Fókuszban a foltosszárnyú muslica

Bogyósok rovarkártevői

A bogyós gyümölcsök fogyasztása a reneszánszát éli. Az egészséges táplálkozás egyik alapgyümölcscsoportja a bogyósok. Az utóbbi évek időjárási és növényegészségügyi helyzete azonban nehezebbé tette a bogyósok a termesztését.

A málna és a ribizli termesztésének optimális területe a Kárpát-medence volt, mára azonban ez jóval északabbra tolódott. Ennek okán az itt megmaradt ültetvények kondíciója nem tökéletes. Így a stresszes növények jobban ki vannak téve a kártevőknek és kórokozóknak. Igazi „magyar” gyümölcs volt a málna, a 80-as években nagy termőterületeken termesztették. A klímaváltozás és a kártevők azonban nem kímélték ezt az értékes gyümölcsöt. A nagyüzemek megszűnésével a málnaültetvények kiöregedtek. Ma már csak úgy lehet telepíteni, ha csepegtető öntözés is kiépül az ültetvény mellé.

Legnagyobb veszteséget okozó kártevő rovarai: a májusi cserebogár, a málna-karcsúdíszbogár, a kis málnabogár, a málnagubacsszúnyog, a málnavesszőszúnyog, a málnamoly és a kis málnalevéltetű.

A májusi cserebogár (Melolontha melolontha)

Mivel polifág rovarról van szó, így a málna is a tápnövényei közé tartozik. Kárt elsősorban a talajban élő pajorok okoznak, a gyökerek és a gyökérnyak elrágásával. Ilyenkor a vesszők fonnyadnak, súlyosabb estben elszáradnak. A lárvák három évig fejlődnek, így a kártételükre folyamatosan számítani kell. Az imágó a cserebogár, ami szintén kártevő alak, mert a lombozat rágásával szintén súlyos károkat okoz.

Az inszekticides védekezés akkor hatásos, ha a frissen kelt lárvák ellen alkalmazzuk. A kis lárvák érzékenyek a növényvédő szerre, valamint még a talajfelszínhez közel helyezkednek el. Vannak természetes ellenségeik is, főleg a vaddisznó, a vakondok, a tyúkfélék, valamint a vetési és a dolmányos varjú szedi ki a talajból a pajorokat. A telepítésnél érdemes figyelembe venni, hogy erdő és egyéb nyílt gyepes területek mellé lehetőség szerint ne telepítsünk málnát.

A málna-karcsúdíszbogár (Agrilus aurichalceus) estében kizárólag a lárva alak a kártevő. A kéreg és a fás részek határán élő, és ott járatokat rágó lárvák hervadást okoznak, mivel akadályozzák a tápanyag- és vízszállítást. Jellemzően a vesszők alsó részén, a földtől 30–40 centiméteres magasságban álgubacsok találhatók. Az álgubacs feletti rész elhervad.

Az ilyen vesszők eltávolításával és elégetésével elpusztíthatjuk a bennük lévő bábokat, így megakadályozzuk, hogy kikeljenek a bogarak.

A málnagubacsszúnyog (Lasioptera rubi) (1. kép) szintén a kéreg alatt élő lárváinak szívogatása hatására elsősorban a vesszőn, de a hajtáson, levélnyélen is keletkezhetnek 2–4 centiméteres, gömbölyded, aszimmetrikus gubacsok. Mivel a rágás és a szívogatás hatására a turgor csökken, ezért a vesszők megállnak a fejlődésben. A gubacsok feletti növényrész fonnyad, súlyos esetben el is száradhat. A szúnyogok évente egyszer, májusban rajzanak. Védekezni főként a gubacsok és a fertőzött vesszők eltávolításával és megsemmisítésével lehet.

A málnavesszőszúnyognak (Thomasiniana theobaldi) hasonló az életmódja, mint a málnagubacsszúnyognak. A védekezés is hasonló módon történik, viszont ennél a fajnál rendelkezésre áll szexferomoncsapda, így a rajzás nyomon követhető.

Alkalmi és monofág károsítók

A kis málnabogár (Byturus tomentosus) (2. kép) alkalmi kártevő. Az imágók virágport keresnek, már a zöldbimbós állapotban berágnak a bimbóba, így jó esetben a termés „csak” féloldalas lesz. A lárvák a gyümölcs belsejében élnek, amit lárvák megrágnak, ezzel nemcsak minőségi kárt okoznak, hanem utat nyitnak a szürkepenésznek. A fehér ragacsos csapda illatanyaggal kombinálva összefogja bogarakat.

A málnamoly (Lampronia rubiella) áttelelő hernyója tavasszal már rügyfakadás előtt kirághatja a rügyeket. Az idősebb lárvák, amikor megjelenik a generatív hajtás, akkor a vacokkal, majd a fejlődésben lévő málnával táplálkoznak. A málna fogyaszthatatlan lesz. Az áttelelő hernyók a vessző belsejében készítenek áttelelőjáratot.

A kis málnalevéltetű (Aphis idaei) monofág, így a málnán kívül nincs más gazdanövénye. Szívogatásával a leveleken jól látható torzulást és száradást okozhat. A levéltetvek vírusvektorok, s főként a törpenövést okozó vírusbetegségeket is átviszik egyik növényről a másikra.

A foltosszárnyú muslica (Drosophila suzukii) (3. kép) az utóbbi évek bosszantó kártevőjévé vált. Japánból származik, és az életmódjából adódóan nehéz ellene védekezni. Szinte minden gyümölcstermő növényünk a tápnövénye. A foltosszárnyú muslica elsősorban nem a már károsított vagy rothadó gyümölcsöt, hanem az egészséges, érésben lévő termést támadja meg. Növényvédő szer nélküli védekezési lehetőségként ne komposztáljuk a gyümölcsöket, mivel a muslica itt is át tud telelni.

Csapdázni bor és almaecet 1:1 arányú keverékével tudunk (4. kép). Ezt egy PET-palackba töltve, annak oldalába 2-3 mm átmérőjű lyukakkal ellátott csapdákkal meg lehet fogni az imágókat. A fertőzött gyümölcsök megsemmisítésével gyéríthetjük az állományt. A lárva a kártevő alak (5. kép).

A növényvédő szerrel való védekezés az élelmezés-egészségügyi várakozási idő betartásával történjen. A párás, meleg nyár elősegíti a gradációját. Ilyenkor szinte minden érésben lévő bogyós gyümölcsöt megtámad. A meleg, száraz időszakban nagyon lecsökken az állománya, ilyenkor párásabb helyekre, főleg lombos erdőbe, magasabb térszintre vándorol, és ott vészeli át a száraz időszakot. Imágó alakban telel, és ha a hőmérséklet 15 ^oC fölé emelkedik, akkor az imágók már elindulnak.

Rokon növények kártevői

A szamócát a házas és a meztelen csigák is különösen kedvelik. Elsősorban éjjel károsítják a kerti növényeket, a vörös gyümölcsöket és egyéb zöldségeket. Sajnos képesek a teljes növényt és a termést is tönkretenni. A házilag készített sörcsapdák kiválóan gyérítik a csigákat. A földbe ásott műanyag poharakba öntött sörrel a kert más részeiből is oda tudjuk vonzani a csigákat, melyek belepusztulnak a pohárban lévő sörbe. A mocskospajor, a gammalepke és a gyapottok-bagolylepke is előszeretettel rágja meg a szamóca terméseit.

A ribizli a bogyós gyümölcsűek közül is magas népszerűségnek örvend. A 60-as években nagy kiterjedésű ültetvényei voltak, ma már ezek nincsenek meg.

Piros, fehér és fekete változata ismert, az ásványi sókban és vitaminokban gazdag növény átlag 1–1,5 méteresre nő meg. Alapvetően hidegtűrő cserje. A legfontosabb kártevői: a ribiszke-levéldarázs, az üvegszárnyú ribiszkelepke, a levélpirosító ribiszke-levéltetű, a kaliforniai pajzstetű, a köszmétearaszoló, a ribiszke-gubacsatka, a piros gyümölcsfa-takácsatka és a közönséges takácsatka.

A ribiszke-levéldarázs (Pristiphora pallides) csoportosan élő álhernyói – a nevükből adódóan – a leveleket fogyasztják, és csak a levélnyelet hagyják meg. Gradációs évben részleges vagy akár teljes tarrágást okozhatnak. Évente 4-5 nemzedéke van. A telet báb alakban vészeli át, elsősorban a gazdanövény töve melletti talajban.

Lepkék, pajzstetvek

Az üvegszárnyú ribiszkelepke (Synanthedon tipuliformis) (6. kép) sem elhanyagolható ellenfél. A kártételét csak akkor vesszük észre, amikor a károsított vesszőn a levelek elhervadnak, a vessző elszárad. A lepkék a vesszők rügyeire rakják a tojásokat, a kis hernyók kikelés után rágnak bele a vesszőbe, amiben a következő év tavaszáig táplálkoznak. A lepkék sokáig, már áprilistól egészen júniusig folyamatosan repülnek. Feromoncsapdával a hímek jól gyéríthetők. A rajzó nőstények ribizlicefrés csapdával összegyűjthetők. A vegyszeres védekezés nehezen időzíthető, gazdaságosabb a megelőzés, mechanikai védekezéssel.

A levélpirosító ribiszkelevéltetű (Cryptomyzus ribis) (7-8. kép) már lombfakadás után szinte azonnal megtelepedik a levelek fonákán. A szívogatás hatására a levelek deformálódnak, pirosodnak. A kártételük messziről is feltűnő. A védekezés elsősorban felszívódó inszekticiddel történjen. A szerrotáció fontos a rezisztencia elkerülése érdekében.

A kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus) a ribizliültetvények legveszélyesebb kártevője. Elsősorban a fekete ribiszke az első számú tápnövénye. Az inszektcidekre az L1-es, fehér pajzs alatt lévő lárvák a legérzékenyebbek. A hímek rajzásakor kontakt szerrel végzett permetezéssel csökkenthető a kártevő létszáma.

A köszmétearaszoló (Abraxas grossulariata) (9. kép) a 80-as években sokkal gyakoribb volt, ma már kevésbé okoz problémát. Azonban hajlamos a gradációra, így bármikor fel tud szaporodni. Az előrejelzésére rendelkezésre áll szexferomoncsapda. A hernyók az arany ribiszkén (Ribes aureum) is ki tudnak fejlődni. Ez a növény mintegy menedékként szolgál a faj számára, ezekből a bokrokból be tud települni a köszméte-, a fekete- és pirosribiszke-ültetvényekbe. A hernyók (10. kép) gradációs években tarrá rághatják a bokrokat.

A tojásból kelő fiatal hernyók megjelenésekor a leghatékonyabb a rovarölő szeres permetezés. Ősszel, ha összegyűjtjük a lehullott lombot, akkor kevesebb növényvédő szer használatával is gyéríthető az áttelelő populáció.

Atkák és védekezés

A ribiszke-gubacsatka (Cecidophyopsis ribis) monofág faj. A fekete ribiszke legjelentősebb és legnehezebben leküzdhető károsítója. Első ismert adata az 1940-es évekből van. Ahogy a fekete egyre népszerűbb lett, úgy terjedt el a gubacsatka is. A kártétel jellegzetes tünete, hogy a ribiszke rügyei nyár végére torzulnak, két-háromszoros nagyságúra duzzadnak, gubacsokká fejlődnek. Lombhullás után különösen szembetűnőek a torz rügyek. Ezek a rügyek nem vagy csak csökevényesen hajtanak ki a következő évben.

Az atkák mint vektorok a reverziós betegség vírusának (black currant reversion virus: BRV) vektorai. Ezzel tetemes kárt okozhatnak, mivel a vírusos növény nem gyógyítható, így azt a lehető leggyorsabban el kell távolítani az ültetvényből vagy a kertből. A gubacsatka a vizsgálandó károsítók között szerepel, ezért törzsültetvényben nem lehet jelen. Itt elsőrendű követelmény a kártevőmentesség. A gubacsokban rejtőzködve élő és szaporodó kártevőt növényvédő szerrel nem lehet elérni, így az atkák vándorlására kell a védekezést időzíteni.

Azokban az ültetvényekben, ahol nem használnak inszekticidet, akaricidet, ott fel tudnak szaporodni a Phytoseiidae családba tartozó ragadozó atkák. Ezek a veszélyességi küszöbérték alatt tarthatják a gubacsatkák egyedszámát. A másik atkafaj a piros gyümölcsfatakácsatka (Panonychus ulmi), amely faj elsősorban száraz, meleg években tud felszaporodni a ribiszkében. Az atkák szívogatásának hatására a károsított levelek megállnak a növekedésben, picik maradnak. Gradációkor olyan szintű lehet a kártétel, hogy a bokrok felkopaszodnak, a tövében és fekete szederben.

-Spinozad: fekete ribiszkében, fekete szederben, köszmétében, szabadföldi szamócában, foltosszárnyú muslica, gyapottok-bagolylepke, üvegszárnyú ribiszkelepke ellen.

-Lambda-cihalotrin: fekete szederben, köszmétében, málnában, ribiszkében, szabadföldi szamócában lepkefajok, levéltetvek ellen.

SZERZŐ: TAKÁCS ATTILA NÖVÉNYVÉDELMI ENTOMOLÓGUS