A szántóföldi növénytermesztésben, a termelési folyamatban a kivont tápanyagok visszapótlásáról folyamatosan kell gondoskodni. A tápanyag-visszapótlásra vonatkozó, elsősorban környezetvédelmi célú előírások szigorodása – röviden, pl. vizek védelmére vonatkozó szabályozások vagy a „Nitrátdirektíva” – és ezek mellett a műtrágyaárak drasztikus növekedése már évek óta ráirányítja a figyelmet az állattartásban keletkezett egyéb szerves trágyák, komposztok, biogázüzemek melléktermékeinek felhasználására.
Mindezek mellett a szerves trágyák felhasználása a talajéletre, a talaj fizikai állapotára, jellemzőire és a növények termelési folyamataira is kedvező hatással van. A keletkezett, illetve a felhasználható szerves trágyák volumenét, összetételét, beltartalmi jellemzőit az állatállomány fajta szerinti összetétele, valamint a tartástechnológiai megoldások határozzák meg.
A technológiához igazodva
A szerves trágyák, ezen belül az almos istállótrágyák kezelésének, hasznosításának műszaki megoldásai a tartástechnológia adottságaihoz kell hogy igazodjanak. A szarvasmarhatartásban, sertéstartásban a mélyalmos, alom- és víztakarékos és hígtrágyás technológia terjedt el. A baromfitartásban a broilert, jércét és a tojópárokat alapvetően a mélyalmos technológiával tartják, a tojóházak esetében pedig mechanikus trágyaeltávolítást alkalmaznak, melynek végtermékét vagy szárítják és fermentálják, s így könnyen kezelhető árut kapnak, vagy szalmabekeveréssel az almos istállótrágyákhoz hasonló anyag keletkezik.
A szerves trágyák volumene pedig az állatállomány nagyságától függ. A hazai állattenyésztésben az állatállomány nagysága 1992 óta drasztikusan csökkent 2011-ig, majd 2019-ig stagnált, innentől kezdve pedig enyhe növekedés indult a vonatkozó, kedvező kormányzati intézkedések hatására, míg napjainkban ismét stagnálni látszik. Ennek megfelelően alakult a szervestrágya-termelés és -felhasználás volumene. Ezt szemlélteti az 1. táblázat.
A táblázat adatait értékelve megállapítható, hogy az állattartás ágazatban, az állatállomány nagysága az elmúlt három évben egy bizonyos szintre beállni látszik. Ezért a szerves trágyák döntő többségét jelentő almos istállótrágyák, illetve hígtrágyák felhasznált, kijuttatott mennyisége is stabilizálódni látszik, az istállótrágyák esetében 3,6–3,7 millió tonna, míg a hígtrágyák vonatkozásában 2,7–2,8 millió köbméterben. Az istállótrágya döntő többsége azonban a szarvasmarhatartás – a húshasznú és tejelő- vagy növendékállomány – mélyalmos istállóiban keletkezik. A mélyalmos istállótrágyához hasonló konzisztenciájú szerves trágyák azonban a biogázüzemek szilárd fázisú melléktermékei és a hígtrágyából leválasztott szilárd fázisok. Mindez azt is jelenti, hogy a szilárd fázisú szerves trágyák keletkezése, mondhatjuk, termelése, valószínűleg nem csökken.
Speciális konstrukciók
A szerves trágyáknak a növénytermesztésben való felhasználása – a bevezetőben említett – számos kedvező hatást válthat ki. A szerves trágyák kezelését, kijuttatását – szintén a bevezetőben említett – számos jogszabály szabályozza. A kormány, illetve a szaktárca ide vonatkozó rendeletei szabályozzák a területre kijuttatható mennyiséget, hatóanyagot, valamint egyéb, illetve időszakbeli korlátozásokat is tartalmaznak. A táblázatban szereplő hektáronkénti kijuttatott adagmennyiség még a 110 kg/ha nitrogén hatóanyagot sem haladja meg. Ezért még „Nitrátérzékeny” területen – ez a hazai termőterület ~69%-a – is pótolható a kijuttatható hatóanyag „N”, azaz nitrogén hatóanyagú szilárd vagy akár folyékony műtrágyákkal.
A szilárd halmazállapotú szerves trágyák kijuttatását a mai hazai mezőgazdasági gyakorlatban – döntő többségében – univerzális traktorokkal üzemeltetett szervestrágyaszóró pótkocsikkal végzik (1. kép).
A beruházási, illetve az üzemeltetési költségek csökkentésére azonban traktorvontatású és magajáró alvázra épített cserefelépítményeket és mezőgazdasági tehergépkocsikra szerelt trágyaszórókat is használnak.
A szervestrágyaszóró gépeknek az üzemeltetés során a szerves trágya rakodásából, valamint a szállítási feladatokból és a területen történő szórásból adódó bonyolult technológiai folyamatokat kell ellátniuk. Éppen ezért a szervestrágyaszóró pótkocsik, felépítmények és tehergépkocsis változatok számos konstrukcióját alakították ki a konstruktőrök és gyártók.
Futóművek és gumiabroncsok
A szervestrágyaszóró pótkocsik a szállítási munkájuk során gyakran a közúti forgalomban vesznek részt, emellett az üzemi idejüket a termőterületen töltik, gyakran rossz minőségű földutakon és nehéz terepviszonyok mellett, ezért az alkalmazott futómű-kialakítások, egytengelyes, tandem-, tridemtengelyes változatok konstrukciói geometriai kialakításukat tekintve hasonlóak az egyéb mezőgazdasági pótkocsi-futóművek kialakításához, csak erősebbek, robusztusabbak (2. kép).
Az iker-, a tridemtengelyes változatok gyakran rugózott és kormányzott kivitelűek. Azoknál a szervestrágyaszóró pótkocsiknál, melyek üzemidejük nagy részét földutakon és a termőterületen töltik, a nehéz talaj- és terepviszonyokból adódó igénybevételek elviselésére nagy átmérőjű, nagy felfekvőfelülettel rendelkező gumiabroncsokkal szerelt, egytengelyes rugózatlan futóműveket alkalmaznak (3. kép).
A talajterhelés, illetve a káros talajtömörödés csökkentése céljából a szervestrágyaszóró pótkocsik valamennyi konstrukciós megoldású futóműve ballonos szerkezetű, alacsony nyomású gumiabroncsozású.
A szervestrágyaszóró pótkocsiknál a futóműre támaszkodó alvázak egyrészt viselik a felrakott anyag tömegét, így robusztus, erős kialakításúak, ezért nagy folyásszilárdságú acélból készülnek. Emellett azonban összekötő szerepük van a futómű és a felépítmény, vagyis a kocsiszekrény között. Ezért ez a funkciónak megfelelően központi gerinctartós, háromszög vagy négyszög alakú keretszerkezet lehet. Az alvázhoz csatlakozó vonórúd pedig – a szállítás során jelentkező igénybevételek csökkentésére – laprugós vagy hidropneumatikus rugózású.
Kocsiszekrény és lehordószerkezet
Az alvázra épített kocsiszekrény a szervestrágyaszóró pótkocsik többségénél profilos lemezből van kialakítva. A korrózió elleni védelem céljából általában korrózió-ellenálló festéssel védettek, de gyakori megoldás a tűzihorganyzásos védelem. Ezek a védelmi megoldások a pótkocsik összes szerkezeti részén is megtalálhatók (4. kép).
A kocsiszekrénybe rakott szerves trágyát a lehordószerkezet szállítja a szórószerkezethez. A szórószerkezet lehet kaparóléces láncos, kaparóléces láncos tolólappal vagy hidraulikus munkahengerrel működtetett letolólapos változat. Ez utóbbi megoldást alkalmazzák a tárcsás vagy turbinás, oldalra szóró gépeknél is.
A láncos, kaparóléces lehordószerkezet hajtása a mai szervestrágyaszóró pótkocsiknál változó nyelőtérfogatú, axiáldugattyús hidromotorokkal történik. A hidromotorok az üzemeltető traktor hidraulikahálózatáról kapják a hajtásukat. A láncsebesség szabályozása, vagyis a kijuttatható trágyaadag az agrotechnikai igényeknek megfelelően 10–60 t/ha, amely min. 10 fokozatban, a fokozatok között folyamatosan, háromutas mennyiségszabályozóval manuálisan, vagy kiépített, vagy a traktor termináljáról működő szoftver segítségével szabályozható. A terminálon az egyéb üzemeltetési paraméterek is nyomon követhetők (5. kép).
A letolólapos lehordószerkezet működtetése szintén az üzemeltető traktor hidraulikus hálózatáról történhet, de a nagy kinyúlású munkahenger nagy olajmennyiség-igénye miatt külső hidraulikus hálózat van kiépítve.
Különféle konzisztenciákhoz
A mezőgazdasági üzemekben keletkező szerves trágyák, almos istállótrágyák konzisztenciája a tartástechnológiától függően nagy különbségeket mutat, de az eltérő konzisztenciájú, azaz egyéb anyagok, például a szalmás istállótrágyák, a különböző komposztok a biogázüzemek szerves melléktermékei. Ezért a szervestrágyaszóró gépek szórószerkezetei is ezek eltérő fizikai tulajdonságaihoz igazodnak. Az érett, tömörödött istállótrágyák kiszórására a függőleges tengelyű szórószerkezetek a legalkalmasabbak. A függőleges tengelyű szórószerkezetek tépőfogas vagy csigás kialakításúak, gyakran cserélhető, Hardox minőségű anyagból készült tépőfogakkal. Ezeknek a berendezéseknek a szórásszélessége 10–15 m közötti lehet, viszont ezeknek a berendezéseknek a legnagyobb a hajtásienergia-igényük (6. kép).
A különböző konzisztenciájú szerves trágyák – beleértve az almos istállótrágyát – nagy munkaszélességben, 15–20 m történő szórását a vízszintes tengelyű bontóhengerekkel és függőleges tengelyű tárcsákkal szerelt gépekkel lehet elvégezni (7. kép).
Ezeknél a gépeknél a szórótárcsák lapátjainak a szögállása manuálisan vagy hidraulikusan állítható. A kedvező fajlagos hajtóanyag-, vagyis energiafelhasználás mellett ezek a berendezések rendelkeznek a legjobb aprítási munkával. A vízszintes tengelyű tépőfogas vagy csigás szórószerkezetek alacsony energiafelhasználással dolgoznak, szórásszélességük 3–5 m közötti lehet. Ezeket a berendezéseket széles sortávolságú – szőlő, gyümölcs – ültetvényekben használják. A szórószerkezetek egyes típusoknál adapterként vannak kialakítva, és gyorscsatlakozókkal vannak csatlakoztatva a kocsiszekrényhez. A nedves, tapadós, szalmás baromfitrágya keveréke pedig az oldalra szóró tárcsás vagy turbinás szórószerkezetű gépekkel végezhető el biztonságosan (8. kép).
A szórószerkezetek a hajtásukat minden esetben az üzemelő traktor TLT-jéről kapják, 540 vagy 1000 f/min állandó fordulatszámmal.
Az ismertetett szervestrágyaszóró-pótkocsi felépítmények – az előzőekben említett igények kielégítésére –traktorvontatású cserefelépítményes magajáró alvázakra is csatlakoztathatók (9. kép).
A szállítási teljesítmények növelésére, elsősorban bérvállalkozói igények kielégítésére 4 × 4 vagy 6 × 6 kerékképletű, osztóműves sebességváltós és alacsony nyomású gumiabroncsozású mezőgazdasági tehergépkocsik alvázára is szerelhetők a szervestrágyaszóró felépítmények (10. kép).
SZERZŐ: DR. KELEMEN ZSOLT MŰSZAKI SZAKÉRTŐ
