Júliusban, hosszas alkudozást követően az Európa Tanácsban megszületett a döntés a 2021–2027-es költségvetésre vonatkozóan, de mivel az Európai Parlament ezt nem fogadta el, így még mindig bizonytalan lábakon áll a Közös Agrárpolitika. Van azonban néhány igen pozitív fejlemény, amivel – ha a magyar kormány bölcsen dönt – jól járhatnak a hazai gazdaságok.
Ha nem fogadják el ősszel az uniós költségvetést, akkor ismétlődik a status quo, megy tovább a mostani agrártámogatási rend. Ez Magyarországnak nem lenne rossz, de a nettó befizetőknek igen, ezért nem valószínű, hogy elmarad a megegyezés. Ugyanakkor látni kell, hogy az egyes tagállamok érdekei a válságok hatására egyre inkább eltérnek egymástól. Európa egyik fele érezhetően szeretne szabadulni a problémás térségek terhétől, ugyanakkor az áruk, szolgáltatások és emberek szabad áramlásának előnyeit leginkább ők élvezik. Sajnos, az egységes belső piac legnagyobb nyertesei nem kommunikálják megfelelően ezt a tényt a saját választóik felé – vélekedik Papp Gergely, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara szakmai főigazgató-helyettese. Hozzáteszi: célszerűbb a jogállamiság érvényesülését is a konkrét esetekben vizsgálni, semmint homályos kritériumokat megfogalmazni a támogatások kifizetésére. A szakember úgy látja, az egyes pillérben minimális, néhány százalékos forráscsökkenésre van kilátás. Ugyanakkor erősödő régiós versenyre kell számítani, miután eldőlt: a hektáronkénti 200 eurót minden tagállamnak meg kell kapnia, a ciklus végére pedig minimálisan 215 euró/ha a cél. Magyarországon mintegy 230 euró közvetlen kifizetés jut egy hektárra, vagyis a támogatási előnyünk fokozatosan elolvad a régiós versenytárasakkal szemben. A lengyelek után most már a 2007-ben az EU-hoz csatlakozott Románia és Bulgária is egyre jelentősebb agrártermék-kibocsátó a térségünkben. Az egyes gazdaságok szempontjából pedig három kulcstényező befolyásolja leginkább a kapott területalapú juttatást: Az egyik az, hogy mennyire lesz könnyen megszerezhető az alaptámogatáson felüli, klíma- és környezetvédelemért járó pluszpénz; a másik, hogy lesz-e támogatáskifizetési plafon; a harmadik pedig az, hogy mennyi pénzt csoportosít át a kormány területalapú támogatásra.
Konzervatív vagy haladó zöld?
Az új pénzügyi ciklusban zöldcélokra az agrártámogatások 40 százalékát kell áldozni. Ha figyelembe vesszük, hogy az egyes pillér átalány jellegű kifizetései és a kettes pillér megpályázható forrásai egyharmad-kétharmad arányt képviselnek az agrártámogatásokon belül, akkor átérezzük, milyen hatalmas részarány a 40 százalék – hívja fel a figyelmet Mezei Dávid, a Takarékbank agrár- és uniós kapcsolati ügyvezető igazgatója. Ez azt jelentheti, hogy az új „zöldítésnek”, aminek eco-scheme lesz a neve, valószínűleg több mint 30 százalékot kell kitennie az egyes pillér forrásain belül.
A hektáronkénti 200 eurót minden tagállamnak meg kell kapnia
Nagy szabadságot ad viszont a tagállamoknak, hogy a következő pénzügyi ciklusban már nem a források 15, hanem 25 százalékát lehet átcsoportosítani a pillérek között, azaz a kormányok dönthetnek úgy, hogy a vidékfejlesztés pályázható pénzeiből az átalány jellegű, közvetlen kifizetésekre csoportosítanak át vagy fordítva. Papp Gergely úgy véli, szükség lehet arra, hogy a kettes pillér felszabadítható forrásait a területalapú kifizetésekre fordítsuk, mivel az új környezetvédelmi elvárások jóval nehezebben lesznek teljesíthetők, mint a „zöldítés” előírásai voltak. Egyfajta horizontális agrár-környezetgazdálkodási (AKG) programhoz hasonlítja az eco-scheme-t, azzal a különbséggel, hogy erre a pénzre nem kell majd pályázni. Ha abból indulunk ki, hogy mintegy 500 ezer hektáron gazdálkodnak ma az AKG-program keretein belül, akkor ez azt jelentené, hogy csak minden nyolcadik hektár jogosult a következő pénzügyi ciklusban a zöldforrásokra. Ha azonban megtörténik a forrásátcsoportosítás, akkor mindenki hozzájuthat a mintegy 75 ezer forintos területalapú támogatáshoz, és ezt lehetne tovább emelni a környezetvédelmi elvárások teljesítésével. Mezei Dávid, a Takarékbank szakértője másképp látja a helyzetet. Szerinte az új „zöldítési” kifizetések feltételeit ki lehet alakítani úgy, hogy azok – ellentétben az eddigi AKG-ra jellemző előírásokra – kevésbé konzerváló, sokkal inkább technológiai előrelépést jelentő, de egyben klíma- és környezetkímélő eljárásokat eredményezzenek. „Gondoljunk itt a no-till, a precíziós gazdálkodás vagy a hígtrágyainjektálás technológiájára.
Az új „zöldítési” kifizetések feltételeit ki lehet alakítani úgy, hogy azok technológiai előrelépést jelentő eljárásokat eredményezzenek
Mindegyik egy takarékosabb, környezetbarátabb, mégis innovatív, akár még a versenyképességet is növelő eljárást jelent. Mivel a gazdák egyébként is ebbe az irányba mozdultak el, szerintem sokan lesznek képesek alkalmazkodni az eco-scheme-hez. Vannak arra utaló jelek, hogy a kormányzat is ezeket a technológiai korszerűsítéseket támogatja. Az ősszel megnyíló ÁTK tervezete szerint pl. pluszpontot ér a hígtrágya-injektáló beszerzése. A probléma inkább azzal lesz, hogy a kifizetésekre való jogosultságot a kormányzatnak konkrét eredményekkel kell alátámasztania a Bizottság felé. Nagy kérdés, hogy a vegyszer- és műtrágyahasználat mérséklését, a vízmegtakarítást vagy az üvegházhatású gázok csökkentését milyen bázishoz mérten kell majd elérnünk” – jegyzi meg. Papp Gergely hozzáteszi: kérdés az is, hogy képesek leszünk-e az egyes pillér forrásainak elköltésére készített stratégiai terveinket időben elfogadtatni a számos szakmai főigazgatósággal. „Eddig elég volt a vidékfejlesztési forrásokra tervet egyeztetni a DG Agrival, most azonban a közvetlen kifizetésekre is olyan terveket kell készítenünk, amelyek illeszkednek a Green Dealhez, a Farm to Fork és a biodiverzitási stratégiához, és ezt minden érintett főigazgatósággal el kell fogadtatnunk.” Szerencsére időközben sokat lazultak a biodiverzitási stratégia keretei. Úgy tűnik, nem a művelt terület 25 százalékát kell majd biogazdálkodásba vonni, van esély rá, hogy az ország területéből jelentős arányt képviselő legelőket és nemzeti parkokat figyelembe veszik az uniós elvárás teljesítésekor.
Egyébként éppen az ökogazdaságok örülnének a legkevésbé annak, ha 200 ezer hektár helyett egymillión folyna biotermelés az országban. Másrészt egymillió hektáron képtelenek is lennénk ellenőrizni a gazdálkodást, mindenki úgy termelne, ahogy akar. A túlkínálat, az árzuhanás és a gyenge ellenőrzés együttesen csak a csalók számát növelné meg.
Lesz kifizetési felsőhatár?
A korábbi hírekkel ellentétben a kifizetési plafon (capping) bevezetése nem lesz kötelező, hanem bármilyen elvonási százalékkal szabadon bevezethető, és a számításakor a munkaerő-költségeket is szabadon figyelembe lehet venni. A plafon csak az alaptámogatásra vonatkozik, az eco-scheme-re és a termeléshez kötött támogatásokra nem. (A termeléshez kötött támogatások olyan speciális célokat szolgálnak, mint az állattartás, a pillangós növények vagy a zöldségek, ipari növények termesztésének ösztönzése. Most a közvetlen kifizetések 15 százalékát fordítjuk erre a célra.) Jelenleg 1200 hektár felett teljes egészében elvonjuk az alaptámogatást (a degresszió bő 1 000 hektár felett kezdődik), viszont a 25 ezer forintos zöldítési pénzt és a termeléshez kötött támogatásokat ekkor is megkapják a gazdaságok. Ezért, ha lesz capping, kulcskérdés a zöld komponens teljesíthetősége, különösen akkor, ha több mint 30 százalékát fogja kitenni az egyes pillér forrásainak. Ha a capping mellett dönt a kormány, akkor azt a korábbi 150 ezer euró helyett 100 ezer eurónál meghúzhatja, ami nagyon kevés, 460-480 hektárnyi terület támogatását jelenti. Magyarán innentől 1 200 hektáros méretig mindenki rosszul járna: elvesztené az alaptámogatást. Az 1 200 hektáros méret felett azonban egy teljesíthető eco-scheme rendszerben jóval több folyna a gazdaságokba, mint a mostani 25 ezer forint. Mindez akkor igaz, ha 100 százalékos az elvonás, és nincs munkabér-kompenzáció. Bérköltségek beszámításával ugyanis jelentősen, akár 1200 hektárig feltornázható az a birtokméret, ami felett ténylegesen megkezdődne az alaptámogatás elvonása. (Persze ennek nagy adminisztrációs költsége lenne.) Ha viszont nem vezetjük be a cappinget, akkor hatalmasat nyernek a nagygazdaságok: minden egyes hektárjukra megkapják a teljes területalapú támogatást. Mindez a kormány döntése. Ahogy az is, hogy mennyi pénzt csoportosít át a pillérek között a megengedett 25 százalékos mértékből.
Mezei Dávid ismét visszautal arra, hogy a capping tényleges hatása nagyban függ attól, hogy menynyi forrás lesz az egyes pillérben, és ennek mekkora hányadát teszik ki azok a támogatások, amelyekre nem vonatkozik a kifizetési plafon (eco-scheme, termeléshez kötött, fiatal gazda top-up). Továbbá lényeges a forint-euró árfolyam is, hiszen a cappinget euróban kell meghatározni, míg a kifizetés forintban történik.
Kiürül a kettes pillér?
Ha sok pénzt teszünk át a vidékfejlesztésből a területalapú juttatásokra, akkor azzal azt garantáljuk, hogy különösebb környezetvédelmi erőfeszítés (zöldítés) nélkül mindenki könnyen hozzájuthat egyféle jövedelemkiegészítéshez. Mezei Dávid szerint viszont az az érdekünk, hogy a versenyképességet is javító klíma- és környezetvédelmi célkitűzéseknek minél többen megfeleljenek. „Az eco-scheme előírásai akkor teljesíthetőek, ha ehhez korszerű gépek, eszközök megvásárlását is lehetővé tesszük a kettes pilléren keresztül. Ezért csak óvatosan szabad a vidékfejlesztés pályázható forrásaihoz hozzányúlni. Tudni kell, hogy amikor pénzt rakunk át a területalapú kifizetésekre, akkor nemcsak az uniós forrásokkal csökkentjük a kettes pillért, hanem a magyar kormány kötelező hozzájárulási hányadával is, mivel az egyes pillérben nincs társfinanszírozási kötelezettség. Ez minimum 15 százalékos veszteséget jelent. A forráscsökkenést csak a kettes pillér társfinanszírozási arányának drasztikus megemelésével lehetne ellensúlyozni. Innentől kezdve a vidékfejlesztési források nagysága nagyban függ a mindenkori költségvetés teherbíró képességétől.”Papp Gergely azt tartaná jó megoldásnak, ha a magyar állam – miközben átteszi a területalapú támogatásokra a vidékfejlesztési források 25 százalékát – 40 százalékra emelné a társfinanszírozási arányt a kettes pillérben. „Ez 63 milliárd forintot jelente évente. Sok pénz, de nem lehetetlen előteremteni. A beruházások támogatása azért fontos, mert a mezőgazdaságot egyre kevésbé védi az EU a külső versenytársakkal szemben, fejlesztések nélkül pedig védtelenek lesznek a gazdák az ukránok, brazilok és mások termékeivel szemben. Egy ilyen mértékű társfinanszírozással nemcsak a pozíció megtartását, hanem már térnyerést is elérhetne a magyar kormány a nemzetközi piacon.
A lengyeleknél például a társfinanszírozási arány 36 százalék a kettes pillérben, és látjuk, mi a következménye.” Sokszor felmerül, hogy ha a társfinanszírozást „szabadon engedi” Brüsszel, akkor a magyar állam képtelen versenyre kelni a gazdagabb, nyugat-európai országokkal, ahol már most gyakran 50-50 százalékban vállalja a kormány a pénzügyi hozzájárulást a kifizetésekhez. (A nemzeti hozzájárulás felső határa 80 százalék.) Papp Gergely mégsem a nyugati gazdáktól tart. Mint mondja, ők elsősorban a tájmegőrzést, az ökológiai sokszínűséget és a turizmus alapjait fejlesztették eddig a kettes pillér pénzeiből, nagyrészt a területalapú támogatásokat „növelték” a vidékfejlesztés forrásaiból. A kelet-európai országok azonban elsősorban termelésbővítésre fordítják ezeket a támogatásokat, amit mi is megérzünk. Magyarországon a GDP arányában ugyan kicsi szegmens az élelmiszer-előállítás, de ebben a szektorban tudunk igazán a szükségleteinken felül termelni. Külkereskedelmi többletünk mintegy 60 százaléka az agrár-élelmiszergazdaságból származik. Ha a versenyképességünket meg akarjuk őrizni, akkor az agrárberuházásokat támogatni kell. Papp Gergely szerint a társfinanszírozási arány 40 százalékosra emelésével gyakorlatilag a jelenlegi szinten maradhatna a vidékfejlesztés keretében elkölthető összeg. Sőt, mivel az egyes pillérben (az eco-scheme miatt) jelentős összegeket fordítanánk a környezeti célokra, így a kettes pillérben már nem kellene annyit, vagyis a mostaninál is több pénz jutna kifejezetten beruházási támogatásokra.
A Közös Agrárpolitika fontos részletei még mindig tisztázásra várnak, de mint látjuk, kialakítható egy olyan stratégia, amelyben megőrizhetjük a jelenlegi támogatásszintet. Az EU soros elnöke, Németország október közepére szeretné elérni, hogy a tagállamok rábólintsanak egy elvi megállapodásra.
Ha a versenyképességünket meg akarjuk őrizni, akkor az agrárberuházásokat támogatni kell
Az EU-nak sem érdeke a szigor
Kíváncsi voltam arra is, hogyan látja egy nagyüzem a tárgyalási esélyeket. Raskó György, ismert agrárközgazdász a globális trendekből vezette le, miért biztos abban, hogy nem kell félni a Közös Agrárpolitika legújabb reformjától. Nyugat-Európában is egyre inkább nagyüzemi módszerekkel zajlik a termelés, és ennek egyetlen oka, hogy az élelmiszeripar és a kereskedelem koncentrálódása, egyben multinacionálissá válása kikényszerítette ezt a válaszlépést a termelői oldalon is. „Az ugyanis elég egyenlőtlen partneri viszony, ha az egyik oldalon egy évi 12 millió sertés vágására képes húsüzem, a másikon meg egy néhány ezer hízó kibocsátású termelő áll. Ilyen erőviszonyok mellett eléggé felháborító, ha az EU a termelési méreteken akar szűkíteni” – céloz a szakember a német Tönniesre és árbefolyásoló szerepére az egész uniós piacon. Ezért Raskó György szerint a koncentráció így is, úgy is végbemegy, bármilyen az agrárpolitika. Ha támogatásracionalizálási okokból cégcsoporttá kell bomlania a vállalkozásnak, akkor is megszervezi a közös beszerzést és értékesítést, mert enélkül nem lehet homogén, jó minőségű árut kínálni a vásárlóknak, és egyenlő partnerként tárgyalni velük. A capping a gyakorlatban nem működik, másrészt valójában senkinek nem érdeke, hogy kivégezze a professzionális termelést, éppen ezért a zöldítéstől sem fél. „Európában minden feltétel adott ahhoz, hogy a világ legbiztonságosabb élelmiszereit termeljük meg. Ehhez a profi termelést kell segíteni, beleértve a vegyszerek észszerű mértékű használatát is. A végeredmény pedig legyen egy élelmiszer-biztonsági szempontból tökéletes termék. Ha ez nem így lesz, akkor sokkal rosszabb standardokkal termelő országokból kényszerülünk majd importra. Ez senkinek nem érdeke. Az EU nem tud versenyezni a világgal a tömegtermelésben, ezért itt a minőségből van szükség mennyiségi kínálatra – ami kisüzemi léptékben nem valósítható meg. Hiszem, hogy az utolsó pillanatban győzni fog a józan ész.”
Gönczi Krisztina
