A hazai agrárium 100-120 éve ugyanazzal a szerkezeti problémával néz szembe: a monokultúrás szántóföldi növénytermesztés túlsúlya, az állattartás visszaszorulása, a piac- és versenyképtelen gabonatermesztés csak egyre nagyobb erőfeszítések árán tartható fenn. Ezt a szerkezetet egykor a nagybirtokosok lobbija, aztán a téeszrendszer, ma pedig a támogatási rendszer konzerválja, csakhogy – amint kétrészes interjúnk első részében dr. Pinke Zsolt agrártörténész és környezetkutató fogalmaz – ezekben az években gyors tempóban száguldva elérkeztünk a falhoz.
Ez volt a társadalmi, agrárgazdasági ára a földbirtokosok profitjának
– Az előadásaiból számomra egy száz-százötven éves történet képe alakul ki, amely máig tart, és a lényege az, hogy nagyjából ennyi ideje rossz irányba tart a magyar mezőgazdaság. Ez a rossz irány a nagytáblás, homogén, 5-6 főnövényre építő szántókultúrákat jelenti, és most az orosz, ukrán, kazah gabonaexport előretörése az utolsó ébresztő, hogy váltanunk kellene vagy kellett volna.
– Valóban, a 19. század első felétől-közepétől az volt a törekvés, hogy minél alacsonyabb előállítási költséggel minél nagyobb exportpotenciál épüljön ezekre az alapanyagokra. Most egyrészt az időjárási, másrészt a geopolitikai tényezők, a nagy konkurensek ébredése lehetetlenné teszi ennek a termelési szerkezetnek a jövedelmező fenntartását – a magyar agrárium szereplői ismét ráébredtek, hogy ez az irány nem tartható tovább.
– Még az is kérdéses, hogy annak idején jó volt-e egyáltalán?
– Attól függ, kinek az érdekeit vesszük alapul. A nagy földterületek tulajdonosainak természetesen érdekében állt a nagybirtokszerkezet fenntartása és az export. Csakhogy a 19. század második felében már lényegében előre lehetett látni, hogy az a fajta – ahogy ön is jellemezte – monokultúrás szántóföldi növényekre épülő szerkezet a tengerentúlról, Amerikából érkező gabonainvázió miatt fenntarthatatlan lesz.
Akkoriban zajlott a tengeri és vasúti szállítás forradalmasítása, és az észak-amerikai gabonaimport szinte lerohanta az európai gabonatermesztés piacait. Tehát az akkori „reformokat”, „agrármodernizációt” végrehajtó elsősorban nagybirtokos nemesség azzal szembesült, hogy vagy feladják az iszonyatos erőfeszítések, hatalmas erőforrások révén létrehozott gabonatermesztési struktúrát, vagy védővámokat vezetnek be ahhoz, hogy meg tudják őrizni a jövedelmezőségét. Gondoljunk csak az alföldi szántóföldi állományra, ahol közpénzből irgalmatlan volumenű befektetéssel kellett vízrendezéseket végezni, hogy árvízmentes szántók alakulhassanak ki. De nemcsak a magyar, hanem a porosz és más földbirtokos réteg is nehéz helyzetbe került Európában.
– Nagyon hasonló történik most, csak most nem az USA felől árad az olcsó gabona, hanem kelet felől. Ma az agrártámogatási rendszer konzerválja a szántóföldi növénytermesztés pozícióit, hiába kezd ez fenntarthatatlanná válni. Akkoriban miért nem sikerült a reform, a szerkezetátalakítás?
– Igen, a helyzet nagyon hasonló, azzal a megjegyzéssel, hogy nem csak kelet felől, hanem Dél-Amerikából és Kanadából korábban nem tapasztalt mennyiségű szántóföldi termék érkezik a világpiacra. Annak idején a modernizáció akadálya szintén a nagy földbirtokok ellenállása volt. A magyar nagybirtokosok elérték a monarchia vezetésénél – akiknek nem állt érdekükben a forradalom és szabadságharc utáni évtizedekben konfliktusba kerülni a befolyásos birtokosokkal –, hogy „lehegesztjük a kapukat”, vámokat vezetünk be, így védve a saját birtokosságunkat. Ennek hatalmas társadalmi költségei voltak, hiszen néhány tízezer földbirtokos haszna érdekében a német vagy a monarchia osztrák, magyar polgára lényegesen magasabb áron jutott a mindennapi kenyeréhez. Akkoriban szó szerinti valóság volt, hogy az alul vagy középen élők sokasága munkaórájának nagy része a napi betevő, 50–60 deka kenyér árának kifizetésére fordítódott. Nem mindegy, hogy valaki egy nap két órát vagy hat órát dolgozik ugyanannyi szénhidrátért… Összehasonlításul: amikor Nagy-Britannia ugyanezzel a dilemmával szembesült, a törvényhozás szembeszállt angol földbirtokosok követelésével, hogy a társadalom kárára védjék meg őket az import gabonával szemben. Az angol földbirtokosság is verte az asztalt, de ott a parlament azzal érvelt, hogy nem fogunk megvédeni néhány tízezer földbirtokost azon az áron, hogy a társadalom 70–90 százalékát még nagyobb szegénységbe taszítjuk. Vagyis ott a társadalom többsége mellé álltak.
– Igen, de ez csak a társadalompolitikai válasz, nyilván kellett egy agrár-szakpolitikai felelet is. Ha lett volna elég politikai bölcsesség vagy politikai bátorság az akkori magyar törvényhozásban, hogy nemet mondjanak a szántókat ellenőrző földbirtokosoknak, akkor kellett volna egy válasz, hogy búza, kukorica, árpa helyett mivel foglalkozzanak. Néha ma is mondják, hogy lehetnénk újra iksz millió sertés országa vagy erdő-, gyógy- és fűszernövény-nagyhatalom…
– Ez jogos kérdés, mert rámutat a komparatív előnyök ismert közgazdasági szempontjára: hogy olyasmit termelj, ami másnak nincs, vagy amit másnál alacsonyabb áron tudsz piacra juttatni. A magyar királyság területén, főleg Alföldön a 19. század előtt az uralkodó gazdálkodási forma, ágazat nem a növénytermesztés volt, hanem az állattenyésztés. A magyar királyság történetének fénykorában az első számú bevételek között az állatkereskedelemből származó bevétel szerepelt, vagyis a gazdaság egyik fő pillére a rendkívül hatékony közösségi munkamegosztásra épülő állattenyésztés volt. És az Árpád-ház óta egészen eddig, a 19. századi modernizációs válságig azért nem került ellentmondásba ez a szerkezet, mert a hatalmas volumenű állattartás uralta a földhasználatot. Csakhogy ebben is jöttek az új idők. A nagyvárosoknak a 19. század közepétől, végétől már nem élő állatokra volt szüksége, hanem feldolgozott termékekre. Nem lehetett egy városba úgy behajtani a marhákat Németországban, mint régen: tejtermékekre, kolbászra, sajtra volt igény, nem elsősorban élő állatokra.
– Ezért kellett áttérni az extenzív, szabadtartásos, legeltetéses állattartásról a költségesebb szántóföldi növénytermesztésre?
– Ezt a kihívást így válaszolták meg, de ennek komoly ára volt, hiszen az ország hatalmas területei voltak árterek, lápos, vizes élőhelyes övezetek. Ahhoz, hogy ezek a február és május vége között általában vízzel borított, nagy kiterjedésű és magas biomasszahozamokkal bíró földek művelhetők legyenek, nagy befektetéseket kell eszközölni, lecsapolni, feltörni, árvízvédelemmel, folyószabályozással biztosítani. Ezzel egy időben feladták a közösségi munkamegosztáson alapuló állattenyésztés fejlesztési lehetőségeit is.
Könyörögtek, hogy gondolják át
– Trianon után pár évtizeddel a magyar statisztikusok kimutatták, hogy előnyösebb volt a monarchia gazdasági rendszere a magyar gazdaságnak, mint a békeszerződéssel feldarabolt, egymással konkuráló országok vergődése. Ránk hogyan hatott az 1. világháború utáni időszak és az 1929–33-as világválság?
– A mezőgazdaságra nézve tragikusan. Azt a munkamegosztást, amely a monarchiában relatíve jól eltartotta ezt a korszerűtlenné váló ágazatot, azt a monarchia széthullása után úgyszólván a földbe döngölték a Trianon utáni válságok. A Statisztikai Hivatal szakértői a ’30-as években több ízben felhívták arra a figyelmet, hogy hagyják abba a gabonatúlsúlyos exportra termelést, mert vagy sehogy, vagy legfeljebb önköltségi ár alatt lehet eladni az árunkat. De jött a világháború – és mint minden ilyen időszakban – a háborús konjunktúra teremtett átmeneti igényt a gabonára.
– Voltak konkrét szerkezeti javaslataik azoknak, akik az agrárrendszer reformja érdekében érveltek? Kertészet, szövetkezet?
– Sosem volt igazán idő, figyelem ilyen ötletek átfogó kidolgozására. Voltak kezdeményezések már a ’30-as évektől, például a Kert-Magyarország mozgalom, a Hangya Szövetkezet, de ezek nem tudtak igazán áttörni. Aztán a 2. világháború után, amikor az akkori Független Kisgazdapárt lényegében kormányzati szerepbe került, ugyancsak meghirdette a mezőgazdaság sürgető reformjának a programját.
– Aztán jöttek a kommunisták, az államosítás, a téeszesítés…
– A szövetkezeti modell, ha más keretek között is, de például Dániában nagyon jól működött. Az azért elgondolkoztató, hogy egy kis ország már akkor és ma is globális tényező lehet az élelmiszer-előállításban. Itthon politikai okai is voltak annak, hogy a kisgazdák átállást sürgető 1945. évi programja nem tudott megvalósulni. Részbeni sikerek voltak, hiszen a kertészeti kultúra, az állattartás mennyiségi, minőségi, technológiai értelemben sokat fejlődött.
– Egyszer írtam szocioriportot a kiskunhalasi, sűrűtajói tanyai paraszt-polgári világról: ők mesélték, hogy a halasi Gáspárék saját jelölésű dinnyéje és még a tajói tyúkok is minőségi díjakat nyertek az 1889-es párizsi világkiállításon.
– Igen, de sajnos e mögött nem állt átgondolt és átfogó strukturális program. A háztáji rendszerre elsősorban azért volt szükség és igény, mert akkoriban egy téeszdolgozó alig keresett többet a fejlődő világ bérátlagánál. Akkor életszerű volt meghirdetni olyan programokat, hogy legyünk a 10 millió sertés országa, mert akkor az emberek hajlandóak voltak a napi 8 óra munka után még kimenni a háztájiba. Abból vettek kis autót, abból iskoláztatták a gyerekeiket – nem mellesleg azzal a szándékkal, hogy a gyereknek már ne kelljen ugyanolyan robotban élniük, mint nekik… Másrészt az ellátási problémákkal küszködő szocialista rendszerben és az urbanizáció akkori fokán nagyon jól jött városnak-falunak egyaránt, hogy be lehetett vinni a háztáji terméket a város piacaira, és jó áron eladni.
– Vagyis ma egy Kert-Magyarország, egy alternatívnövény-orientált vagy akár főáramú állattartásra berendezkedő ország elképzelhetetlen már? Nógrádban láttam olyan farmot, ahol még mindig környékbeliekkel gyűjtetik az erdei gyógynövényeket, de a csalánt már termesztik például.
– Ahol ma gyógynövényekkel foglalkoznak gazdaságszinten, ott valószínűleg kényszerből teszik: rosszak a földek, nem nyereségképes a birtokszerkezet, szegénység van. Ebből csak nagyon kivételes, nagyon speciális piaci helyzetben kovácsolható az a bizonyos komparatív előny, ami életképessé tud tenni egy nagyobb gazdaságot, feldolgozással, stabil piaci lánccal.
Most értünk a falhoz
– Hogyan hozható be a lemaradásunk?
– Néha az az érzésem, hogy ugyanúgy nem halljuk meg a kor hívószavait, ugyanúgy nem követjük a globális valóságot, trendeket, mint azokban az évtizedekben, amikor már a statisztikusoknak kellett könyörögniük, hogy ugyan, gondoljuk már át, van-e egyáltalán valóban nyereség felhalmozását lehetővé tévő kereslet a magyar gabonára. Amíg a KGST-ben voltunk, addig ez azért nem volt kérdés, mert ki volt osztva – kis leegyszerűsítéssel –, hogy melyik tagország mit csinál: gépet, élelmiszert, textilt. De akkor is tudtuk, hogy ami a KGST piacain elmegy, az a világ külső, nyílt piacain életképtelen volna.
– Ebben is van akkor történelmi azonosság: a monarchia belső piacai ugyanúgy konzerváltak egy életképtelen termelési szerkezetet, mint a KGST?
– Ez az analógia helytálló. Az 1920–30as években a statisztikusok azt mondták: a magyar mezőgazdaság a monarchia elkényeztetett gyereke volt: nem volt versenyre kényszerítve a világpiacon. Ezt máig nem tudtuk meghaladni. Döbbenetes, de mind a mai napig hallom a mezőgazdaságot irányító szereplők szájából, hogy a magyar agráriumnak komparatív előnye van a gabonatermesztésben. Ilyenkor néha megkérdezem, hogy mégis kikkel szemben? Kikhez képest? A sok tíz millió hektáros orosz gabonatermesztéshez képest? A nyugat-európai gabonaátlagokhoz képest? A brazilokhoz képest, akik gyengébb években is kétszer aratnak kukoricát? Márpedig a gabonák árait – minimális szállítási, logisztikai eltéréssel – a globális árak határozzák meg, vagyis nem komparatív előnyünk van, hanem hatalmas versenyhátrányunk. Az egyre erőteljesebben mutatkozó túltermelési válság olyan nekünk, mint egy fal, amihez egy lejtőn száguldó kamionnal érkezünk.
(Interjúnk 2. részét lapunk következő számában adjuk közre – Kohout Zoltán)
