Regeneratív mezőgazdaság 12. rész – Csapadékhatékonyság és talajművelés

Az elmúlt 50 évben trendszerűen csökken a csapadékmennyiség az országban, ezért a táblaszintű vízgazdálkodás is kulcsfontosságú volna a földeken, hogy ne párologjon el egyetlen milliméter csapadék sem feleslegesen.

2023-ban a nyugati országrészben nem egy helyen haladta meg az 1000 millimétert az éves csapadék mennyisége, de februárban a szántott földek hantjai már porosra száradva omlottak a napsütés és szelek hatására, aminek következményeként a tavaszi magágykészítés idejére jelentős nedvességvesztéssel indul az év.

Minden egyes cseppet

Mondhatnánk erre azt, hogy mit számít az a néhány milliméter, ennyi csapadék után. Az elmúlt években azonban jóval magasabb volt a potenciális párolgás mértéke, mint a leesett csapadék mennyisége, azaz mínuszos évek voltak nedvességgazdálkodás szempontjából, és a talaj mélyebb rétegei máig nem töltődtek vissza. Ez a probléma a Dunától keletre hangsúlyozottabban jelentkezik, de vajon hányan változtattak a korábbi talajművelési szokásaikon a sorozatos aszályoknak köszönhetően?

A mi szélsőségekre hajlamos klímánkon ott kell megtartani a csapadék minden egyes cseppjét a földünkön, ahol leesik. A nedvesség rendelkezésre állása és a terméshozamok közötti kapcsolat mindig is fontos volt. A változó időjárási minták és az éghajlat változékonysága miatt azonban a jövőben ez lehet a legfontosabb tényező a gazdálkodók számára, nem a kiszórt műtrágya mennyisége. 2023-ban még a tápanyag-utánpótlás nélküli no-till kukorica is tudott 10 tonna felett teremni, de vajon mennyi hasznot adott azok kukoricája, akik még ezt a hozamot sem érték el, miközben intenzív talajműveléssel és tápanyag-utánpótlással törekedtek a maximális hozam elérésére? Cél lehet rendszeresen a pozitív nullával vagy veszteséggel záruló év a mezőgazdasági termelők számára? Meddig lehet így életben tartani a gazdaságot?

Kezdjük az alapoknál, a csapadékkal való gazdálkodásnál. Nehezen hiszem el, hogy nem hallotta már mindenki számtalanszor, hogy a magas hozamok és a jó minőség elsődleges kulcsa a talaj vízellátottsága – és ez különösen igaz a no-tillre. Ez nem igazán titok. Ha valaki felgyorsítja a csapadék beszivárgási sebességét, növeli a talaj víztartó képességét, csökkenti a párolgás mértékét, és általában több vizet tart meg a növények fejlődése számára, annál fejlettebbek és egészségesebbek lesznek a növények.

A tavalyi évben is beigazolódott, hogy nem kifejezetten a nitrogén vagy a foszfor mennyisége okozza a terméshozam-ingadozást egy táblán belül, hanem a talaj vízháztartása – minél több a rendelkezésre álló nedvesség, annál jobbak a hozamok. Ez elsősorban a biológia úton feltáródó tápanyagok jobb rendelkezésre állása miatt következik be, amelyek például a kukorica szükséges nitrogénigényének 65–70%-át teszik ki. Érdekes módon a növények tápanyagigényének többségét biztosító biológiai eredetű tápanyagokat nem veszi figyelembe a magyar tápanyag-gazdálkodási rendszer, ami miatt gyakran teljesen szükségtelenül kerül kijuttatásra nagy mennyiségű műtrágya, miközben egy aktívabb talajélet magától is megadná az átlagterméseket.

Elfolyik és eróziót okoz

A talajtakarás állandó fenntartása, akár takarónövényekkel, akár szármaradványokkal ebben felbecsülhetetlen szerepet játszik még a nedvesebb régiókban is, nemhogy a szárazabb megyékben. Ennek ellenére 2023 telén az országban mindenhol felszántott földek álltak, még a 12%-os lejtőkön is, ahol elméletileg korlátozott a termesztett növények köre. Ezért igazi talány számomra, hogy a HMKÁ 5. előírásai ellenére hogyan vethető akár a második évben is kapás növény a meredek domboldalakon szántott földekbe, amelyek minden évben lefolynak a főútra?

A nedvességmegtartás és erózióvédelem legfontosabb eszközei a takarónövények és az előző növények szármaradványai. Ezeknek a minél hosszabb ideig tartó takarása tudja legjobban kiegyenlíteni a talajnedvességet és hőmérsékletet. A takarás mértékét a talajunk mechanikai összetétele, színe egyaránt befolyásolja, ezért ezt is a saját körülményeinkre és vetésforgónkra kell szabni.

A takarónövényeknek is csak akkor van hasznuk, ha legalább február végéig érintetlenül maradnak, és sekély talajművelést végzünk vetés előtt, hogy minél több nedvességet megtartsunk a talajban. Az ősszel lezúzott, majd beszántott takarónövények a bruttó pénzkidobás kategóriáját jelentik, mert ezzel a felesleges üzemanyag-pocsékoláson és gépkopáson kívül az összes talajjavító hatást és páracsapdából származó nedvességtöbbletet elveszti a termelő.

Simítózás = maximális vízvesztés

A gyökerek által kialakított, tartós szerkezetű csatornák mindennél hatékonyabban vezetik be a harmatot, az olvadó zúzmarát és havat, ahogy a leeső csapadékot is. A gyökerek emellett minden egyes nap táplálják a gyökérváladékokkal a baktériumokat és gombákat, amelyek életfunkcióik során kialakítják a stabil talajaggregátumokat is, és az általuk feldolgozott szénvegyületek gazdagítják a talaj szervesszén-tartalmát, melynek növekedése magasabb nedvességmegtartó képességet is jelent. Az elpusztult növények korhadó gyökérhálózata pedig akadálytalan fejlődést biztosít a növények következő generációjának. Mind ezek a pozitív hatások azonban csak akkor jelentkeznek teljes körűen, ha a no-till technológiát alkalmazza a termelő. Ezért kell törekedni a minél sekélyebb és kevésbé intenzív talajművelésre, hogy mielőbb át lehessen térni a direktvetésre.

A tavaszi talajmunkákat már van, aki megkezdte február végén, hogy időben lezárhassa a szántást. Talajművelés után már 3-4 nappal 10–15 mm csapadéknak megfelelő nedvességvesztés a következménye egy átlagos tárcsázásnak, de a legnagyobb kár a már simítózott földeken jelentkezik. A leeső csapadék szerkezetét vesztett, elporosított felszínnel találkozik, az esőcseppek csapóereje szétveri a mechanikai morzsákat, és perceken belül eliszapolja a talajfelszínt. Ennek következtében már akár10 mm csapadék után is megindul az elfolyás a frissen simítózott földön, és a képen látható, friss eróziós árokban folyik le még napokkal az eső után is az a csapadék, amelynek a föld minden egyes pontján a mélyebb rétegekbe kellett volna beszivárognia. Ha jobban megnézzük a fotót, a dombtető már felszáradt a napsütés hatására, miközben napok óta patakokban folyik le a felszínen összegyűlt víz, magával hordva a kiszórt műtrágyát is. Ennek a technológiának köszönhetően vesztjük el évente a lehullott csapadék akár 50%-át is, amelynek az eltárolása nélkül évről évre egyre jobban kiszárad a Kárpát-medence.

A hőmérséklet szerepe

A képen látható hőmérsékleteket egymástól néhány méterre mértük tavaly, egy laboratóriumi hőmérővel. A 25,8 ^oC-os levegő-hőmérsékletnél a művelt talaj felszíne alatt már 43,3 ^oC-os volt a talajhőmérséklet, és megrepedezett az eliszapolódott talajfelszín, amely erősebben párologtatja el a talajnedvességet. Eközben a szalmamulcsos felszín alatt már csak 31,7 ^oC-ot mértem, a vastag kaszálék alatt csak 17,8 ^oC-ot, míg az élő növényzet alatt, amely az árnyékolás mellett az evapotranspirációval is hűti a környezetet17 ^oC volt a talajhőmérséklet.

A talajfelszín hőmérséklete és a talajnedvesség közötti kapcsolat összetett, és több tényező befolyásolja, de egyértelmű, hogy a talajfelszín hőmérsékletének növekedésével a víz gyorsabban elpárolog a talajból, ami a talajnedvesség erős csökkenéséhez vezet. Minél több a nedvesség a talajban, annál gyorsabban párolog, és a kiszáradással csökken a mikrobiális aktivitás és a talajélet által biztosított szerves tápanyagok mennyisége is. A talaj élővilága számára is a15–20 ^oC-os hőmérséklet és 60–70% közötti nedvességtartalom optimális, ekkor biztosítja a legtöbb szolgáltatást, ezért érdemes odafigyelni a hőmérséklet irányítására is.

A termőterületek többségén ezért egyértelműen előnyös a talajtakarást minél hosszabb ideig fenntartani, hogy a nedvességvesztés a minimumra csökkenjen. A mély fekvésű, nehezen melegedő, nagyon kötött talajoknál tavasszal segíthet a sávművelés, hogy a vetés optimális időben kerüljön sorra, de a legtöbb talajon még arra sincs szükség. A közvélekedés szerint jelentős a no-till és művelt területek közötti talajhőmérséklet-különbség, de saját méréseim és külföldi kutatások is mindössze 0,2–0,6 ^oC közötti napi átlaghőmérséklet-különbséget mutatnak a két technológia között, 10 cm mélységben mérve. A talajfelszínek hőmérséklete között egyértelműen lehetnek nagyobb különbségek a napsugárzás, a szármaradványok és víztartalom mértékétől függően, de a gyökerezési mélység hőmérséklete nem tér el számottevően.

A lassan melegedő, magas holtvíz-tartalmú talajoknál érdemes törekedni a sötétebb színű, de ritkább szármaradványt hagyó takarónövények használatára, amelyek melegítenek a felszínen, de egy gyorsan száradó talajnál inkább a világos és nagyobb mennyiségű szármaradvány a jobb, amely visszaveri a napsugárzást is, miközben csökkenti a párolgást. A nedvességháztartás javítására a legalkalmatlanabb eljárás a szántás, amelyen 10 mm csapadék érkezése után ugyanúgy áll a víz, mint a simítózott földön. Minden magas intenzitású talajművelés, különösen a nagy sebességgel végrehajtott műveletek csak a talaj szerkezetvesztését erősítik fel, amely eliszapolódva megteremti a saját aszályát.

SZERZŐ: KÖKÉNY ATTILA