Regeneratív mezőgazdaság 9. rész – A táblaszintű vízgazdálkodás összefüggései

A magyar éghajlat átlaghőmérséklete trendszerűen emelkedik, miközben az éves csapadékmennyiség szintén trendszerűen csökken. Az átlagos csapadékmennyiség csökkenése 1871 óta több mint 100 mm, miközben a gyakoribb és hosszabb csapadékmentes időszakokban a potenciális párolgás mennyisége az évente hulló csapadék kétszeresét is elérheti. A ritkábban és nagyobb intenzitással érkező csapadék jelentős százaléka pedig nem szivárog be a talajba, mert a talajműveléstől szerkezetét vesztett földek eliszapolódnak és az infiltráció helyett elfolyik róluk a csapadék, vagy szándékosan eresztik el a termelők az alacsony beszivárgással rendelkező földekről a felgyűlt vizeket.

Hagyjuk magára!? Ez a pazarló vízgazdálkodás még jobban felerősíti a vízhiányt, amelyet a nyaranta korán felsülő növényeken kívül a talajvíz drasztikus süllyedése is mutat. Az éghajlati vízhiány jelensége különösen az Alföld és a Duna-Tisza közén érzékelhető legerősebben, ahol a belvíz és aszály kettős hatása gyakori ugyanazon területeken is – a két problémának azonban ugyanaz a megoldása.

Az öntözés nem jön szóba a magyar termőterületek legalább 95%-án a birtokstruktúrát, vagyonbiztonságot és engedélyezési nehézségeket figyelembe véve, miközben az egyre szűkösebb felszíni és talajvízkészletek pedig egyébként sem képesek kielégíteni a szükséges igényeket. Ez egyértelműsíti, hogy összetett rendszerben kell gondolkoznunk, ha fent szeretnénk tartani a sikeres növénytermesztést a csapadékban szegényebb régiókban. A rendszernek része lehet a termesztett növények körének átalakítása, a mélyen gyökerező, évelő kultúrákra áttérés, az extenzív állattartás integrálása – azonban mindezek a változtatások is csak úgy lehetnek sikeresek, ha a táj és a talaj használata a maximális vízmegtartásra törekszik.

A tájszintű vízmegtartás fontos elemei például a tartósan vízborította területek, amely puffervízterekre 2023-tól igénybe vehető a földalapú támogatás is. Az olyan táblafoltokat, amelyeken gyakran áll hetekig a víz, érdemes alapvetően nem termelő elemként bejelölni, amely elszámolható a HMKÁ 8. pontjának 7%-os előírásában is.

Természetesen mindenki ellenkezik, hogy szántóföldi területeket nem termelő elemként hasznosítsák, de a gyakran belvizes foltokkal rendelkező területeken először érdemes megnézni az 5–10 év távlatában elért hasznot. Az őszinte kalkuláció egyenlege a jobb alsó sarokban általában pozitív nulla vagy veszteség szokott lenni, amelyért nem érdemes ezeket a területeket termelésben tartani, még akkor sem, ha egyes kultúrkörökben elismerésre méltó élményforrás a víz szántása.

Amennyiben nem vezetjük le a vízfoltokról az összegyűlt csapadékot, az szép lassan beszivárog a talajba, és elkezdi feltölteni a talajvizet a mélyebb rétegekben. A talajvizek szerepe elsősorban a Duna-Tisza közén létfontosságú, ahol a homokos, kavicsos üledékes talajokban az elmúlt 50 évben helyenként 10–12 méteres vízszintsüllyedést lehet mérni. A talajvizet viszont csak úgy lehet pótolni, ha nem eresztjük el a földekről. A szivattyúkkal és vízelvezető csatornákkal eleresztett minden köbméter csapadék csak a további kiszáradást erősíti, és a megágyaz a következő aszálykárnak.

Ha egy terület a foltokon túl nagyobb mértékben szokott víz alatt állni vagy felsülni, érdemes megfontolni a teljes terület más jellegű hasznosítását, akár agrárerdészeti rendszerként, akár fás legelőként, vagy évelő kultúrákkal elvetni, amelyek egyrészt a víz beszivárgása után éppen a nyári forróságban képesek üde oázisokat létrehozni a legelő állatoknak, vagy mélyen gyökerezve a növények hozzáférnek a mélyebb víztartalékokhoz is.

Ezek az átalakítások nyilvánvalóan további tanulást és a gazdaság teljes átalakítását is megkívánhatják, de aki nyitott szemmel jár, az felfedezhette, hogy az ukrán nyitás óta befellegzett az öt fizetős növény termesztésének. A magyar földön megtermelt gabonák 30–40%-ának nincs már piaca, mert betöltötték a külpiacokat az ukránok. Ezért annak a kisgazdaságnak, amely életben szeretne maradni, drasztikus változásokat kell bevezetnie.

A talajművelés átalakítása a kezdet

A kevésbé nehéz változások bevezetése azonban a talajművelés átalakításával kezdődik, amellyel megfelelő méretű területekkel akár tájszintű átalakításokat is létre lehet hozni. Az egészséges talaj nem iszapolódik el csapadék hatására, hanem képes óránként 50–100 mm csapadék befogadására is. Nyilván mért adatok alapján elérhető a gyakorlatban ennél magasabb vízbefogadási képesség is, de legyünk konzervatívak, ezek az értékek könnyen elérhetőek a talajmegújító mezőgazdaság sikeres megoldásaival.

A talajvédelem legalább egy évtizede minden magára valamit is adó cég fontos marketingszempontjai között van – a gyakorlatban azonban minden eső után sárlavinák ömlenek le a művelt domboldalakról, és porviharoktól sötétlik az ég minden erősebb szél közben. A valódi talajvédelem azonban ott kezdődik, amikor a regeneratív mezőgazdaság alapelveit kezdi alkalmazni a termelő.

Az első helyen álló összefüggések rendszere egyértelműen kifejezi, hogy nincs egy A4-es oldalra leírható recept, amelyet bárki követni tud, hanem az adott gazdaság mikroklímájának, talajtípusainak, vetésforgójának, gépészetének vagy akár szociális kapcsolatainak megfelelően alakítja ki a saját termesztéstechnológiáját, a regeneratív alapelveknek megfelelően. A szociális oldalt azért emelném ki, mert a változástól való félelem és a közösség által alaptalanul és hátrányosan megítélt technológiák, mint a takarónövényektől „rendetlen” földek kötik elsősorban gúzsba a több ezer éve bizonyítottan pusztító hatású talajművelés minimalizálását és elhagyását.

A talajokat azonban csak akkor nem fogja elfújni a szél, és elmosni a csapadék, ha sűrű gyökerekkel átszőtt, szármaradványokkal borított a felszínük. Ez pedig csak akkor valósítható meg, ha a no-till technológiára tér át a termelő. Minden egyes talajművelés, különösen a 12% feletti lejtőkön, egyértelműen nem teljesíti a talajvédelmi követelményeket, nemcsak a széles sortávú, kapás kultúrákban, de a sűrű sortávú kalászosok termesztése során sem. A gyakorlatban a magasabb agyagtartalmú talajokon csökkenthető az erózió a minimum műveléssel, ezt látjuk a 21% agyagtartalommal rendelkező, agyagos vályogtalajon zajló szentgyörgyvölgyi tartamkísérlet eredményeiből is, de a lazább szerkezetű talajoknál már elenyésző az erózió csökkenése még a forgatás nélküli műveléssel is.

Miből lesz az esőfelhő?

A domboldalakról beszivárgás nélkül leömlő csapadék egyértelműen hiányozni fog a talajból. Ez a hiány elsődlegesen a gyengébb termőképességben jelentkezik, mert a kevesebb elérhető nedvesség nem teszi lehetővé nagyobb biomassza megtermelését. A gyengébb növényállomány jóval alacsonyabb szénmegkötést is biztosít, nem képes ellátni tartósan a talajéletet szerves szénvegyületekkel, ezért a humuszképzés mennyisége lecsökken. Ha ezt párosítjuk az eróziós károkkal, amelynek során több tonna értékes, humuszban és tápanyagban gazdag termőtalajt visz magával a víz, akkor egy olyan ciklikusan pusztító folyamatnak vagyunk a szemtanúi, amely évről évre gyengébb termőképességű talajt hoz létre.

A talajból hiányzó csapadék pedig csökkenti a lassú párolgás mértékét is. A reduktív gondolkozás hatása nemcsak a domboldalakon, de a csapadékhiányos alföldi tájakon is tetten érhető. Az összefüggésekre építő gondolkodás segít a tájszintű csapadékgazdálkodásban is. A közhiedelem szerint például a Duna a felelős azért, hogy tőle keletre már drasztikusan csökken a csapadék. Az éves csapadéktérképet összevetve a növénytakaró térképével már észrevehető viszont olyan korreláció, amely okszerű magyarázattal is rendelkezik.

Az ország legcsapadékosabb területe Nyugat- és Délnyugat-Magyarország, illetve a nagyobb hegységek. Egy közös van bennük, az összefüggő, zárt erdők mennyisége. Ezek az erdők hatalmas mennyiségű biogén eredetű, illékony szerves vegyületet (BVOC) bocsátanak ki, amelyek a növényi kommunikáción kívül még egy nagyon fontos szereppel is rendelkeznek. A BVOC a troposzférában korábban keletkezett hidroxilgyökökkel reakcióba lép, és másodlagos szerves aeroszolokat (SOA) hoznak létre, amelyek az esőfelhők kialakulásában szerepet játszanak. A biológiai eredetű esőmagok többsége szintén a növényzethez köthető, mert a párolgással feláramló baktériumok és gombaspórák (amelyeket az erdők bocsátanak ki hatalmas mennyiségben) szintén jóval magasabb hőmérsékleten képesek esőmagokat képezni, ellentétben a szervetlen eredetű esőmagokkal, mint a por.

Az erdők fölé az óceánok és tengerek felől folyamatosan áramló páradús levegő önmagában legtöbbször még nem elegendő páratartalmú ahhoz, hogy esőt hozzon létre. A helyi esőképződéshez még két tényezőre legalább szükség van: az egyik az erdő nagy mennyiségű párologtatása, a másik a biológiai eredetű esőmagok. Amennyiben ezek jelen vannak, úgy jóval nagyobb eséllyel alakulnak ki helyi esők, a kis vízkör részeként. Egyszerűsítve úgy tudnám kifejezni, hogy az erdő párolgása esőt szül. Amint elhagyjuk az erdőkkel borított régiókat, és a szélirányban még mögöttük fekvő területeket, a csapadék mennyisége drasztikusan lecsökken.

A rövid füves gyepek, fás legelők is hozzájárulnak a BVOC kibocsátáshoz, de jóval alacsonyabb mértékben, mint az erdők. A félsivatagi klímán, hosszú füvű prériken, holisztikus módszerrel, sok tízezer hektáron legeltető regeneratív állattartóknál megfigyelték már, hogy a tartós növénytakaró jelenléte képes csapadékosabbá tenni a régió időjárását – szinte a kerítés vonalával együtt jelenik meg a csapadék.

Sok por – kevés eső

Mit látunk azonban Magyarország szinte teljes területén a legtöbbször? Felszántott, barnára vagy épp már fehérre művelt földeket, amelyek gyorsan kiszáradnak a napsütés és szél hatására. A növényzettel nem borított talajfelszín viszont elsősorban port bocsát ki a légkörbe. A por mint esőmag csak jóval alacsonyabb hőmérsékleten képes csapadékot létrehozni, azaz magasabbra kellene emelkednie a légkörbe, hogy esőt képezzen. Mire felemelkedik a por, ha egyáltalán eléri azt a magasságot, addigra már átlépte az országhatárt is.

A por által gerjesztett esők évente megjelenő példája például a vörös eső, amelyben a sivatagi por játszik esőmagképző szerepet – ez a por azonban több ezer kilométerrel arrább került a légkörbe. Minden egyes elporosított, hamar kiszáradó, csupasz talajfelszín ezzel a porképzéssel járul hozzá a magyar csapadékhiányhoz is.

A nagy kiterjedésű, tartósan magas növényzettel borított talajfelszínek ellenben képesek helyi esőket létrehozni, különösen, ha zárt erdőkkel (nem vonalszerű faültetvényekkel, amelyeken átfúj a szél) párosulnak, ahol állandó a párologtatás. Ez is egy ok lehet, miért ne lássunk soha csupasz talajfelszínt, és minél több erdőfoltot telepítsünk azokra a területekre, ahol nem gazdaságos a klasszikus szántóföldi növénytermesztés.

SZERZŐ: KÖKÉNY ATTILA