Az idei búzaaratás margójára

Címke: , ,
Kategória: Kalászos, Növénytermesztés

Viharos sebességgel változó világunkban miért éppen a kenyérgabona körül maradtak volna fenn a több évszázados szokások, érzelmek és a termelési/betakarítási gyakorlat. Szinte minden megváltozott, hiszen más a technológia, más a fajtaválaszték, kicserélődött a géppark, és nem kell az ember kétkezi munkája sem.

Megint eltelt egy év, és kezdődik a búza aratása, aminek hallatán ma már az emberek arcizma sem rándul meg. Olyan természetes munkafázissá, a gazdálkodók magánügyévé vált, amely nem vált ki a korábbiakhoz hasonló társadalmi reakciót, izgalmakat, amire nem kell ma már lelkileg felkészülni, nem kell rendkívüli módon munkacsapatokat verbuválni, alkalmi konyhát üzemeltetni, vízhordást, ebédhordást szervezni az aratók részére, és a terményfogadás szerteágazó feladatait sem kell a régi módszerekkel naphosszat tervezni.

Ma az aratási munka megszervezése más felkészültséget igényel: számítógép segíti a szállítás, a szárítás, a magtári tárolás munkáit magas szintű logisztikai megoldásokkal. Persze nem mindenhol, hiszen a családi gazdaságokban még visszanyúlnak a régi gyakorlathoz, de többnyire rákapcsolódnak a környezetükben működő rendszerekre, és igénybe veszik a magasabb szintű aratási szolgáltatásokat.

Éppen ezért, ha az idő kegyes lesz, akkor az országban akár három hét alatt lebonyolódik a búza aratása, érzelmektől, pátosztól mentesen, anélkül, hogy a városi ember észrevenné (legfeljebb a közlekedésben lesz korlátozva helyenként, amit persze felháborítónak és elviselhetetlennek ítél meg). Nincsenek harsogó hírek az aratásról, a betakarítás állásárról, a búza minőségéről, csak megnyugtató képsorokat látni a kombájnok portalan, légkondicionált kabinjaiból készített felvételeken, jelezve azt a tényt, hogy valóban minden megváltozott a kenyérgabona aratása körül. Ami persze nem baj, csak éppen megszűnt valami, talán az érzelmi kötődés, az aratók iránti szimpátia, a munkájuk iránti társadalmi elismerés, a kimutatott, vagy ki nem mutatott közös izgalom a sikerért. Helyette közömbös, vagy hellyel-közzel – erős tájékozatlanságra valló – irigy vélemények övezik talán az egyik legszebb mezőgazdasági munkát.

Mi változott meg alapjaiban?

Kívülről is jól érezhető változás állt be a tulajdonviszonyokban és ezzel összefüggésben a birtokszerkezetben. Természetesen ez maga után vonta a vetésszerkezeti változásokat is, ami nem feltétlenül erősítette az őszi búza pozícióját.

A hazai búzatermesztési kedv – ki nem mondott, de tapintható – hiánya azonban mégis a haszonnövény szerény jövedelmezőségi viszonyaira vezethető vissza. Sajnos a piac hosszú évek óta nem honorálja a termelők erőfeszítéseit, részben a világpiaci készletek tartósan magas szintje, részben a malomipari igények drasztikus megváltozása miatt. Mondjuk ki, hogy nem kell a prémium minőségű búza sem itthon, sem külföldön, vagy legalább is csak kis mennyiségben. A magyar termőhely alkalmassága pedig lehetővé tenné a magas malmi minőség előállítását, de azt meg kellene fizetni. Helyette az olcsóbban megvásárolható takarmány és gyenge euro minőség a kelendő, amelyek őrlése után a lisztminőség különböző adalékanyagokkal történő manipulálása, esetleg kis mennyiségű javító búzával történő feljavítása jellemzi a jelenlegi viszonyokat.

A nyugatról jött szemléletváltozást – hiszen mindez onnan ered – a magyar gyakorlat, a magyar sütőipar is kénytelen átvenni és alkalmazni, különben versenyképtelen marad. A magyar kenyér alapanyaga tehát ma már a „kenyérgyárakban” biztosan nem ugyanaz, mint régen.

Kivételnek számítanak azok a magánvállalkozó pékek, akik – többnyire saját kialakított vevőkörük részére – szakmai igényességük okán és hagyománytiszteletből is keresik a magas lisztminőséget, és kiváló termékeket készítenek. Ezek a pékségek azonban a hazai felhasználásnak csak töredékét igénylik… Beálltunk tehát a sorba – már ami a búzatermesztés igényességét és a lisztfelhasználást illeti – és ez aligha lesz jobb az elkövetkezendő időben.

Indul az aratás…

A határ aranyszínűvé vált, a szemek súlyától bókoló kalászokat ringatja a meg-megerősödő szél, és persze minden készen áll az aratás megkezdésére. A kijavított, vagy éppen új gépek fülkéiben szakmailag felvértezett kezelőszemélyzet várja, hogy megkapja a „rajtengedélyt”. Amikor felszáll a harmat, és a szemek nedvességtartalma optimálisnak tűnik, akkor felbőgnek a motorok, forognak a motollák, alternálnak a kaszapengék, és elindul a munka. Korszerű szállítójárművek, nagy befogadóképességű pótkocsik várják a gabonát, hogy aztán a telephelyek/átvevőhelyek hídmérlegeire gördülhessenek rakományukkal.

Közben – érdekeltségtől függően – lázas számolgatás folyik, hogy táblaszinten milyen súllyal lehet számolni, mennyi lesz a termés, majd a termésátlag. Ez jelenti a gazda igazi szakmai értékmérőjét eleinte, nem is az árbevétel. Mert utóbbiba már alig van beleszólása, hiszen azt a piaci árak formálják. Ettől függetlenül az aratás szakmai felügyeletéért, a szemveszteségmentes betakarításért, a minőségért felelősséget érez, és jó érzéssel tölti el, ha jó paramétereket regisztrálhat a laboreredmények alapján.

Milyen érdekes, hogy két sikert – termelési és értékesítési –, vagy éppen két kudarcot kell elkönyvelni, esetleg ezek kombinációját kell elviselni egy termény éves hozadékaként. Az aratás a belső berkekben azért ma is egy igazi munkaünnep, aminek méltó megünneplését kevés helyen felejtik el a munka befejeztével. Általában ezt egy kiadós vacsora, egy kis dáridó követi, amelyeken egy-egy birkát, vagy ökröt áldoznak fel a nemes helytállás elismeréseként. Persze ez csak ott van, ahol közösség is van, ahol az alkalmazottak és tulajdonosok együtt örülnek az eredményeknek. És persze van olyan gazdaság is, ahol bérmunkában történik minden, és a munka végeztével csak az elszámolás marad, ünneplés nélkül. Ebben a tekintetben is megváltozott a vidék…

A szkeptikusok félelmei

A fentiektől függetlenül az idei betakarítás előtt is folyik a találgatás, hogy milyen évjárattal lehet vajon számolni. Talán gazdakíváncsiság, talán szakmai ártalom lehet e mögött, hiszen mindenki tudja, hogy a gabonapiacon csodák nincsenek. Kiváltképpen az étkezési búza piaca látszik évek óta „nyitott könyvnek”, annál is inkább, mert az árak jó ideje stagnálnak, a minőségi osztályok között csekély különbségek vannak, és egyáltalán a felvásárlás sem mutatkozik erőtől duzzadónak.

Az induló aratási szezon tehát semmi jóval nem kecsegtet, legfeljebb a mennyiségi mutatók alakulásában lehet bízni. A tenyészidőszak alatt ugyanis nagy trauma nem érte a búzaállományokat, legfeljebb a május-júniusi – az átlagosnál több – csapadék okozott térségenként eltérő mértékű és meglehetősen makacs gombás megbetegedéseket. Ezek kivédése jobbára sikerrel járt, de a két-három alkalommal végzett kezelések költsége senkinek sem hiányzott az egyébként is magas termelési költségek mellett.

A kalászok – fajtától függetlenül – teltek, és a jó termékenyülésnek köszönhetően hosszúak is. Feltehetően a mennyiséggel nem is lesz baj, legfeljebb a további esők okozhatnak fuzáriumos tüneteket, ami rontja az értékesítési esélyeket.

A közvélemény számára a szokásos megnyugtató közleményeket persze az idén is kiadja a szaktárca, miszerint az ország kenyere – legfeljebb kétmillió tonna, amiben az állattenyésztés igénye is benne foglaltatik – biztonságban megtermett, a többi pedig export árualap lesz/lehet, ha kell. Ezzel a hazai búzatermesztés az idei évre le van tudva – mondhatnánk, hiszen senki nem tud újat mondani, senki nem tudja a termesztési gyakorlatot, legalábbis egyelőre, megújítani, és különösen nem tudja a búza kereskedelmi gyakorlatát termelői szempontból kedvezőbb irányba befolyásolni.

A nemesítés erőfeszítései

Talán szükségtelen a hazai búzanemesítés erényeit méltatni, hiszen minden magyar gazda tisztában van azzal, hogy milyen eredményeket tudhatnak magukénak. Olyan fajtákat nemesítettek a köztermesztés számára, amelyek a hazai termőhelyi viszonyoknak, vagy akár térségeknek leginkább megfelelnek, és szép eredményekkel kecsegtetnek. Mindezek ellenére a hazai köztermesztésben nagy számban – és még nagyobb területi nagyságrendben – vannak jelen olyan külföldi fajták, amelyek termőképessége nagy, és minőségben jobban megfelelnek az európai piaci elvárásoknak.

Sajnos ezek használatát a piac kényszerítette ki a termelőkből, hiszen így képesek nagyobb nyereségre szert tenni. A kiváló és prémium minőséget adó hazai fajták pedig háttérbe szorulnak az egyébként is csökkenő hazai búza-vetésterületen belül. Furcsa kettősség ez, hiszen a kevesebb vásárolt hazai vetőmag egyben a hazai nemesítők fajtahasználati árbevételeit csökkenti, és a nemesítés vehemenciáját, eredményességét is mérsékeli.

Ezt a képet tovább árnyalja, hogy a hazai vetőmag-felújítás rendkívül szerény – mintegy 23%-os aránya – jottányit sem mozdul felfelé, ami az országos termésátlagok növelése és a minőség javítása tekintetében nem kecsegtet előrelépéssel. Mindezt az aratás megkezdése ürügyén feltétlenül – immáron nem először – szóba kellett hozni. A magyar búzatermesztés égető gondjainak megoldása pedig tovább várat magára, de addig is marad a rutinszerű, megszokásból gépiesen végzett, és a vetésszerkezet szempontjából nélkülözhetetlen búzatermesztési gyakorlat…


<p>

Ez a cikk a MezőHír 2016/07 - júliusi számában jelent meg.



</p>
%d blogger ezt szereti:
http://wp.me/p6OYBQ-zlW

-=oOo=-