Regeneratív mezőgazdaság 13. rész – Talajműveléssel nem megy a talajjavítás

SZERZŐ: KÖKÉNY ATTILA

A talajok fontossága…

Már lassan mindenki hallott arról, hogy milyen mértékben leromlottak a magyar termőtalajok. Figyelemfelkeltő kampánynapokon ásták a talajszelvényeket országszerte, melynek során kutatók, egyetemi tanárok elemezték, amiről a talaj mesélt. A kiválóan felkészült geográfusok, talajtani szakértők történeteiben a talajfejlődés, tektonika, süllyedés, zökkenés, tengeri üledék, még akár a biológiai is mind szerepet kapott, mindent megtudtunk a talaj geológiai történelméről a szelvény mélységéig, amit csak a modern talajtan képes feltárni.

A talaj végre szexi lett, tömegeket megmozgató hívószó, erre vártunk már legalább egy évtizede, és örömmel láttam, hogy a tarnabodi tanodából kikerülő diákok már általános iskolai szinten is ismerik a termőtalaj fontosságát.

A szelvényekben azonban nem lehetett egyetlen egészséges, természetes talajt látni. Az emberi tevékenység mindenhol súlyos nyomot hagyott a talajon, mechanikai tömörödés, humuszvesztés, építkezési törmelék, muzeális tejeszacskó, méter mély eróziós üledék a humuszos lösz felett, amelyet a szétszántott domboldalokról mosott le a mezőgazdaság okozta erózió évszázadok alatt. Az emberi hatás egyetlen esetben sem mutatott pozitív történelmi változást a talaj számára, bármenynyire heterogén volt a szelvények rétegzettsége.

Néhol leesett állal olvastam a szakvéleményt, amely szerint az „elhibázott vegyszerhasználat” és a klímaváltozás felelős a talajromlásért, miközben több évezredes, antropogén eredetű, tavi üledékek tanúskodnak a bronzkori erdőirtások és talajművelések környezetre és talajra gyakorolt brutális pusztításáról, pedig akkor még nem nagy sebességű, 20 tonnás gépkapcsolatok rombolták a talajt, mindössze egy agancsból és fadarabokból tákolt, kultivátorszerű eszközzel hasogatták sekélyen a felszínt.

A szavannák feltörése és erdők kiirtása pedig minden esetben együtt járt az éghajlat szárazodásával, hiszen felszámolták az esőfolyosókat, amelyek segítségével a kis vízkörök működtek. A porrá művelt talajfelszín pedig már eliszapolódik csapadék hatására, azaz csökken a beszivárgás és a talaj víztartaléka, minden egyes évben kevesebb nedvességet biztosítva a növényzet számára. A klímaváltozás dinamikus folyamatához erősen hozzájárul a tájhasználat megváltoztatása, mondhatjuk, hogy az egyik legfontosabb emberi tényezője a sivatagosodásnak, nem pedig fordítva.

A kérdés azonban nyitott maradt: mit kezdjen a szántóföldi növénytermesztő az adott talajjal, miután minden mesét meghallgatott a gyönyörűbbnél csodálatosabb szelvényekről? Mert a gazda a gyakorlatban semmit nem tud kezdeni az 50 cm-nél mélyebben elhelyezkedő rétegekkel, sem mechanikai módszerekkel, sem kémiával, de a haszonnövények gyökereinek számára mégis optimális környezetet kellene biztosítania a gyors és eredményes fejlődéshez, hogy elérje a mélyben található nedvességet és tápanyagokat.

A válaszokban viszont még mindig azok a működésképtelen alternatívák jelentek meg, amelyek alkalmatlanok a talajok termékenységének, életének, szerkezetének tartós vagy egyáltalán bármilyen javítására. A kérdés már lassan száz éve nem az a mezőgazdaság számára, hogy forgatás vagy a lazítás jobb a talajnak. Azt már az 1930-a évek Fekete Porviharaiból kiderült, hogy a szántásnál talajpusztítóbb technológia kevés van, és el is indult a mezőgazdaság reformja az érintett országban. Magyarországon azonban 2024 tavaszán is mindenhol felszántott földeket lehetett látni – ha épp lehetett, a böjti szelek porviharaiban. Elenyésző volt a forgatás nélküli területek mennyisége, a no-till pedig valóban láthatatlan. Pedig a forgatásos és a forgatás nélküli művelés egyaránt pusztítja a talajt, beleértve a talajművelés minden mélységű technológiáját.

Nem létezik olyan, hogy környezet- vagy talajkímélő talajművelés

Amint a talaj felszíne takaratlan marad a művelőeszköz után, és nem fogják össze szerkezetét a biológiai ragasztóanyagok és gyökerek, az a föld szabad prédája lesz a szélnek és csapadéknak, és akadálytalanul hordják el a felszínt az eróziós hatások. Minden egyes talajművelés a talajban tárolt szén felszabadításával jár, amelynek minden egyes elvesztett töredék százaléka a rendelkezésre álló tápanyagok felvehetőségét is korlátozza. A kukorica például a talaj táplálékhálózatában feltáródó és körforgásban tartott, szerves eredetű tápanyagokból fedezi átlagosan 67%-át a nitrogénigényének.

Ez más növényekre és tápanyagokra is vonatkozik, és ez a tápanyagkészlet képes egyedül a megvásárolt tápanyag-utánpótlási igényeinket csökkenteni. Minden egyes százalék humusztartalom 30–50 kg nitrogént képes szolgáltatni növényeink számára, aminek hatására egy kiváló humusztartalmú talajon gond nélkül lehet termelni átlagtermésekkel, bármiféle tápanyag-utánpótlás és talajmunka nélkül is.

Ezzel szemben lehet az a talaj akármilyen gazdag tápanyagokban, ahogy a humusztartalma lecsökken, vele együtt a talaj táplálékhálózatából származó, biológiai eredetű tápanyagok is. Így egyre nagyobb mennyiségű műtrágyára van szükség, míg a végén eljutunk addig a fázisig, amikor a föld már csak támasztóközegként szerepel, minden mást a talajműveléssel, szuperprecíziós és egyre költségesebb, mesterséges tápanyag-utánpótlással kell biztosítani.

Egy utópisztikus világban biztosan áll elegendő anyagi háttér minden gazda számára, hogy a váztalaj szintjére lerontott földjén kifizesse az összes művelési költséget és műtrágyát, amivel megfelelő hasznot is érhet el, de én nem ezt a világot látom magam körül. A leromlott talajokon már szórhat bárki bármilyen mennyiségű tápanyagot, a szerkezetét és humusztartalmát vesztett föld már fokozottan érzékeny úgy a csapadékra, mint annak hiányára, ezért a magas költségeket egyre kevésbé fedezi a bevétel.

Nem kellene végre ezt a lefelé ívelő folyamatot megfordítani?

A talaj egy élő egység, amelynek termékenység szempontjából legfontosabb értékmérője a szerves széntartalma. A talaj humusztartalmára pedig minden egyes talajművelés kivétel nélkül káros hatást jelent. A talajművelés okozta szerves szénvesztést kiválóan lehet számszerűsíteni, a művelőeszköz paraméterei, művelési mélység és a művelési sebesség képlete alapján pontosan meg tudjuk határozni, mekkora szénveszteségre számíthatunk a talajból az adott művelőeszközzel végzett munkával. Ezek a hatások összeadódnak, így a menetszámok humuszveszteséget okozó hatása is – azaz senki ne álmodozzon arról, hogy bármilyen talajművelő eszközzel humuszt fog gyarapítani.

A szerves szénveszteség nehezen pótolható, mert vagy az adott földön kell megtermelnünk a szükséges biomasszát, ami az olcsóbb megoldás, vagy máshonnan kell odaszállítanunk a megvásárolt szénbázisú anyagokat, a komposztot vagy trágyát – amely viszont arról a területről hiányozhat az szénegyenlegből, ahonnan származik.

A talaj szénkörforgása során egy adott területen található élővilág természetes körülmények között is folyamatosan köti a légkörből a szenet, és ki is bocsájtja egy hosszú távon egyensúlyi rendszerben. A talaj szervesszén-tartalma év közben is jelentősen változhat, attól függően, hogy épp a szenet megkötő vagy a lebontó folyamatok a dinamikusabbak az adott időszakaszban. De ahhoz, hogy rendszeres talajvizsgálat, bonyolult szénegyenleg-számolások és talajlégzésmérés nélkül meg tudjuk állapítani a gazdaságunkban, hogy milyen potenciálunk van a talajjavításra, ahhoz az egyszerűsített humuszegyenleget használjuk.

Termeljük meg a földön!

A szerves trágyázás fenntartó szerepét már rég ismeri a mezőgazdaság, de az egyensúlyhoz is legalább négyszer annyi trágyára van szükség, mint amennyi szalmát elvitt valaki a területről, és ez még nem elég a talaj javításához. A hazai állattartás által kibocsátott trágya mennyisége a földek töredékére elég csak, ezért ez a megoldás nem alkalmazható jelenleg széles körben. Ezért a legegyszerűbb, ha a földön termeljük meg a biomasszát, és otthagyjuk a szalmát és a gyökereket betakarítás után, de ezzel is csak akkor érhetünk el tartós talajjavító hatást, ha az adott terület biomassza-termelő képessége meghaladja a talajműveléssel és talajlégzéssel elvesztett szénveszteség pótlásához szükséges biomasszát.

Ez az évente szükséges biomassza- mennyiség függ a talaj mechanikai szerkezetétől, kiinduló humusztartalmától még akkor is, ha semmilyen talajművelést nem végzünk. Ezért van az, hogy például lehet magas humusztartalmat fenntartani, sőt emelni akár kukorica-monokultúrával is, de egy alacsony biomassza-termelésű búza-repce vetésváltással épp csak szinten tudjuk tartani a humusztartalmat, ha épp nem kezd el csökkenni a kiinduló értékünk. A humusztartalom alapján a magyar talajok többsége kritikusan leromlott állapotú, azaz javításra, szervesszéntartalmának emelésére szorul.

A szükséges humusztartalom-értékeket mindig a talaj mechanikai összetételével párosítjuk, mert egy jó szemcseösszetételű mezőségi talajnak jóval magasabb a kiinduló humusztartalma, mint egy homoktalajnak, és az adott klímán elérhető humusztartalma is magasabb. Abban azonban közös minden talaj, hogy a humusztartalom javításához, majd szinten tartásához többlet szerves anyagra van szükség, különösen, ha valaki talajt művel.

Évente legalább 6 tonna szerves anyagot kellene pótolni ahhoz, hogy a művelt földek jelenleg mért humusztartalma fennmaradjon, ha nem történik talajművelés! Ha viszont történik, ennek a mennyiségnek már jóval magasabbnak kell lennie. Az emeléshez szükséges szervesanyag-utánpótláshoz viszont már talajtípustól függően kalkuláljuk a biomassza-utánpótlást, amely minimálisan 8-9 tonna többlet biomasszát igényelne évente egy százalékkal magasabb humusztartalom eléréséhez. Ha ezt nem sikerül biztosítani a vetésforgóban, ne számítsunk a talajok javulására. Ez a mérleg nyilván sok összetevős, és jelentősen függ a területre kijuttatott/megtermelt szerves anyagok összetételétől is, valamint az adott év csapadék- és hőmérsékletviszonyai befolyásolják, de legalább ilyen mennyiségű növényi maradványt meg kell termelnünk évente.

A takarónövények szerepe is fontos a humuszegyensúly beállításában, mert a legtöbb vetésforgóban gyakran nem valósítható meg a mérleghez szükséges szénmennyiség nélkülük. Ha jól összeállított vetésforgóval és takarónövények alkalmazásával minden évben 10 tonnánál több szerves anyagot meg tudunk termelni hektáronként, van esélyünk a talaj javulására, ha az párosul a művelési intenzitás, mélység, menetszám és sebesség csökkentésével. A humusztartalom mérhető növelésére azonban csak az évente egyszeri minimumművelés vagy sávművelés nyitja meg a lehetőséget, és a no-till alkalmazásától válik fenntarthatóvá a folyamat.

Fontos számodra az üzleti eredmény, vagy csak hobbiból szaladgálsz traktorral a földön?

Aki hosszú távra tervez, az javítja a talajt, hogy az unokái is meg tudjanak élni a mezőgazdaságból, akkor is, ha a műtrágya vagy az üzemanyag ára a sokszorosára emelkedik. Legyen célod, hogy minél hamarabb elérd a no-till alkalmazását, és ehhez nélkülözhetetlen a művelési intenzitás radikális csökkentése és az egyszerűsített humuszegyenleg alkalmazása.

A sorozat előző részei:

SZERZŐ: KÖKÉNY ATTILA