Napjainkban sok mezőgazdasági tevékenységet, termesztéstechnológiát kell újravizsgálni, átértékelni, mert a megváltozott költségek, mindenekelőtt az energiaárak jelentősen átrendezték a kertészeti termékek piacát. Cikksorozatunkban a káposztafélékre koncentráltunk; előző alkalommal a talaj- és tápanyagigényükről beszéltünk, ezúttal a konkrétumokkal folytatjuk.
A nitrogén elsősorban a zöldtömegképzésre, a termésmennyiségre van hatással. Egy-egy kultúra, a fajtól és a termésmennyiségtől, illetve a tenyészidő hosszától függően, mintegy 100–300 kg/ha nitrogént (N) von ki a talajból. A hosszú tenyészidejű tárolási fajták 3-4-szer annyi tápanyagot építenek be szervezetükbe, mint a rövid tenyészidejű koraiak. Vagyis a tenyészidő hosszúsága, a termésmennyiség és a növény által felvett tápanyagok mennyisége szoros összefüggést mutat, amit a gazdaságos és a környezetkímélő trágyázásnál mindenképpen figyelembe kell venni. A nitrogén hiánya gyors terméscsökkenéssel jár.
Amennyiben a hiánytünetek a lombozaton megjelentek – alsó, idősebb leveleken sárgás elszíneződés (fenti kép), egyes fajtáknál lilás (2. kép) –, már termésveszteséggel lehet számolni. Noha a lombtömeghez viszonyított nitrogénhasznosítás (egységnyi zöldtömegre számított napi felvétel) a tenyészidő elején intenzívebb, a legtöbb nitrogént, de káliumot is a fejképzés idején veszi fel a talajból. Ezt a műtrágyázás időzítésénél, a tápanyag megosztásánál messzemenően figyelembe kell venni.
A káliumellátás bizonyos mértékig kihatással van a termésmennyiségre, de alapvetően a szárazanyag-tartalmon keresztül a szállíthatóságot, a tárolhatóságot, a betegség-ellenálló képességet határozza meg. Egy-egy jótermő tárolási káposzta káliumigénye megközelítheti a 400–500 kg/ha K2O-t. A káliumhiány viszonylag lassabban mutatkozik a leveleken, de később igen jellegzetes tünetével, az erek közötti klorózissal, illetve nekrózissal biztosan elkülöníthető a többi tápelem hiánytünetétől. Kedvezőtlen nitrogén-kálium arány (sok nitrogén a káliumhoz képest) és bőséges vízellátás esetén laza, könnyen repedő, betegségekre érzékeny terméseket fejleszt a növény (3. kép).
A káposztafélék foszforigénye a nitrogénhez és a káliumhoz viszonyítva alacsonyabb, de egy hosszú tenyészidejű fajtánál semmiképpen nem mondható kevésnek (150–170 kg/ha). A tápanyag-utánpótlás tervezésénél abból kell kiindulni, hogy foszforból a tenyészidő első felében, a gyökérképzés időszakában nagy, a zöldtömeghez viszonyítva nagyobb a felvétel, ezért a foszfort alap-, illetve indítótrágya formájában kell kijuttatni. A talaj alacsony foszforigényét viszonylag gyorsan jelzi a karfiol, a brokkoli és a karalábé, annak ellenére, hogy nem tekinthetők magas foszforigényű fajoknak. A terméskezdemények (virágok) megjelenésének késése a karfiolnál – ellentétben sok termesztő hiedelmével – nem mindig vezethető vissza a foszforhiányra. A vegetatív szakasz elhúzódását és a generatív szakasz késését a júliusi, augusztusi meleg időjárás is okozhatja, amikor tartósan éjszakára sem hűl le a levegő 20–22 oC alá. (Intenzív, hideg vizes öntözéssel a termések megjelenése valamelyest siettethető.)
A felvett magnézium mennyisége közel nagyságrenddel kevesebb a káliuménál, de így is eléri a 20–60 kg/ha-t, kiugró termésátlagok esetén jóval meg is haladja. Főleg karfiolnál, brokkolinál és a kelbimbónál fordulnak elő a magnéziumhiány tünetei, amit legtöbbször nem a talaj alacsony magnéziumtartalma okoz, hanem gyakran a tápelemek, illetve a trágyázás aránytalanságából (magas talajkáliumszint, erősen meszes talaj) adódik.
A mikroelemek közül gyakrabban a bór és a molibdén hiánya fordul elő a káposztaféléken, mindenekelőtt a brokkolin és a karfiolon, trágyázásuk ilyen vonatkozásában is több figyelmet igényel, mint a többi káposztaféléé (vagy) káposztaféle szükséglete. A betegség legritkábban vezethető vissza a talajok rossz tápanyag-ellátottságára, a kiváltója rendszerint a bór esetében a magas mésztartalom mellett a lúgos, molibdénnél az alacsony talaj-pH. A bór hiánya a rózsák elszínesedését, belsejének (torzsájának) üregesedését és a szívlevelek megbarnulását (elfeketedését) okozza.
A molibdénhiány az úgynevezett whiptail betegséget okozza, amely általában savas kémhatású vagy erősen trágyázott talajon jelentkezik, ahol az alacsony pH és a magas nitrogéntartalom zavarja a molibdén felvételét. Kezdeti tünetként a leveleken ezüstös, metálos elszíneződés figyelhető meg, majd idővel az erek közötti szövetek elvékonyodnak és megsárgulnak. A növény torz, deformált leveleket fejleszt, a tenyészőcsúcs működése leáll. Később, fejlettebb karfiolon jelentkező molibdénhiány hatására a rózsát az apró levelek átnövik (a jelenség népies néven: hajasodás.)
Jól bizonyítja a karfiol és a brokkoli környezet iránt fokozott igényét, hogy termesztésük folyamán több élettani betegség is megfigyelhető, amely gyakran a tápanyagellátásukkal is összefügg. Ilyen az ún. üvegesedés betegség, amely elsősorban a késő őszi kultúráknál tapasztalható, ritkábban tavasszal, a hajtatott karfiolnál. Nálunk a kora tavaszi, szabadföldi termesztésben csak nagyon csapadékos, párás, fényszegény időjárás során fordul elő, nyári karfiolnál gyakorlatilag ismeretlen. A magas páratartalom, illetve a páratartalom erős ingadozása következtében a karfiol rózsáján üveges foltok képződnek, amelyek lassan megbarnulnak. Nitrogénben gazdag talajon a betegség gyakoribb. A foltokon idővel gombabetegségek telepszenek meg, a kártétel kiterjed az egész rózsára.
Az ilyen termés rosszul szállítható, vágás után megfonnyad, jelentős súlyveszteséget mutat. Előfordul, hogy a magas páratartalom következtében az üvegesedéssel együtt apró vízhólyagok formájában, a levél fonáki oldalán az ún. ödémás betegség is megjelenik, ezek az apró dudorok, hólyagok egy idő után felrepednek és elparásodnak. Súlyos gombás és baktériumos betegségek kiindulóhelyei lehetnek.
A kínai kelnek egyik legrégebben vizsgált betegsége a levélszél-barnulás, ami sajnos nálunk is komoly terméskieséseket okoz. A belső, fiatalabb leveleken szokott barnás-fekete szövetelhalás formájában jelentkezni. Van, amikor egészen fiatal korban, de sokszor csak a kifejlett, piackész, befejesedett termések belsején lehet megtalálni (4. kép). Rendszerint a kalcium felvételét (növénybe jutását) valami zavarja, megakadályozza (pl. magas páratartalom, magas EC-érték), és ebből adódik a betegség. Bár laboratóriumi vizsgálatokkal kimutatták, hogy a beteg termés leveleiben kevesebb a kalcium, de szoros összefüggés a talaj mésztartalma és a levelek kalciumtartalma között nehezen állapítható meg.
A tárolás alatt is kialakulhat a levélereken barna foltosodás, amely a termés eladhatóságát nagymértékben rontja. A vizsgálatok szerint ennek a jelenségnek nincs köze a levelek kalciumtartalmához és a tápanyagellátáshoz, megfigyelések a jelentkezését a betakarítást közvetlen megelőző melegre vezetik vissza, ha ugyanis a léghőmérséklet nem haladja meg 12 oC-ot, a foltosodás nem lép fel. A fajták között a betegség iránti érzékenység nagyon különböző.
A tápanyagigény számítása
A szükséges tápanyagmennyiség meghatározásánál a fajlagos tápanyagigény (1 tonna termés előállításához szükséges N, P2O5, K2O kg) és a várható termésmennyiség (t/ha) szorzatából, illetve a talaj tápanyagtartalmából kell kiindulni. A hosszú tenyészidejű tárolási fajták 3-4-szer annyi tápanyagot építenek be szervezetükbe, mint a rövid tenyészidejű korai fajták. Vagyis a tenyészidő hosszúsága, a termésmennyiség és a növény által felvett tápanyagok mennyisége szoros összefüggést mutat, amit a gazdaságos és a környezetkímélő trágyázásnál mindenképpen figyelembe kell venni. A talaj szerkezetével szemben támasztott magas igényük miatt, a lehetőségekhez mérten alaptrágyaként mindig használjunk szerves anyagot. A szerves trágyák jelentős tápanyag-szolgáltató képességére való tekintettel az így kijuttatott tápanyagmennyiséget vegyük figyelembe a műtrágyaadagok kiszámításánál, azaz a műtrágyaigényből vonjuk le (1. táblázat).
A gyakorló kertészek tudják, hogy a szerves trágya feltáródása több évig tart, ezért az első évben a hatóanyagnak mindössze ~50%-ával, a 2. évben ~30, a 3. évben ~20%-ával szabad csak számolni. Homokon ennél kb. 10%-kal gyorsabb, kötött talajon 10%-kal lassúbb a feltáródás.
Példa a tápanyagigény-számításra: A fejes káposzta estében a fajlagos tápanyagigény, azaz 1 tonna termés előállításához szükséges hatóanyag mennyisége:
‑ nitrogén (N): 3,1–3,8 kg/t,
‑ foszfor (P2O5): 1,2–1,4 kg/t és
‑ kálium (K2O): 3,9–4,7 kg/t.
Az alacsonyabb szárazanyag-tartalmú korai fajták valamivel kevesebb (3,1 kg/t), a magasabb szárazanyag-tartalmú, hosszabb tenyészidejű tárolásiak valamivel több (3,8 kg/t) nitrogént igényelnek. A hosszú, a középhosszú tenyészidejű, valamint a korai fajták esetében – a fent jelzett értékekből adódóan – a fejes káposzta tápanyagigénye a következők szerint alakul:
‑ Hosszú tenyészidejű fajták (80 t/ha termés esetén): 304 kg/ha N;112 kg/ha P2O5; 376 kg/ha K2O.
‑ Középhosszú tenyészidejű fajták (50 t/ha termés esetén): 175 kg/ha N; 65 kg/ha P2O5; 215 kg/ha K2O.
‑ Rövid tenyészidejű, korai fajták (30 t/ha termés esetén): 93 kg/ha N; 36 kg/ha P2O5; 117 kg/ha K2O.
Cikksorozatunkat folytatjuk, következő alkalommal a trágyaadagok kijuttatásait vesszük górcső alá.
Terbe István
