Szeredi Attila és fia, András regeneratív gazdaságában a hőhullám idején is nedves a talaj, nem senyved a növény
Míg a júniusi hőhullám idején országszerte furulyázott, szivarozott a kukorica, Szeredi Attila és fia, András gazdaságában szélesen lehajló, élénkzöld levelekkel bírta a forró szárazságot a tengeri. Ennél jobban már csak azon csodálkozott a riporter, hogyan jut eszébe valakinek 50 hektár fölé növelni az oregánó-termőterületet. A harmadik generációs családi gazdaság példaértékű nemcsak abban, hogy regeneratív eszközökkel sikerrel veszi fel a harcot a klímaváltozás hatásaival. Komplex ökológiai programokat is folytat részben saját erejéből, hogy helyreállítsa a kultúrák ellenálló képességét, és stabil termést biztosítson.
A kárpótlástól az ezer hektárig – alapozás a földbe, nem a gépekbe
A Szeredi-család mai modern, regeneratív elveket követő gazdaságának gyökerei a kilencvenes évek elejére nyúlnak vissza. Szeredi Attila visszaemlékezése szerint édesapja, id. dr. Szeredi András alapította meg a gazdaságot, aminek ma már a fia, András pedig a harmadik generációs képviselője. Az alapító édesapa 1992-ben, a kárpótlási időszakban indította el a vállalkozást, és kifejezetten biztatta a környékbeli téeszvezetőket is, hogy használják ki ezt a ritka, generációnként csak egyszer adódó lehetőséget.
Hitt a saját szakmai felkészültségében, és úgy gondolta, ha a Gabona Kutatóban helytállt, a piacgazdaságban is boldogulni fog. Minden rendelkezésre álló pénzüket földvásárlásba fektette, pedig abban az időben, a kilencvenes évek derekán sokan egyáltalán nem hittek a föld értékében. Ez az előrelátó gondolkodásmód határozta meg a gazdaság későbbi fejlesztési stratégiáját is. Amíg más gazdaságok csillogó, modern John Deere vagy IH traktorokat vásároltak, náluk az orosz és cseh gépcsodák, az MTZ-k, Zetorok dolgoztak. Attila elmeséli, hogy elhunyt öccsének nehéz is volt elfogadnia, hogy miközben a kollégák klimatizált fülkékben ülnek, ők még a régi technikával robotolnak, de az édesapa hajthatatlan volt: minden megtermelt profitot a földbe invesztált. Mindig azt hangoztatta, hogy a föld ára bár most is magasnak tűnhet, néhány év múlva sokkal drágább lesz – és az idő őt igazolta, az árak folyamatosan emelkedtek az elmúlt évtizedekben. A kezdeti 10–20 hektáros családi terület néhány év alatt 300 hektárosra duzzadt, majd egy váratlan piaci fordulat hozott hatalmas minőségi ugrást. A makói térségben az egyik helyi termelőszövetkezet súlyosan eladósodott és értékesítette vagyonának egy részét. Az alapító édesapa jó szakmai és emberi kapcsolatot ápolt a környékbeli vezetőkkel: korábban rendszeresen ellátta őket magas minőségű vetőmag-genetikával és fajtákkal. Így a téesz kiszombori egysége, amely egy elhanyagolt termelési telep volt, végül náluk talált gazdára. Sem az agrármérnökök, sem a külső befektetők nem mertek hitelt felvállalva belépni egy ilyen csőd szélén álló, kockázatos csomagba. Ám a Szeredi család megfontolt hitelfelvétellel átvette a telepet, egy vízkivételi művet és a hozzá tartozó földbérleteket, amivel azonnal elérték az ezer hektáros nagyságrendet. Ez a hatalmas növekedés és a biztos alap tette lehetővé, hogy András már egy stabil, de komoly kihívások előtt álló struktúrába kapcsolódjon be. Miután elvégezte az agráregyetemet növénytermesztő és magtermesztési szakirányon, nappali tagozaton a növényorvosi diplomát is megszerezte, jelenleg pedig már főállásban dolgozik a családi birtokon, tovább folytatva a szakmai örökséget.
Menekülés a zsákutcából: a diverzitás gyökerei és a szemléletváltás
A diverzitás nem új keletű hóbort a gazdaságban, hanem a kezdetektől fogva jelen lévő kényszer és stratégia volt. A földvásárlások hátterét az édesapa korábbi kapcsolatrendszeréből származó, a gabonakutató intézethez kötődő magas szaporítási fokú aestivum és durum-vetőmag termesztése alapozta meg. Ezek a kultúrák rendkívül munkaigényesek voltak, rengeteg kézi szelekciót és tisztítást igényeltek az idegen tartalom eltávolítása miatt, de az ebből származó komoly árbevétel biztosította a növekedést. A korai időszakban a vetésszerkezet elképesztően színes képet mutatott: a dughagyma, a vöröshagyma és a fokhagyma mellett sárgarépa, petrezselyem, pasztinák, koriander és spenót is szerepelt a palettán. Később az intenzív zöldségtermesztéstől a szántóföldi növények irányába mozdultak el, ahol a hagyományos kultúrák, mint az őszi durumbúza, a kukorica, a napraforgó és a repce domináltak. Az intenzív öntözéses zöldségtermesztés idején azonban komoly környezeti problémákkal szembesültek. A folytonos őszi betakarítások, vízzel telített talajokon a nehéz gépek általi taposás miatt hatalmas belvizek alakultak ki a táblákon. Amikor ezeket az intenzív kultúrákat elhagyták, a klasszikus belvízproblémák ugyan megszűntek, de a talajok belső szerkezete évről évre tovább romlott, tömörödött és összeállt. Attila részletesen fejtegeti, hogy hiába hagyták kint szisztematikusan az összes szerves anyagot a tarlón. Náluk a szalma, a kukoricaszár és a betakarítási maradványok soha nem lettek lehordva a földről. A hagyományos, forgatásos, középmély lazításos és többszöri művelés mellett a talaj szerkezete nem javult. A telephely környékén található nehéz réti agyagtalajok és az iszapos vályog területek minden évben makacsul összetömörödtek. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a mechanikai beavatkozásokra épülő hagyományos technológia zsákutca. A végső lökést a változtatásra egy 2017-es szakmai találkozó adta meg. Attilát egy barátja elhívta egy kétnapos regeneratív gazda-összejövetelre, ahol a forgatásmentes művelést már gyakorló termelők osztották meg éves tapasztalataikat. Jellemző a hazai agrárium akkori nyitottságára, hogy a meghívott mintegy ötven gazda közül egyedül Attila ment el a rendezvényre. Ott, az elhangzott gyakorlati eredmények hallatán kezdett el motoszkálni a fejében a gondolat, hogy a regeneratív szemléletben mély, megkerülhetetlen logika van.
Átállás a no-tillre gépvásárlási trauma nélkül
Sokan azt gondolják, hogy a forgatásmentes, majd minimum művelés és a végén a direktvetéses (no-till) rendszerre történő áttérés megfizethetetlen gépberuházásokkal és azonnali pénzügyi csőddel fenyeget. A Szeredi gazdaság példája rácáfol erre a félelemre. Az átállás náluk fokozatos, jól átgondolt folyamat volt. Először csak a szántást hagyták el, majd a tavaszi kultúrák alá kezdetben 25 centiméteren, később már csak 15 centiméteren végezték a talajmunkát, míg végül eljutottak a minimum művelésig, majd a teljes no-till technológiáig, ahol a vetőgép közvetlenül a bolygatatlan talajba helyezi a magot. Arra a kérdésre, hogy mekkora beruházást és pénzügyi traumát jelentett ez a váltás, Attila megnyugtató választ ad: a géppark átalakítása náluk nem járt hatalmas költségekkel.
Egyszerűen félretették a középmély művelőeszközöket, az ekéket és feleslegessé vált talajművelőeszközöket eladták a telepről. Azok a szántóföldi kultivátorok és rövidtárcsák, amelyekkel korábban a magágy-előkészítést végezték, hirtelen a fő talajművelő eszközökké léptek elő. Csupán egyetlen mélylazítót hagytak meg a telepen a biztonság kedvéért, ha a rendszerben valahol rendkívüli beavatkozásra lenne szükség, illetve a bérszolgáltatások miatt, mivel a környékbeli gazdák, akiknek szolgáltatnak, még igénylik a hagyományos munkákat. András szakmai szemmel hozzáteszi, hogy az átállás legfontosabb lépése a múltban kialakult mechanikai eketalphibák és tömörödött rétegek egyszeri, radikális megszüntetése és a sokszori elművelés minimalizálása. Ezt az eketalp réteget a rendszerbe lépés előtt meg kell törni, utána viszont szigorúan meg kell őrizni ezt a fellazított talajállapotot. A kulcskérdés az, hogy a taposást a lehető legkisebbre csökkentsék, és ne bolygassák a kialakuló talajbiológiát. Az igazi invesztíciót nem a vasak, hanem a tanulás, az utánaolvasás és a saját kísérletek jelentették és a tanulás folyamán történt sok kudarcélmény, ami forintális veszteségekben jelentkezett.
Amikor a kukorica nem furulyázik az aszályban
A regeneratív termesztéstechnológia leglátványosabb vizsgája a rendkívüli időjárási helyzetekben jön el. Miközben a hagyományos művelésű, szántott táblákon a nyári hőségben és a légköri aszályban a kukorica levelei összesodródnak, azaz „furulyáznak”, hogy csökkentsék a párologtatást, a Szeredi gazdaság no-till tábláin a növények kondíciója és egyensúlya szemmel láthatóan stabil marad. András elmagyarázza ennek a biológiai hátterét. A titok a folyamatos talajtakarásban és a gyökérzóna épségében rejlik. A no-till rendszerben a 365 napból több mint 270 napig állandó élő növényi takaró vagy vastag mulcsréteg fedi a földfelszínt. A táblán hagyott, lehengerelt növényi szárak és maradványok felfogják a tűző nap sugarait, drasztikusan csökkentik a talajfelszín hőmérsékletét, és megakadályozzák a kritikus fontosságú nedvesség elpárolgását. Ez a mulcsréteg szivacsként működik: a hajnali harmatot és a minimális csapadékot is visszatartja harmat csapdaként, szinte visszavezeti a talajba, miközben a bolygatatlan talajban kialakuló mély gyökérzet és a mikorrhiza-gombakapcsolatok révén a kukorica és a többi kultúra nagyságrendekkel több vizet és tápanyagot képes felvenni.
A hozamok a forgatásmentes és inputcsökkentett technológia ellenére – sőt, éppen annak eredményeként – kiválóan alakulnak. Nemcsak a tömegkultúrák, hanem a prémium minőséget követelő durum esetében is kifejezetten jó eredményeket érnek el. Durumbúzából is például 4–6, de nem ritkán 7–8 tonnát takarítanak be. Attila kiemeli, hogy a regeneratív rendszer egy hoszszú távú befektetés, amely kezdetben rengeteg kísérletezéssel és átmeneti veszteséggel járhat, de a tanulóévek után a termelés sokkal kiszámíthatóbbá válik. A hozamok stabilizálódnak, sőt hosszú távon meg is haladhatják a hagyományos technológia szintjét, miközben az inputanyagok (műtrágya, gázolaj) költsége drasztikusan visszaesik. Ez a stabilitás alapozza meg, hogy fix piacokra, hosszú távú feldolgozói szerződésekre lehessen biztonságosan termelni.
Ökológiai megoldások – pockoktól a 30 méteres erdősávig
A talajművelés elhagyásával természetesen új kihívások is érkeznek, amelyekre a gazdaság nem kémiai, hanem ökológiai válaszokat keres. A no-till legnagyobb növényvédelmi kihívása a mezei pocok jelenléte. A 2023-as évben tapasztalt országos, drasztikus pocokgradáció őket is keményen érintette, különösen azokon a táblákon, ahol szója után vetettek őszi kalászost, hiszen a szójában a rágcsálók már a betakarítás előtt felszaporodtak. Ugyanakkor a gabona vagy a napraforgó utáni területeken a kártétel kisebb mértékű maradt, és a populáció a tularémia-fertőzés, valamint a természetes beltenyészet miatt gyorsan összeomlott. A probléma kezelésére a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülettel léptek partnerségbe. Mivel az egyesülethez korábban hasonló megkeresés gazdálkodóktól nem érkezett, örömmel álltak a kezdeményezés mellé. A család kifizette az anyagköltséget, a madárvédők elkészítették az odúkat, amelyeket közösen helyeztek ki a határban. Az ártéri területeken és a csatornapartokon vörös vércse-, szalakóta-, gyöngybagoly- és kuvikodúkat telepítettek, sőt az országban elsőként mesterséges vércsetelepeket is kialakítottak leásott akácoszlopok segítségével, amelyeket a ragadozó madarak azonnal birtokba vettek.
Bár a mezei ökoszisztémában a ragadozók mindig fáziskéséssel követik le a pockok szaporodását, és önmagukban nem képesek teljesen felszámolni egy komoly gradációt, jelenlétük nélkülözhetetlen mérséklő tényező. A biológiai egyensúly visszaállításának másik pillére a mezővédő erdősávok szisztematikus telepítése. Az Alföldről szinte teljesen eltűnt a régi mozaikos tájszerkezet, kilométereken keresztül nincsenek bokorsávok, ami szabad utat enged a szélnek és az eróziónak. A Szeredi gazdaságban ezért komoly, 30 méter széles, többlépcsős széltörő erdősávokat alakítottak ki. A sávok szerkezete egy piramist mintáz: a széleken gyepszinttel, majd alacsony cserjésekkel kezdődik, ezt követik a vadgyümölcsök (amelyek táplálékot és fészkelőhelyet adnak), a sáv közepén pedig a gyors növekedésű nyárfák és a keménylombú fák helyezkednek el. A magas nyárfák kiváló vártaként (leshelyként) szolgálnak az egerészölyvek, barna rétihéják, békászó sasok és a Romániából átjáró vörös kányák számára, ahonnan messzire belátják a no-till táblákat.
Párbeszéd és válasza „Mit vessünk?” kérdésre
András és Attila egyaránt vallja, hogy a modern gazdálkodó nem képzelheti magát mindenható istennek, aki mindenhez ért. Kulcsfontosságú a társszakmákkal való folyamatos konzultáció. „A madarak ügyében a madártaniakkal, az erdősávoknál az erdészekkel, a vízrendezéssel kapcsolatban a vízügyi szakemberekkel és oktatókkal, a beporzók védelmében pedig a Méhészeti Egyesülettel kell leülni egy asztalhoz” – hangoztatják. A mai intenzív mezőgazdaság monodiétára kényszeríti a méhcsaládokat, ami a biodiverzitás hiánya miatt a populációk legyengüléséhez vezet. A Szeredi gazdaságban törekednek arra, hogy a vetésszerkezet összehangolásával folyamatosan biztosítsanak virágzó, porzó felületeket a rovarok számára. Részben ennek eredménye, hogy a kukorica, a mák, a borsó, a napraforgó és a kalászosok mellett olyan különleges kultúrák is helyet kapnak, mint az oregánó (szurokfű). Ez utóbbi ráadásul szinte példátlan: a jelenlegi 25-tel szemben jövőre már bő 50 hektáron terem majd. „Mi mindig csak fix piacra, előzetes megállapodáson nyugvó alapon termesztünk. Az oregánóra is van vevő” – mondta Attila. Szavaiból az is kitűnik, hogy kellő körültekintéssel, utánajárással és nyitottsággal mindig van válasz a Mit vessünk jövedelmezően? kérdésre.
Ez a nyitottság segít feloldani a hazai agráriumot mételyező kommunikációs szakadékokat is, legyen szó a méhészek illegális letelepedéséből adódó konfliktusokról vagy a vadásztársaságokkal való rivalizálásról. Attila maga is tagja a helyi vadásztársaságnak, így a kukoricatáblák villanypásztoros védelme náluk közös projekt és közös finanszírozás a vadászokkal, hiszen a vadkár megelőzése mindkét fél elemi érdeke.
A jövő is biztos kézben: András folytatja a regeneratív irányt
Riportunk során a jövő feladatai is kirajzolódnak. Egy ilyen mélyreható ökológiai rendszer kiépítése és fenntartása feltételezi a saját tulajdonú földterületek meglétét, vagy a földtulajdonosokkal ápolt rendkívül szoros, bizalmi viszonyt. Egy harminctulajdonosú, osztatlan közös bérleményben senki nem fog 30 méter széles erdősávot ültetni. Attila sajnálattal jegyzi meg, hogy a mai bürokratikus, utalásos földbérlet-fizetési rendszer elszemélyteleníti a kapcsolatokat. Pedig régen az idős tulajdonosok meglátogatása és meghallgatása alapozta meg azt a kölcsönös bizalmat, ami a hosszú távú fenntarthatósághoz kell. A 60 éves Attila megnyugvással látja, hogy a gazdaságnak van biztos jövője, mert fia, András személyében a következő generáció már mellette áll. András előtt hatalmas feladat áll: a talajmegújítás után a következő lépcsőfok egy innovatív, vizes élőhelyrendszer és egy olyan komplex vízgazdálkodási struktúra kialakítása a no-till táblákon belül, amely a nyári 40–50 fokos hőségekben is folyamatosan biztosítja a vizet a kultúrnövények mellett a talajbiológia, a baktériumok és gombák számára. A végső cél ugyanis nem csupán a tonnák hajszolása, hanem az, hogy beltartalmilag kimagasló, egészséges és tiszta élelmiszer-alapanyagot állítsanak elő a lakosság számára.
Szerző: Kohout Zoltán
MezőHír Tudástár: regeneratív gazdálkodás – A talaj természetes működését helyreállító termesztési rendszer, amely a no-till művelésre, folyamatos növényi takarásra, változatos vetésforgóra és talajbiológiai folyamatokra épít. Mérsékli a párolgást és a talajtömörödést, javítja a vízmegtartást, csökkentheti az inputigényt, és aszályban is stabilabb növényállományt, illetve termést biztosíthat.
