Az időjárási előrejelzések, valamint az aktuális évjárat esélyeinek latolgatása után a terménypiaci hírek érdeklik leginkább a termelőket. Nem csoda, hiszen éppen ez utóbbi miatt járták meg sokan a „poklot és a mennyországot is” az elmúlt évtizedekben.
Aligha gondolta volna bárki, hogy a fő haszonnövények felvásárlási árai először megduplázódhatnak, majd megháromszorozódnak. Pedig a kenyérgabonával, a kukoricával és az olajos növényekkel egyaránt ez történt az elmúlt két évtizedben. Persze, a tisztánlátás érdekében gyorsan hozzá kell tenni, hogy ez nem jelentette a termelők nyereségének arányos növekedését, hiszen az inputanyagok és egyéb termelési költségek árai igyekeztek nagyon fürgén követni a meglóduló árakat.
Kétségtelen, hogy a változások hátterében a világ élelmiszer-termelése iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődés keresendő. Ezt az igényt kielégíteni nem egyszerű feladat és nagy felelősség is a termelői szféra számára. Az áremelkedések és a költségszintek emelkedése ugyanakkor a termelési kockázatok növekedését is jelenti, hiszen egyre nagyobb invesztíció mellett lehet megtermelni az egyes haszonnövényeket, miközben a mind kiszámíthatatlanabb időjárás folyamatos változása következtében a termelés biztonsága tovább csökkent. Egy-egy hektár terület megművelése és termőképességének fenntartása fokozott felelősséget ró a termelőkre, ami nem feltétlenül jut kifejezésre a mindenkori terményárakban. Igaz, hogy új technikai eszközök segítik a munkát, igaz, hogy a termesztéstechnológia is állandóan fejlődik, de a gazdaember nem biztos, hogy mindezt anyagilag követni tudja.
Emellett pedig egyre jobban elhasználódik, idegileg felőrlődik kötelessége teljesítése közben, különösen, ha egy-két – esetleg egymást követő – sikertelenebb év van mögötte. De, visszatérve a terménypiac jelentőségére, annak szerepe minden gazdasági évben meghatározó a gazdatársadalom számára. Szembesülni kell azonban a „kis ország – kis piac” jelenségével, ami a liberalizált kereskedelem általánossá válása előtt kevésbé volt meghatározó. A múlt rendszer „biztonsági hálója” alatt mindenki pontosan tudta, hogy mit mennyiért termel, és azt mikor fizetik ki. Ma már ezek ismeretlen jelenségek; a szerződésekben nincsenek árak, csak tőzsdei utalások vannak az árak lehetséges alakulására, illetve csak szállítási irányidőpontok.
Mindenki termelhet, aki akar, amennyit akar/tud, és majd a learatott és magtárba került termény képezi/képezheti alku tárgyát, a nemzetközi piaci trendekből, tőzsdei jegyzésekből számított árakon. Ezért általános a gazdálkodók izgalma, hiszen nem tudni, mennyiért dolgoznak, jól döntenek-e az arányokról, a fajtákról, a munkafolyamatokról és a költségek megosztásáról…
A világpiaci és európai piaci információk nagyon ritkán motiválják a magyar termelőket, hiszen többnyire a jól bevált hazai vevőkörnek vagy a „kitaposott” külföldi kapcsolatoknak értékesítenek
Magyar termények a nemzetközi piacon
Hangsúlyozni kell, hogy nem elég a terményt – akár jó minőségben és nagy mennyiségben – megtermelni, azt el is kell adni. Eladni, mégpedig a legjobb elérhető áron és optimális pillanatban, hogy a termelés aktuális költségei visszajöjjenek, a hitelek visszafizetésére időben sor kerüljön. Nagyon komoly kihívás ez, különösen azoknak a gazdálkodóknak, akik nem rendelkeznek megfelelő anyagi tartalékokkal. A terménypiac mindenkori mozgásai, a világpiaci trendek begyűrűzése viszont nehezen kiszámítható, ezek folyamatos figyelése ma már nélkülözhetetlen a sikeres kereskedelemhez, a termény értékesítéséhez.
Magyarország az 5 millió tonna körüli termésmennyiségével természetesen „nem játszik” komolyan a nemzetközi gabonapiaci „mezőnyben”, legfeljebb szerencsésen sodródik az eseményekkel. Talán az számít előnynek, hogy a magyar búza – különösen a javító – minősége továbbra is felkelti azoknak az európai vevőknek az érdeklődését, ahol igényesebb vevőkör számára készítenek belőle pékárukat.
A világpiaci és európai piaci információk egyébként nagyon ritkán motiválják a magyar termelőket, hiszen többnyire a jól bevált hazai kereskedelmi vevőkörnek vagy a „kitaposott” külföldi kapcsolatoknak értékesítenek, gyakran elszakadva az ártrendektől. A nemzetközi piaci információk egyébként gyakran értelmezhetetlenek is a hazai termelők számára, azok lecsapódása a magyar kereskedelmi forgalomban nem, vagy csak jelentős késésekkel és „nyomokban” tapasztalható.
A termény értékesítése szempontjából majdnem mindegy, hogy vetéskor milyen terménypiaci mozgások és árak jellemzők, hiszen szinte biztos, hogy hat-kilenc-tizenegy hónap múlva teljesen más viszonyokkal kell szembesülni
Jobb pozícióban az olajosok
A napraforgó és a repce ára általában együtt mozog a piacon, és mindkét olajos növény pozíciója jónak volt ítélhető az elmúlt két évtizedben. Igaz, az idei évben ezt az „együttmozgást” a piac megcáfolta, hiszen a repce jobb árat produkált, mint a napraforgó. Ez vélhetően a vetésterületi nagyságrend, valamint a termésszint eltérésére és a – már kissé lendületét vesztett, mégis működő – biodízel-előállítás alapanyag-szükséglete jelentkezésének köszönhető.
Ettől függetlenül szembeötlő és jelentős, mintegy 10-12 000 Ft/t árkülönbség mutatkozott a repce javára. A termelés kockázata és a finanszírozása – kivéve a tehermegosztó, finanszírozott előszerződéseket – persze az esetek többségében a termelők vállát nyomja, ami a költségeket tekintve igen tetemes, viszont ha átlagos időjárási viszonyok jellemzik az évjáratot, akkor tisztes nyereségre számíthatnak az idei évben is. Márpedig az időjárás kedvezett, különösen a napraforgónak, de a repcetermelők is elégedettek lehettek, elsősorban a jó termőhelyi körzetekben.
A piac diktátumai
A magyar gazdaságok nagyobbik hányadában ipari növények termesztése folyik, hiszen ezt diktálja a piac. A termelők általában őszi búza, őszi káposztarepce, napraforgó és kukorica termesztésével foglalkoznak, a vetés váltást ennek megfelelően alakítják. Annyira „ráálltak”– technikával, technológiával, stb. – ezekre a növényekre, hogy ha a piaci viszonyok jelentősen megváltoznának, akkor is jó időbe beletelne a biztonságos átállás. A terménypiac szervezése, az információk felhasználása és nem utolsósorban a jó értelemben vett spekuláció sokaknak ad tisztes megélhetést, míg másoknak a spekuláció kevésbé tisztességes változata csekély munkával megszerezhető kiugróan magas jövedelmet biztosít a világban és hazánkban is.
Ez utóbbi a termelésben dolgozók és jelentős kockázatot vállalók számára kimondatlanul is demoralizáló hatású, hiszen a termény-előállító gazdálkodók szerepe a terményvertikumban nélkülözhetetlen. Nélkülük egyszerűen nem lenne mivel kereskedni, és érdemes ezt a tényt minél gyakrabban felemlegetni a különböző fórumokon, még mielőtt véglegesen feledésbe merülne…
A termelés hatásfoka
A Magyarországon is viszonylag nagy tömegben előállított termények fontos szerepet töltenek be a világ élelmezésében, amit a termelők világosan látnak/értenek – ezért és persze a saját megélhetési biztonságuk érdekében is igyekeznek minél aktívabban termelni. A legfőbb motiváció természetesen a nyereségtermelés, amit össze kell hangolni a termőföld termőképességének folyamatos fenntartásával. Nem véletlenül kelt izgalmat minden évben visszatérő módon a terményárak alakulása, hiszen az elérhető – és számos helyen felhasználandó – nyereséget ez igen nagymértékben befolyásolja.
Ezért nehéz a tervezés, hiszen az évjárattól való függés mellett a terményárak gyakori, kiszámíthatatlan mozgása is a kockázati tényezők sorát növeli. A kereskedő, a bróker, a feldolgozó kiszolgáltatottsága jóval kisebb mértékű, kockázatvállalásuk pedig csak töredéke annak, amit a termelők viselnek. Talán lehetne ezen változtatni a vertikumban együttműködő partnerek jobban összehangolt munkájával – az „élni és élni hagyni” rendezőelv alapján –, a terményen „talált” nyereség igazságosabb szétosztásával…
Lélektani hadviselés
Kössek vagy ne kössek? – ez a nagy és visszatérő kérdés a termelők számára. A termény értékesítése szempontjából szinte mindegy, hogy vetéskor milyen terménypiaci mozgások és árak jellemzők, hiszen szinte biztos, hogy hat-kilenc-tizenegy hónap múlva teljesen más viszonyokkal kell szembesülni. Éppen ezért, aki szerződik, ezt gyakran megbánja, ha felfelé mozognak az árak. Ha nem szerződik, és lefelé mennek, akkor viszont emiatt bosszús a termelő. A piac viszonyulása szintén változott az elmúlt évtizedekben: napjainkban nem igazán nagy a szerződési hajlandóság a felvásárlók részéről, ők szívesebben várnak, hogy a nemzetközi trendekről informálódjanak.
Természetesen a terménypiaci vertikumban mindenki a saját érdekeinek megfelelően próbál „lavírozni”, és a lehető legnagyobb nyereségre szert tenni. Mint említettük, talán a termelők helyzete kedvezőtlenebb ebben a helyezkedésben, a kereskedőké valamelyest kedvezőbb, ám nagyon kevés affinitás mutatkozik utóbbiak részéről egy korrektebb osztozkodásra a külpiaci viszonyok kedvező alakulása esetén. Megfigyelhető azonban egy igen szimpatikus jelenség, mégpedig a kereskedők és termelők „hallgatólagos szövetsége”, amelynek lényege, hogy egymás érdekeire tekintettel alkudják ki az árat, és így időnként már előfordul az elérhető nyereség arányosabb megosztása.
Mindez egy hosszú távú együttműködés keretében történik, az „együtt sírunk együtt nevetünk” elv mentén. Ehhez azonban az kell, hogy termelő és termeltető/kereskedő együtt, vállvetve akarja a sikert. Szép megnyilvánulás körvonalazódik esetenként, amikor szinte barátsággá növi ki magát a piaci szereplők kapcsolata. Ennek kifejeződéseként közös rendezvények, családi összejövetelek is létrejönnek, amiknek a nagyon tisztességes és közös előnyökön nyugvó munkakapcsolat lehet stabil alapja.
SZERZŐ: N. Z.
