világosabbak, vékonyabbak, a növény merev tartású, fejlettsége gyengébb. Súlyos esetben – ami a termesztési gyakorlatban már ritkán fordul elő – a lombozat a levélcsúcstól kiindulva, a sárgulást követően elhal, a levelek tövén vöröses elszíneződés is megfigyelhető. A túlzott nitrogéntrágyázás – azáltal, hogy laza szöveti szerkezetet képez – rontja a termés minőségét, a tárolhatóságot.
A hagyma nem számít foszforigényes növénynek, a foszfor hiányával nagyon ritkán lehet találkozni. Ilyen esetben az idősebb levelek fénytelenek, sötétzöld, vöröseszöld színűek. A hiány mértékének fokozódásával a levél hegye irányából sárgásbarna nekrotikus (száraz) foltok terjednek el, amelyek felülete fokozatosan növekszik, egy idő után az egész levelet betakarják, majd a levél fokozatosan elszárad és lehullik. Az ilyen hagyma termése feltűnően fejletlen, gyökérzete kicsi. A foszfort a lombtömeghez képest (!) legnagyobb mennyiségben – más zöldségfajokhoz hasonlóan – fejlődésének kezdetén igényli, ekkor a legintenzívebb a foszfor felvétele, ami kezdetben a gyökerek fejlesztéséhez, később a buroklevelek képzéséhez szükséges. A káliumhiány csak szélsőséges esetben okoz terméscsökkenést, sokkal inkább a beltartalmi tulajdonságokra, a hagyma minőségére van hatással. A hiánytünetek az alsó leveleken, a levélhegy közelében mutatkoznak először hosszanti sárgászöld, sárga csíkok formájában. A káliummal jól ellátott növény jobban bírja a szárazságot, ellenállóbb a betegségekkel szemben. Azáltal, hogy a kálium növeli a szárazanyag-tartalmat, a termés kisebb törődéssel, sérüléssel szedhető, jobban szállítható, és kisebb veszteséggel tárolható. A káliummal jól ellátott hagyma buroklevele gyorsabban beszárad, vastagabb lesz, ami fokozott védelmet biztosít a termésnek.
A vetést követő négy-hat hétben, ha a lombozat tömegéhez képest nagy is, de összességében minimális a felvett tápanyag mennyisége, majd ezt követően fokozatosan felgyorsul. A legtöbb tápanyagot a fejesedést közvetlenül megelőzően, illetve annak kezdetén veszi fel. A szaktanácsok, illetve a trágyázási terv készítésekor a fajlagos tápanyagigényből, azaz 1 tonna termés kifejlesztéséhez szükséges tápanyagok mennyiségéből szokás kiindulni:
– nitrogén (N): 3,4 kg/t,
– foszfor (P2O5): 0,9 kg/t,
– kálium (K2O): 3,5 kg/t,
– magnézium (MgO): 0,4 kg/t.
A szakirodalomban a fajlagos igény vonatkozásában meglehetősen nagy a szórás, elsősorban abból adódóan, hogy az igényt változó, nem egy esetben szélsőségesnek számító termésátlagok esetén vizsgálták. Így a nitrogénnél (N) 3–4 kg/ha, a foszfornál (P2O5) 0,7–0,9 kg/ha, a káliumnál (K2O) 3,0–3,8 kg/ha között változik; kisebb termésátlagoknál inkább a magasabb, nagyobb termés esetén az alacsonyabb fajlagostápanyagigény-értékek a reálisabbak. A hazai szaktanácsadásban és gyakorlatban a fent kiemelt (nyíllal jelzett) értékeket szoktuk alapul venni.
Magnéziumigénye szakirodalmi adatok alapján 20 és 40 kg/ha között változik. A hazai vizsgálatok és mérések 25–35 kg/ha-t állapítottak meg, ami más zöldségfajokhoz viszonyítva közepesnek, illetve alacsonynak mondható. A magnéziumhiány a hagymán nagyon ritkán figyelhető meg. Az idősebb leveleken a káliumhoz hasonló hosszanti csíkoltság alakul ki, amelynek színárnyalata a káliuménál sötétebb, élénkebb. A tünetek először nem a levélzet hegyén, hanem a szár közelében alakulnak ki.
Kalciumból egy tonna termés kifejlesztéséhez ~0,6 kg-ot használ fel. A kalciumhiány tünetei a termesztésben szinte ismeretlenek, ez csak savanyú talajon fordul elő. (Tenyészedényes kísérletekben sikerült kimutatni: a beteg növény levélzete világosabb, fakóbb, színtelenebb, a levélcsúcs összesodródik, majd idővel megbarnul és megsárgul.)
Figyelemre méltó a kénigénye, ami megközelítőleg 0,5–0,6 kg/t. Legnagyobb arányban akkor van rá szükség, amikor a káliumra, azaz az intenzív növekedési szakaszban és a fejképzéskor. A hagymának más zöldségfajokhoz képest jelentős a kénigénye; jellegzetes hatóanyagának, az allilszulfidnak a mennyisége, amely az ízét is adja, összefüggésben van a szárazanyag-tartalommal és a kénellátással. A hagymánál a kénhiánytünetek megjelenését akkor észlelték, amikor a levelek kéntartalma alacsonyabb volt 0,03%nál. Optimális esetben a nitrogén/kén aránya 30–40/1 között változik, beteg (kénhiányos) növényeknél sok esetben meghaladja a 70–80/1-et. Mezoelemek és mikroelemek közül a vas és a bór játszik fontos szerepet, a klórra pedig érzékeny.
A tápanyagfelvétel a tenyészidő folyamán folyamatosan növekszik. Kezdeti fejlődés idején – az első 2–2,5 hónapban – különösen mérsékelt, majd a betakarítást megelőző 1–1,5 hónapban megnövekszik, ekkor, a hagymafejek képzésének idején a legnagyobb.
A magról vetett étkezési vöröshagyma talajigénye
A vöröshagyma a középkötött mezőségi és öntéstalajokon fejlődik a legjobban. A termesztés eredményességét elsősorban a mechanikai összetétel (humusz, kötöttség) határozza meg. Míg a dughagymáról szaporított hagyma a tapasztalatok szerint a gyengébb minőségű, kevésbé jó szerkezetű talajokon is elfogadható termést ad, addig a magról vetettet csak ott szabad termeszteni, ahol az esetleges talajcserepesedés nem zavarja a kelést, a talajtömődéstől nem kell tartani, és ahol a kiváló minőségű vetőágy készítésének nincs akadálya, ami nemcsak a kelés, de a gyomirtó és növényvédő szerek bedolgozása és egyöntetű, egyenletes hatása miatt is fontos. Termesztése nem köthető egyetlen talajtípushoz, a gyakorlat bizonyítja, hogy a szélsőségesen laza, humuszszegény homokot és a túl kötött agyagtalajokat kivéve mindenhol termeszthető. A sekély gyökérzete miatt nem igényel mélyen művelt talajt.
A mészben közepesen ellátott (1–5% CaCO3), közel semleges kémhatású, szikesedésre a legcsekélyebb mértékben sem hajlamos, pangó víztől mentes talajok a legjobbak. A kötöttebb vályogtalajokon magasabb szárazanyag-tartalmú, jobban tárolható hagyma fejlődik, szemben a lazább talajokon (homokos vályog), ahol viszonylag gyorsabb a fejlődés, de a szárazanyag-tartalom rendszerint alacsonyabb, amiből következően a tárolhatóság valamivel gyengébb. Nyirkos, mély fekvésű területeken gyakoribb a szártőbetegségek előfordulása. Az eredményes, gépesíthető termesztés feltétele a sík, vízszintes, maximum 2%-os lejtésű talajfelszín.
A hagyma az úgynevezett gyomnevelő növények csoportjába tartozik, tekintettel habitusbéli tulajdonságaira, ugyanis kevés levele nem árnyékolja le a talajt. Ebből adódóan fontos szempont a talaj megválasztásakor a gyomosodás mértéke: elgyomosodott (erősen gyomosodásra hajlamos táblákon) nem szabad a vöröshagyma termesztésével, különösen az egyévessel próbálkozni. Különösen veszélyesek az egyszikű és az évelő gyomokkal fertőzött táblák.
Vetésforgóban a szervestrágyázott szakaszt követően (pl. kertészeti forgókban paprika, paradicsom vagy káposztafélék után), mezőgazdasági forgókban két kalászos közé helyezik. A közvetlenül szervestrágyázott terület nem feltétele a jó termésnek, sőt az a tapasztalat, hogy az ilyen területekről származó termésnek rosszabb a tárolhatósága.
A magról vetett étkezési vöröshagyma vízigénye és öntözése
Az étkezési vöröshagyma vízigényével kapcsolatos megállapítások – abból adódóan, hogy nem tesznek különbséget az egyéves, magról vetett és a kétéves, dughagymáról nevelt között – ellentmondásos. A kétéves hagymát egy átlagosan csapadékos évben lehet öntözetlen körülmények között is termeszteni, de a magról vetett nevelése csak öntözött feltételek mellett eredményes. A dughagymáról termesztett hagyma korábban az öntözetlen szántóföldi vetésforgók növénye volt, általában két őszi gabona közé illesztették. A magról vetett hagyma tenyészideje elhúzódik, az intenzív tápanyagfelvétel, azaz az intenzív tömeggyarapodás a legmelegebb és a legszárazabb nyári időszakra esik, ebből adódóan nélkülözhetetlen az öntözése, mint ahogy a tápanyagok hasznosuláshoz szükséges a talajnedvesség.
Transzspirációs együtthatója (egységnyi szárazanyag előállításához szükséges egységnyi vízmennyiség) – ami a vízigény egyik jellemző mutatója – 240–300, a dughagyma esetében ~240–270, a magról vetett esetében ~270–300, jól jellemzi a vízigénybeli különbséget.
70%-os talaj-vízkapacitás alatt feltétlenül meg kell kezdeni az öntözését: a sekélyen elhelyezkedő gyökérzet miatt gyakoribb, de kisebb vízadagok használata kívánatos.
Korábbi megállapítások szerint kora tavaszi vetés esetén a csírázáshoz elegendő nedvességet tartalmaz a talaj, és csak májustól javasolták az öntözést. Az utóbbi évek csapadékszegény időjárása azonban kikényszerítette a korábbi, már áprilisi vízutánpótlást. Az utolsó öntözés időpontja jelentősen befolyásolja a hagyma visszahúzódását (beérését), azaz a szedését. A várható szedés előtt kb. 3-4 héttel az öntözést be kell fejezni.
A magról vetett étkezési vöröshagyma tápanyagellátása
A jó tápanyagellátás, helyes trágyázás az, ha mindig annyi tápanyag és olyan arányban áll a talajban a rendelkezésére, mint amennyit adott időben a növény igényel.
A hagyma sekélyen elhelyezkedő és gyenge gyökérzete miatt, főleg a lazább szerkezetű talajok esetében, a folyamatos és megosztott trágyázást igényli. A tapasztalatok azt mutatják, hogy intenzív termesztés esetén a nitrogént 3-4 alkalommal, de a káliumot is megosztva, alap-, esetleg indító- és fejtrágya formájában célszerű adni. A foszfor nagyobb részét ősszel a gyökérmélységbe tanácsos forgatni, keveset indítónak a vetés alkalmával kijuttatni (1. táblázat).
A hagyma érzékeny a talaj sótartalmára; szikesedésre hajlamos környezetben, túltrágyázott talajon nehezebben csírázik. Ezért se indító, se fejtrágyának nagyobb mennyiséget nem tanácsos egyszerre kiszórni. Ez igaz az öntözővízre és a tápoldatra is. Ezért 1,5–2,0 EC-nél magasabb összessó-tartalmú vizet lehetőség szerint ne használjunk, és a tápodat töménysége se haladja meg a 2,5–3 EC-t. Ha a műtrágyákat szilárd formában juttatjuk ki, alkalmanként 30, maximum 50 kg/ha nitrogénnél (N) és 80–100 kg/ha káliumnál (K2O) többet sem fej-, sem indítótrágya formájában ne adjunk! A fejtrágyát célszerű többszöri kisebb adagokra elosztani, a tenyészidő kezdetén nem, de az intenzív lombképződés időszakában gyakrabban kijuttatni. A túl későn adott nitrogénfejtrágya nemcsak késlelteti a hagyma visszahúzódását, de a minőségét is rontja.
A káliumot a klórérzékenység miatt szulfát vagy nitrát, a magnéziumot fejtrágyának magnézium-szulfát vagy magnézium-nitrát formájában adjuk. Morfológiai okok miatt a lombtrágyát rossz hatékonysággal értékesíti. (Vékony levelei, kis levélfelülete miatt nagy a veszteség.) Ennek ellenére a növényvédelmi permetezések alkalmával lehet pl. magnéziumot és mikroelemeket adni, de a levélzeten keresztül kevés fog belőle hasznosulni.
SZERZŐ: DR. TERBE ISTVÁN
