A megoldáshoz vezető úton az első lépés az, hogy szembenézzünk a helyzettel. Módszertant csak úgy érdemes felépíteni, ha a valóság törvényszerűségeit vesszük alapul.
Miért nem fenntartható a jelenlegi életmódunk?
Az embernek ahhoz, hogy életben maradjon vagy fejlődjön, fel kell élnie környezete erőforrásait. A fenntarthatóság annyit tesz, hogy hosszú idő alatt sem fogynak el készleteink, mivel gyorsabban termelődnek újra, mint ahogy pusztítjuk azokat. Ahhoz, hogy ezt bármennyi időn át – ha örökké fennmarad az emberi faj, akkor is – folytathassuk, szét kell választani a gazdasági növekedés terhelését globális és helyi léptékben. Ami nem pótolható, azt meg kell őrizni, ami idővel termelődik csak újra, azt nem szabad túlhasználni, biztosítani kell a regeneráció feltételeit a megújuló erőforrásoknak, elég időt hagyva a megfelelő hatékonyságú, valóban teljesen megújuló technológiák kifejlesztésére. Jelenleg ez mind csak egy álom, koncepciók szintjén létező jövőkép.
A fogyasztói magatartás változása vagy egy környezet- és egészségtudatosabb lakosság nem tudná egymagában megoldani a rendszerszintű problémákat. Konkrét döntéshozókon múlik az ipar, a termelés és az ellátási láncaink érdemi fejlesztése. Jó példa erre az alapanyag-használat és hulladékkezelés. A műanyagot csupán néhány alkalommal lehet újrahasznosítani, mivel degradálódik, és 2–5 újrahasznosítás után iparilag használhatatlanná, tehát mindenképp szemétté válik. Számtalan példa sorolható arra, hogy ha az egész világon mindenki újrahasznosítana, akkor is kezelhetetlen mennyiségű szemetet gyártanánk végesen rendelkezésre álló készleteinkből. Hosszú távon a termelési láncoknak váltaniuk kell bevált módszereiken.
A globalizáció következtében az erőforrások felhasználása, elosztása teljességgel lefedi a bolygót. Nincsenek felfedezetlen szárazföldek, terra nullius, a teljesen összekötött világunk egyben szűkebb is lett, miközben problémáink globálissá váltak. Régen, az ókortól kezdve legalábbis biztosan tudjuk, hogyha változott a klíma, vagy szárazság köszöntött be, esetleg egy túl hideg periódus vagy egy természeti katasztrófa, azzal népvándorlás indult meg, lázadás, háború tört ki, de globálisan ezek elszigetelt események maradtak. Ma nem csupán egyszerre látunk mindent történni, az egyes események sokkal szervesebben összefüggnek és táplálják egymást, mint egykoron.
Amitől igazán globális lesz ez a probléma, hogy a klímaváltozás hatásai nem egyenlően oszlanak el a Földön. Mostanra világossá vált, hogy a globális felmelegedés nem annyiból áll, hogy mindenhol egyre melegebb lesz. Az utóbbi évtizedekben megsokszorozódtak a szélsőséges, katasztrofális időjárási jelenségek, és ez a legfőbb motívuma a változásnak. Nagyon ritkán korlátozódik egy szennyezés, kibocsátás hatása a közvetlen környezetére, ellenkezőleg, szinte mindig más helyeket is vagy éppen az egész bolygót érintik ezeknek az externáliái. A nemsokára víz alá kerülő part menti települések nagyon keveset tettek hozzá arányosan a globális jég olvadásához. És az ebben a században jósolt, a jövőbeli élelmezési válságok miatt Délkelet-Ázsiából és Afrikából elinduló több százmillió menekültet sem saját ökológiai lábnyomuk viszi majd erre az útra. Fontos látni, hogy a különböző fenntarthatósági problémáink kumulatívan erősítik egymás hatását, és emberi léptékkel nehezen követhető összefüggések mentén csapódnak le.
A klímaváltozást összetett és közben kiszámíthatatlan mivoltából fakadóan sok ország ma már az elsőszámú nemzetbiztonsági kockázataként, saját és tágabb civilizációjának fennmaradására nézve a legnagyobb veszélyként tartja számon. Ami a környezeti egyensúlyi rendszereket veszélyezteti, az a rájuk épülő társadalmi rendet ugyanúgy veszélyezteti.
Miért nem érünk rá ezt később megoldani?
Fontos megjegyezni, hogy mind a klímaváltozást, mind a társadalom számára emelt kihívásait nehéz előre modellezni. Időben-térben eltolódó dominóhatás, úgynevezett késleltetett dinamika jellemzi a környezeti rendszerek visszacsatolásait. Ezért van az, hogy teljesen eltérő szcenáriókat és cselekvési terveket látunk a probléma okaiban egyébként egyetértő tanulmányok között. Viszont tendencia, hogy az újabb kutatásokkal – egyre több kölcsönhatást írva le a klímarendszerben – átlagosan mindig egyre közelebb kerülnek és valószínűbbé válnak a pesszimista forgatókönyvek. Az IPCC maximum 1,5 °C felmelegedést célul tűző jelentésének mára gyakori kritikája, hogy sokszor irreális, még nem létező technológiákat igénylő megoldási lehetőségeket vázoltak fel, és figyelmen kívül hagyták a globális klímarendszer fontos összefüggéseit. A komoly tudományos irányvonal nem azon vitatkozik már, hogy lesz-e túl meleg, vagy felborul-e az ökoszisztéma annyira, ami katasztrofális lesz az emberiség számára, hanem hogy ez mikor következik be, és milyen ártalomcsökkentéssel érdemes tompítani az esést. A féktávolságunk ugyanis nem elég hosszú, teljesen elkerülni nem tudjuk az összeomlást, már részben kiirtottuk az élővilágot, és zajlik jelenleg is az általunk előidézett legújabb nagy kihalási hullám. Időben exponenciálisan gyorsul a felmelegedés, ahogy a légköri szén-dioxid koncentrációja, a szélsőséges időjárás okozta természeti katasztrófák száma, a fajok kihalásának üteme és az emberiség népességének növekedése is. Mivel az emberi tevékenység hatása késleltetve gyűrűzik vissza a természetbe, és az exponenciálisan gyorsuló dinamikának nagy a tehetetlenségi ereje, emiatt egyszer elérünk egy pontra, amikor nem tudunk akkorát változtatni, amivel el tudnánk téríteni az egyre gyorsuló és egymást erősítő destabilizáló kölcsönhatásokat. Hogy úgymond tompíthassunk a görbén, lassuljanak ezek a folyamatok, mára hatalmas vállalásokra lenne szükség.
Hallhatunk olyan optimista számokat, hogy az erdőirtás leállítása és a fakitermelés fenntarthatóságának helyreállítása több szén-dioxidot távolítana el a levegőből, mint amennyit az összes autó termel (ami több mint egymilliárd darab). Ennél is jelentősebb, hogy a talajban a szén-dioxid megkötésének csupán 2%-os növekedése ellensúlyozhatná a jelenleg kibocsátott üvegházhatást okozó gázok 100%-át. Az erdőgazdálkodás ilyen mértékű átszervezése nagy vállalás lenne, és bár jól hangzik, nehéz kivitelezni. Az elmúlt évtizedekben többen próbálkoztak nagyléptékű erdősítéssel, például 2019-ben Törökország 11 millió facsemetét ültetett. Ennek több mint 90%-a el is pusztult azóta. A látványosnak szánt, de nem jól megtervezett tömeges fásítási projektek sorra jutottak hasonló sorsra. Ha pedig sikerülne is a globális újraerdősítés, az sem oldana meg mindent, csak a szénelnyelésre adna választ. Bármilyen megoldásban is gondolkozunk, az csak akkor működhetne, ha időben megvalósulna.
Reménykeltő mindenképpen, ahogy az előző évszázad végén az összes földi életet fenyegető ózonlyuk tágulását sikerült megállítani és lassan visszafordítani. A légköri ózont bontó kemikáliák használatának betiltása hatékonynak bizonyult, de csakis azért, mivel az egész világ legnagyobb gazdaságai összehangoltan cselekedtek, egyetértésben a célokat és a módszereket illetően, és abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy létezett egy egyszerű megoldás. Most sokkal összetettebb, mélyebb problémákat kellene megoldani nagyjából egy időben. Ez valószínű, hogy nem tud elég mélyen megvalósulni. Amit tehetünk, hogy küszöbértékekhez való igazodás helyett összefüggéseiben vizsgáljuk a problémákat, mert bőven nem csak annyi a baj, hogy túl sok szén-dioxidot juttatunk ki. Ha termelői tevékenységet végzünk, nem kell várnunk az unióra, az ENSZ-re vagy egy újabb Montréali jegyzőkönyvre, önállóan is elgondolkozhatunk rajta, hogy mit is hagyunk magunk után.
Mi a mezőgazdaság fenntarthatóságának tétje?
Ugyan nem az agrárium a legnagyobb károsanyag-kibocsátó (így is az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának negyede mezőgazdasági eredetű), de sok más szempont szerint sem fenntartható a jelenlegi módszereinknél maradva. Ezzel nagyjából mindenki egyetért, az azonban vita tárgya, hogy milyen intézkedésekkel és milyen ütemben érdemes hatékonyabbá tenni a termelést és csökkenteni a környezeti terhelést. Nehéz úgy eltalálni az intézkedések ritmusát, hogy a vállalatok, háztartások és államok is a pénzüknél maradjanak. Mindemellett jelenleg Magyarország területének felét használjuk mezőgazdasági célokra, emiatt különösen indokoltnak mondható foglalkoznunk a témával.
Tízszer gyorsabban koptatjuk a termőföldet (évente világszerte mintegy 75 milliárd tonnányit), mint amilyen gyorsan újra tud épülni a talaj. Ha nem változtatunk a módszereinken, a 2040-es és 2080-as évek között globálisan kimerül a termőréteg, elsivatagosodnak a szántóföldek, váztalaj marad csak belőlük. Nagyjából a valaha művelésbe vont földek 20%-a maradt csupán termő. Ahol a 19. században egykor több méter mély volt az életteli humusz, mára néhány centimétereknek is örülünk. A régebb óta művelés alatt álló táblákon hazánkban is akad, ahol már el is tűnt. Ez a degradációs folyamat jelenleg is gyorsul. A szervesanyag-tartalom csökkenését az is jól illusztrálja, hogy felére csökkent a talajban megkötött szén mennyisége az utóbbi néhány évszázadban. Tegyük hozzá, hogy ez nagyrészt most a légkörben van, közvetlenül szerepet játszva a felmelegedésben.
Száz év alatt többszörösére nőtt az élelmiszer- és agráripar hatékonysága, viszont az egy főre jutó fogyasztásunk is. Ezt a növekedési tendenciát nem állítja meg sem Magyarországon, sem más fejlett országban a természetes népességfogyás sem. A mezőgazdaság energiakihozatali értéke (ami azt fedi, hogy egy egységnyi kalória kitermeléséhez hány egység fosszilis üzemanyagot kell elégetnünk) az 1940-es években 0,1 volt, mára 2 fölé nőtt. Emellett a szántók mérete nem nőtt jelentősen ebben az időszakban, viszont az inputok többszörösét kezdtük kijuttatni. Átlagosan nitrogénből háromszor annyit, foszforból tízszer annyit adunk ki ma, mint amennyit az ökoszisztéma hasznosítani tud. A többi egyrészt kárba vész, másrészt ekkora mennyiségben koncentrálódva szennyezi a környezetet, és közvetlenül az emberi szervezetre is hatással van. Világszerte a mezőgazdaság használja fel az édesvízkészletek 70%-át, a víztározók viszont 60%-kal gyorsabban ürülnek, mint amilyen ütemben vissza tudnak töltődni.
Hazánkban az elmúlt 15 évben a szántóföldi madárfajok állománya több mint harmadával csökkent. 2020 és 2021-re vonatkozóan majdnem 30%-os méhpusztulást jelentettek az előző évihez képest (tehát a pusztulás üteme egy év alatt majdnem harmadával is képes gyorsulni). Más jelentések szerint a világ rovarfajainak 40%-a áll a kihalás szélén emberi hatások miatt. Kijelenthető, hogy ha továbbra is maradunk módszereinknél, adott a teljes ökológiai összeomlás.
A feladat ezzel nincs megoldva, cikkünket a probléma felvetésével kezdtük, következő hónapban pedig olyan kérdésekkel folytatjuk, mint pl. lehet-e egyáltalán máshogy csinálni, vagy lehet-e mindezt gazdaságossá tenni.
SZERZŐ: LŐRINCZY MÁRK
TALAJREFORM.HU
