Regeneratív mezőgazdaság 16. rész

Talajmegújító mezőgazdaság: amiről a gyökér mesél

2022 emlékezetes év volt, különösen az alföldi termelők számára. Az Alföldön a csapadékban szegény tél után szélsőséges tavasz következett, a gyakori, erős szelek a szántott hantokról még azt a néhány milliméter csapadékot is elpárologtatták, amely véletlenül leesett. A szokásos agrotechnológiával takaratlanul hagyott talajok nem töltődtek fel télen, rajtuk nem volt magas szármaradvány vagy takarónövény, ami a páracsapdával gyűjthette volna a nedvességet a légkörből egész télen, és csökkenthette a szelek okozta párolgást.

A tavaszi talajmunkák csak tovább szárították a szerkezetét vesztett talajt, amely már a májusban érkező záporokat nem volt képes befogadni, miután mély beszivárgás helyett az első leeső milliméterek után elfolyt az eliszapolódott felszínen a csapadék. A magas hőmérséklet és viharos szelek pedig újra gyorsan elpárologtatták a sekélyen átnedvesedett földekről a nedvességet. Júniusra az őszi kultúrák alacsony hozama is eldőlt, de a tavaszi vetések sorsa egyértelműen megpecsételődött. Az augusztus közepére megérkező záporok nem tudtak segíteni rajtuk, legtöbb helyen nem is volt mit betakarítani.

Sokkhatás után

Ez után az erős aszály után komolyan úgy gondoltam, hogy ez már valóban olyan mértékű sokkhatás volt, amely végre elindítja a magyar termelők fejében a gondolkodást arról, hogy miként változtassák meg a földhasználatukat. Az őszi csapadék minden milliméterének megőrzése helyett azonban 2022 telén újra szántott földek mentek télbe, majd az újabb csapadékhiányosan kezdődő évbe, a tavaszi porviharjairól elhíresült 2023-ba, amely viszont egész jó csapadékmintával rendelkezett ahhoz, hogy a termelők elkezdhessék a jobb nedvességgazdálkodást, odafigyelve a művelési intenzitás csökkentésére és a humuszegyensúlyra.

A változás helyett azonban 2023 telén is minden föld meg lett szántva vagy sivatagra művelve. Eközben az ország nyugati peremén 2022-ben ugyanúgy ömlöttek az iszaplavinák az utakra, mint 2023-ban és mint idén, és az elmúlt két évben is ugyanazokat a földeket árasztották el a folyók, ahol a túl sok víz okozott veszteséget.

Majd itt vagyunk 2024 nyarán, és teljességgel értetlenül állok az előtt, ahogy a termelők sorban osztják meg a képeiket, hogyan sülnek fel újra a kukoricák és napraforgók az Alföldön, mintha sosem történt volna ilyen esemény, miközben a nyugati határszélen a búvárkukoricák maradványai sorakoznak az áradások után repedező földeken. Vajon meddig szeretnék a termelők még mindig azoknak a növényeknek a termesztését erőltetni, amelyekkel rendszeresen veszteséget szenvednek el, olyan területeken, amelyek alkalmatlanok azok termesztésére?

Vannak olyan elképzelések, hogy valami különleges, ember okozta klímaváltozás sújtja most az országot, amiből az igaz is, hogy az ember okozta azt, hogy összeomlottak a kis vízkörök, eltűntek a helyi esők, mert felszámolta a hűtő felületekként és esőfolyosókként működő őserdőket, lápokat, és helyükön kazánként üzemelő porrá művelt földeket és betonrengetegeket hozott létre több millió hektáron. A Kárpát-medence azonban szélsőséges időjárásáról volt híres az írásos emlékezet óta, amelyet nem volna szabad figyelmen kívül hagyni. Például 1867-ban olyan súlyos volt az országos vízhiány, hogy át lehetett sétálni a Balatonon is, a Fertő tó pedig addigra már rég kiszáradt.

„Az 1857., 1858., 1861., 1862. évek és egészen kiugró módon az 1863. év a magyar mezőgazdaságban aszályos volt. Ennek következményeképpen a Kisalföldön a talajvíz olyan mélységbe húzódott vissza, melyre emberemlékezet óta nem volt példa. A Fertő tóból eltűnt a víz és a hozzá csatlakozó Hanság mocsárból szárazföld vált.” (Heinrich Ditz, A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG, 1867)

Bukásra ítélve?

A 2022. évi „történelmi aszály” azonban messze nem volt olyan léptékű, mint az 1800-as években gyakori aszályok, amikor volt olyan, hogy az állatállomány 70–80%-a elpusztult éhezésben, és az emberek makkból és gyökerekből őröltek lisztet, hogy legyen mit enniük, ezért volna még mire felkészülni, különösen a gazdálkodás területén.

Aki egy ilyen klímájú, rossz birtokszerkezetű, öntözésre alkalmatlan országban az alacsony árú gabonát exportáló és egyre többször a verhetetlen költségviszonyú no-till technológiával termelő ukránokkal és oroszokkal próbál versenyezni a nemzetközi alapanyagpiacon, az hamarosan bukásra van ítélve. Ezt láthatjuk például abból, hogy milyen mértékű veszteségeket szenvedtek el a legnagyobb magyar agrárcégek is 2023-ban, és a MOSZ szerint átlagosan 94 000 forint veszteséget termeltek a magyar termelők hektáronként. Aki pedig mindezt kisebb gazdálkodóként az Alföldön teszi, az alacsony csapadékú évekkel a kockázatok között, az pedig már mostanra technikailag csődbe ment, csak esetleg még nem számolt utána a költségeinek.

Az Alföldön a termesztett növények körének újragondolása, a vegyes gazdaságok létrehozása, tájhasználat átalakítása, tanulás és szövetkezés nélkül már kicsi az esélye, hogy a magyar termelők 92%-át kitevő 50 hektár alatti gazdák életben maradjanak az ukrán és orosz exporttal szemben.

Nyugaton a helyzet

A nyugati peremen azonban még mindig van csapadék, és ezeken a földeken nem mindig egyértelmű, hogy miért kell aszálytüneteket látni még két igen esős év után is, amikor 1000 mm felett volt az éves csapadék. Itt a legtöbbször nem tűnik fel, ha valaki súlyos hibákat ejt a talajművelés során, amíg nem jön egy csapadékmentes hőhullám. Akkor viszont igen sebesen csökkennek az esélyei a csúcshozamnak, és ennek egyik fő oka a növények gyengén fejlett gyökereiben rejlik.

Sok hektáron ástam már meg a növények gyökereit idén, hogy feltárjuk a potenciális problémákat. Egy közös volt mindegyik gazdaságban, hogy a talajművelés előtti döntéshozásokat nem előzte meg semmilyen ásópróba, és később sem került elő ásó, hogy a gazda megnézze a gyökerek fejlődését.

Miért is tenné, hiszen a fejünkig ér a napraforgó a táblában, mi bajunk lehet?

A nedves, élettelenre művelt talajokban végzett talajmunkák azonban elképesztő hatékonysággal képesek megakadályozni a növények megfelelő gyökértömegének kialakulását, és rontani a növények aszálytűrését. Amikor beköszöntenek hirtelen a 30 ^oC fok feletti időszakok, a növények minden esetben stresszreakciókkal reagálnak, de nagyon nem mindegy, hogy milyen gyökértömeggel rendelkező növényt ér el ez a stressz, képes-e reagálni rá a tartalékaiból, vagy rövid időn belül feladja a küzdelmet.

Az egészséges talaj

Az élő talaj vízstabil aggregátumokban gazdag, levegős közeg, amelyben alacsony ellenállással tudnak fejlődni a gyökerek, naponta akár 20–25 millimétert is. A gyökerek az oldalgyökereken túl elsősorban a gravitáció irányába haladnának, ha nem akadályozza meg kémiai vagy fizikai akadály a fejlődésük. A hegyesebb szögű gyökérszerkezettel rendelkező kukorica aszálytűrőbb, mint a szétterülő gyökérszerkezetű, ezért érdemes olyan környezetet biztosítani a gyökerek számára, ahol ezt az optimális szerkezetet képesek kialakítani.

A legtöbb termesztett növényünk gyökere képes nagy mélységeket elérni egészséges talajban, ástunk már ki 2 méter mélységből kukoricagyökeret, amely követi a közönséges földigiliszta mélyre hatoló, függőleges járatait, amelyek jellemzőek a no-till talajokra. Művelt földből sosem sikerült még ilyen mélységben gyökeret találnunk. Az olyan növények képesek hetekkel tovább bírni az aszályokat és hőhullámokat, amelyek mélyre hatoló gyökerei elérik a hűvösebb és nedvesebb talajrétegeket, és képesek még mit párologtatni, hogy hűtsék a lombozatot. A szokásos művelési mélységből gyorsan eltűnik a nedvesség, ezért aki a 0–30 centiméter mélységben található nedvességre alapozza a növénytermesztést a szélsőséges eseményekre képes magyar mikroklímán, soha nem fogja elérni a potenciálisan elérhető, maximális hozamokat, és erősen kitett marad az aszályoknak, még a csapadékban gazdagabb régiókban is.

A gyökérzet tömege, a mellékgyökerek alacsonyabb, de a hajszálgyökerek magasabb száma, „bolyhossága” szintén fontos paraméter az elérhető nedvesség és tápanyagok felvétele szempontjából. Ezek viszont a megfelelő aggregátumszerkezet mellett feltételezik a változatos és gazdag talajéletet is, az endofita baktériumok és a vezikuláris-arbuszkuláris mikorrhizák (VAM) kiterjedt hálózatát.

A nedves talaj hátránya

A legtöbb esetben azonban nagyon gyengén fejlett gyökérzettel szembesülünk a nedvesen művelt talajokban, amelyeknek egyrészt a talajműveléstől mechanikailag letömörített rétegekkel kell küzdeniük, másrészt a földeket szerkezet nélkülire művelve az első nagyobb csapadék már egy nehezen áthatolható, összeállt földtömböt hozott létre, amelyben a gyökerek haladása már jobbára csak a szárazság miatt kialakuló repedések mentén lehetséges.

Egy ilyen szerkezet nélküli földtömbbe beékelődött gyökértől azonban milyen eredményeket várunk? Milyen mikrobiológia volna képes támogatni a tápanyagfelvételt, nedvességfelvételt és nitrogénkötést egy ilyen levegőtlen blokkban? Hogyan volna képes gyorsan elérni a nagyobb mélységet, ellenállóbbá válva az aszállyal szemben? Hogyan volna képes finom gyökerekből álló, hatalmas gyökérrendszert létrehozni, amikor a legnagyobb gyökerek erős nyomása képes csak üreget létrehozni ebben a szerkezettelen földben?

A képen látható szóját nem lehetett sérülés nélkül kibontani ebből az időkapszulaként működő földtömbből. Látható, hogy egyetlen nitrogénkötő gümő nem alakult ki rajta, és már nem is várható a megjelenésük, többek között a hatékony gázcserére képtelen termesztőközeg miatt, ezért ezzel a talajállapottal és gyökérfejlettséggel a hozamából már most elveszett 2-3 tonna. Egy tömörödött földben nem lehet elfogadható hozamú szóját termeszteni. A gyökerekből még ott sem ágaznak el hajszálgyökerek, ahol véletlenül megjelenik egy kis pórustér, ez mutatja a talajélet hiányát is, és ilyen alacsony gyökértömeg jelentősen megnöveli az aszálynak való kitettséget.

Egy ilyen kis gyökértömeg nemcsak a nedvességet, de a tápanyagokat sem képes hatékonyan, megfelelő mennyiségben felvenni a talajból. Így kell jelentős talajművelési költséggel jelentősen lecsökkenteni a hatékonyságot és profitot.

Aránytalan gyökérrendszer

A képen látható napraforgók gyökerének minimális a tömege a felszín feletti biomasszához képest, és az oldalgyökerek jelentős többsége is csak a felső 7-8 cm mélységig képződött. Ez a mélység a magágykészítéskor használt eszköz művelési mélysége volt. A nedves talajban végzett munka elkente a nedves talajt a művelési mélységben, és olyan tömörödött réteget hozott létre, amely már ebben a sekély mélységben akadályozza a gyökerek mélyebbre hatolását.

Látható, ahogy a főgyökér elérve az első letömörített réteget, irányt változtatott, és új irányt keresett a lefelé haladásra. Minden ilyen irányváltás megtorpanást és napokban kifejezhető fejlődési elmaradást jelent a gyökérzetben, és ennek következményeként a felszín feletti biomassza fejlődésében is elmaradás fog jelentkezni.

Azaz, egyszerűre fordítva, hozamveszteséget jelent, amikor egy tömörödött réteg áttörésére kell feleslegesen energiát áldoznia a növénynek, ahelyett, hogy a legkisebb erőfeszítéssel tudjon haladni, minél nagyobb térfogatú talajból tárva fel a nedvességet és tápanyagokat. A híres Wurzelatlasból mellékelt grafikán látható, hogy optimális esetben milyen kiterjedésű gyökérrendszert képes fejleszteni a napraforgó, akár 180 cm mélységig is lehatolva – hasonlítsuk össze a fotón látható sekély gyökérrendszerrel, amelyet jelentős talajművelési költséggel sikerült elérnie a termelőnek.

A magágykészítéskor létrehozott talpak alatt azonban találtunk egy köztes, 20 cm körüli talpat is, amelyet a kombinált művelőeszköz hozott létre, és az alatt még egy eketalpat is. Mindezt sikerült egy éven belül produkálni a termelőnek, aki igyekszik mindent megadnia a növényeknek, de a minden helyett inkább 3 erős akadályt gördített a növények elé. Gyökér legyen a talpán, aki ezeken képes áttörni egy szezonban.

Ásni kell!

A talajmegújító mezőgazdaság nem véletlenül fordít gondot a talajra. Egyetlen növény sem lesz ellenállóbb a környezeti hatásokkal szemben és képes a maximális hozamokra, amíg nem élő és mély pórusokban gazdag talajban növekszik.

A talaj szerkezetét azonban nem lehet a felszínről megmondani, hanem minden esetben elő kell venni az ásót, és megvizsgálni, először az elképzelt talajmunka előtt, majd a növény különböző fázisaiban, hogy milyen is a talajállapot. Amíg az alábbi kérdések nincsenek tisztázva, nem lehet felelősségteljes választ adni az alkalmazott agrotechnológia szükségességéről.

Képes-e a talajművelő eszköz jobb talajállapotot létrehozni, vagy csak nagy rögöket és tömörödött rétegeket hoz létre? A vetés után képes-e a csíranövény megfelelő formájú és kiterjedtségű gyökérzetet létrehozni? Nem egyszer a nagy nyomású, modern vetőgépek képesek olyan mértékig betömöríteni a vetőárkot, különösen, ha a nedves talajba vetés szárító, forró szelekkel párosul, hogy a csírázó növény nehezen tud kitörni a vetőárokból. A nem megfelelő szerkezetű vetőgépek ezért jelentős károkat is tudnak okozni a felkészületlen termelőnek, aki ásás nélkül nem is képes azonosítani a probléma forrását.

A képen látható szóját pont így vetették, a növény által elvesztegetett hetek soha nem jönnek vissza. A növények gyökerei mindent elárulnak a technológiai hibákról, többet, mint a hozammérő a kombájnon. Amíg nem ássuk meg a gyökérszelvényeket, semmit nem tudunk a növények fejlődési hiányosságainak alapvető okairól.

Ha pedig már látjuk a gondokat, akkor ne kövessük el még egyszer azokat a hibákat, amelyekkel a gyökérzet fejlődését gátoljuk, mert az mindig gazdasági kárt, elsősorban elmaradt hasznot fog jelenteni. A kiszórt tápanyagok elégtelen hasznosulása, az aszályra érzékenyebb növények, csökkent hozamok megoldása a mi kezünkben van. Termékeny talajt építve csökkenthetőek a művelési költségek, kevesebb tápanyag és növényvédő szer felhasználásával. Az építkezés azonban a takarónövények okszerű használatával és a talajművelési intenzitás csökkentésével kezdődik.

SZERZŐ: KÖKÉNY ATTILA