Az utóbbi néhány évben egyre több szakember hangsúlyozza az ún. regeneratív mezőgazdálkodás jelentőségét, melynek célja, hogy az agrárökoszisztéma egyes funkcióit helyreállítsuk, ami feltétele annak, hogy fenntarthatóbban gazdálkodhassunk. Mik ezek a funkciók és hogyan működnek? Miért nem működnek ezek az ipari mezőgazdasági rendszerekben? Ennek a cikknek az a célja, hogy egy hazai gazdaság tapasztalatain keresztül bemutassa, hogyan lehet ezeket a funkciókat vagy más néven ökoszisztéma-szolgáltatásokat felismerni, és ezekkel összhangban gazdálkodni.
Sörárpa, vöröshere-alávetéssel
A 21. század intenzív növénytermesztése arról szól, hogy igyekszünk minél megfelelőbb körülményeket biztosítani a kultúrnövények számára, ezért műveljük a talajt, trágyázunk, öntözünk és permetezünk a kártevők, a kórokozók és a gyomok ellen. Célunk a minél nagyobb és jobb minőségű termés elérése. Sajnos azonban ennek a célnak az elérése érdekében egyre inkább átvettük az egyes funkciókat a természettől, műtrágyával próbáltuk biztosítani a tápanyagot, vegyszerekkel betölteni a ragadozók szerepét stb. Az eredmény azonban lényegében egy nagy energiabefektetés árán ideig-óráig fenntartható rendszer.
Szabadka Péter Pál második generációs gazdálkodóként, közgazdász képzettséggel utánaszámolt, hogy mekkora ez az energiabefektetés, és megtérül-e ez a gazdaságában. 2016-ban 300 hektár területtel vette át a gazdaság vezetését, amit kevésnek vélt ahhoz, hogy kizárólag ebből éljen meg, így a biogazdálkodás mellett döntött. 2017-ben 24 hektárral kezdett átállni biogazdálkodásra, majd fokozatosan alakított ki egy gazdaságosabb termesztési technológiát. Jelenleg a gazdaság 500 ha-on üzemel, ebből 360 ha bio vagy átállás alatti terület, és 2 éven belül tervezik a teljes területet átállítani ökológiai gazdálkodásra. Munkája és szemlélete kiváló példával szolgál arra, hogy ha termőföld ökoszisztéma-szolgáltatásait részben regeneráljuk, annak közép- vagy hosszabb távon nemcsak környezeti, hanem gazdasági haszna is lesz.
Tápanyag-gazdálkodás és vetésszerkezet műtrágyák nélkül
A természetben a növények növekedéséhez szükséges tápanyagok utánpótlása az elhalt szerves anyagok mineralizációján, a talajásványok mállásán, valamint a légköri szén és nitrogén körforgásán keresztül történik. Ezeket a ciklusokat a növények és a talajlakó mikro- és makroorganizmusok együttműködése határozza meg. A talajban élő baktériumok és gombák segítik a növények tápanyagfelvételét, cserébe pedig cukrot és egyéb szerves anyagot kapnak a növénytől. Amennyiben műtrágyát juttatunk ki egy területre, könnyen felvehető (azonban könnyen ki is mosódó) tápanyagok kerülnek a talajba. A növények emiatt nem építik ki a kapcsolatokat a mikroorganizmusokkal, így ezek eltűnnek a talajból, helyettük pedig olyan mikroorganizmusok telepszenek meg, amelyek ezen az „ingyenkonyhán” érzik jól magukat, és pl. a drága nitrogénműtrágyák hatóanyagait alakítják át gáz halmazállapotú vegyületekké, jelentős veszteséget okozva.
Olyan ez, mintha az emberi szervezetbe rostban és tápanyagokban gazdag élelmiszer helyett finomított cukrot juttatnánk. Szabadka Péter eleinte többféle, ökológiai gazdálkodásban engedélyezett termésnövelő anyagot (szerves trágyák, biostimulátorok) és természetes növény védő szert használt. Mivel azonban ezek gazdaságilag nem térültek meg, 2019 óta a biogazdálkodásra átállt területeken nem használnak semmilyen trágyát vagy növényvédő szert. Hogyan történik akkor a tápanyag-utánpótlás.
A legfontosabb „inputanyag” a légköri nitrogén, melyet néhány baktériumtörzs jelentős mennyiségben képes megkötni és ásványi formára alakítani, amennyiben a talajba nem kerül kijuttatásra N-műtrágya. A gazdaságban ezért pillangós főnövények (borsó, bab, szója) is szerepelnek az egyébként igen változatos vetésforgóban. Egy másik fontos eszköz a légköri nitrogén hasznosításában a növénytársítás. A gazdálkodó tapasztalatai szerint a sörárpa például rendkívül jól kombinálható vöröshere-alávetéssel. A kalász száradása, illetve az aratást követően a vöröshere fejlődése megindul a tarlón, és egészen a következő tavaszig zölden tartja a táblát, valamint tápanyaggal és szerves anyaggal gazdagítja a talajt. Ez a technológia azért is ajánlott, mert a nyáron vetett zöldtrágya- és takarónövények sikere a változó időjárási viszonyok miatt kiszámíthatatlan. Ha a zöldtrágyanövény vetése után nincs csapadék, akkor ki sem kel, ha pedig túl korán vetik, akkor lesz annyi csapadék, hogy kikeljen, de a nyári aszály miatt a zöldtömege kevés lesz, és virágzásra és maghozásra kényszerül, amivel még gyomosodási problémát is okoz.
A zöldtrágya- és takarónövények alkalmazásánál tehát nagyon fontos azt megtervezni, hogy mikor vetik, milyen utóvetemény következik utána, és legfőképpen hogyan fogják terminálni és előkészíteni a talajt a következő kultúra számára. A fő cél, hogy minél rövidebb ideig maradjon „csupaszon”, zöld növény nélkül a talaj. A talajerő-gazdálkodásban jelentős szerepet játszik a szármaradványok és azok tápelem-tartalmának a visszaforgatása is.
Szabadka Péter egyébként évente vizsgálja a talaj tápanyagtartalmát, és eddig nem tapasztalt csökkenést a nitrogén, foszfor, kálium tekintetében (ld. mellékelt táblázatban), emellett azt is hangsúlyozta, hogy ha majd csökkenést regisztrál mind a termésátlagokban, mind talaj tápanyagtartalmában, akkor annak megfelelően reagál, és akár meg is trágyázza a területet. Megfigyeléseit alátámasztják a legújabb tudományos eredmények is (többek között Prof. Biró Borbáláé), melyek szerint az ökológiai szemléletű, talajkímélő gazdálkodásban a talajok tartalék tápanyagait mobilizáló folyamatok sokkal intenzívebbek, ezért a laboratóriumokban rövid vagy akár középtávon nem lehet kimutatni a felvehető tápanyagok csökkenését. Amennyiben nem adunk a növények számára könnyen felvehető műtrágyákat, a növények rákényszerülnek valamiféle szimbiózisra (gomba-baktérium-növény) és más stratégiák kifejlesztésére (gyökérexudátumok) ahhoz, hogy megszerezzék a számukra fontos tápanyagokat a talajból.
Az is fontos tényező, hogy a gazdálkodó jó minőségű, főként jó vízgazdálkodási tulajdonságú mezőségi talajokon gazdálkodik. Minden talajnak adott ugyanis a természetes termőképessége, amely bizonyos határok között fokozható, de az elvárásainkat alapvetően ennek megfelelően kell alakítanunk. Tény, hogy a világ növekvő népességének ellátásához végesek az erőforrások. Az egyre nehezebben elérhető műtrágyák és egyéb kemikáliák használatát elsősorban azokra a talajtípusokra kell koncentrálni, ahol azok jobban hasznosulnak, illetve ha máshogyan nem lehet gazdaságos terméshozamokat elérni.
Növényvédelem szántás nélküli talajművelési rendszerben
Szabadka Péter gazdasági okokból a szántást is elhagyta, és csak sekélyen, csökkentett menetszámban műveli a talajt. Több olvasó most valószínűleg a szívéhez kap, és nehezen tudja elképzelni a növényvédelmet „bióban” szántás nélkül. A szántásnak azonban vannak komoly hátrányai is, amelyek nem nagyon kompenzálhatók. Ha szántunk, akkor ugyan egyenletes magágyat biztosítunk a kelő kultúrnövényeinknek, de hosszabb távon romboljuk a talajszerkezetet, művelőtalpat és poros vagy kérges felszínt hozunk létre. Ennek messzemenő káros következményei vannak a vízgazdálkodásra és a talajéletre nézve is. Sokan azt hiszik, hogy a szántás az egyetlen eszköz a biogazdálkodásban, amely segít szabályozni a gyomokat, ez azonban legfeljebb csak rövid távon megoldás. A szántással valójában hosszú távon elősegítjük a gyomosodást, és ezáltal gyomirtószerfüggővé válik a rendszer.
A forgatásos műveléssel ellentétben a sekély művelés során a felső10 cm-ben folyamatosan kelnek a gyomok, ám a mechanikai műveletekkel a kikelésre serkentett gyomok elpusztulnak, és ez a réteg néhány év alatt kimerül. Szántással ellenben csak fel-le forgatjuk ezt a gyommaggal teli réteget, és minden évben friss gyommagbankkal kell megküzdenünk. Másrészről viszont, ha vegyszeres gyomirtást alkalmazunk, akkor szántanunk kell, különben a talajon keresztül ható gyomirtó szerek károsítják az utóveteményt, tehát a szántás és a vegyszeres gyomirtás egymás előfeltétele. Egy másik olyan tényező, amelyik jelentősen befolyásolja a gyomnövekedést, az a tápanyagtúlsúly, egészen pontosan a nitrogéntöbblet, amelyet a termésmennyiség növelésére szánunk.
Amennyiben teljesen elhagyjuk a műtrágyák, a szerves trágyák és egyéb termésnövelő szerek alkalmazását (vagy legalábbis jelentőségen csökkentjük), akkor nem lesz feleslegben a könnyen felvehető és mobilis nitrogén. Ennek további növényélettani előnye, hogy a kultúrnövény szövetei szilárdabbak lesznek, nem lazulnak fel a felesleges nitrogén hatására, így ellenállóbbak lesznek a kártevőkkel és a betegségekkel szemben is. Ezt az ellenálló képességet az is fokozza, hogy a növény gyökérzónájában élő mikroorganizmusok megvédik a gazdanövényeiket, a talajok szuppresszívvé válnak.
A bolygatás csökkentése és a széles vetésforgó is kedvez a hasznos talajlakó élőlények felszaporodásának, ami a tápanyag-mobilizáláson túl a kórokozók visszaszorításában is fontos szerepet játszik (mint például az ökológiai gazdálkodásban is nagy gondot okozó fuzáriuméban). A kiegyensúlyozott nitrogénellátás nem tolja el vegetatív irányba a kultúrnövények növekedését, ezáltal hamarabb hoznak magot, és rövidül a tenyészidejük is, ami előnyt is jelenthet az agrotechnikai munkák megszervezésében. Hiszen ükapáink és dédapáink is szántottak és szórták a szerves trágyát a talajra?! – merülhet fel az olvasóban, igen ám, de gondoljunk csak bele, mekkora különbség ekével vagy ökrökkel szántani egy többtonnás traktorhoz képest, és vajon mennyi szerves trágya és milyen időközönként jutott abból a néhány istállózva tartott állatból egy hektárra?
Szabadka Péter gazdaságában a gyomszabályozás csak mechanikailag, tehát tárcsával, sorközművelő kapával és gyomfésűvel történik, ami néhány további agrotechnikai szempontot vet fel. Erre példaként a napraforgó említhető, ahol a gyomszabályozás a körültekintő vetéssel kezdődik. A vetést tavasszal a csapadékhoz érdemes igazítani úgy, hogy a magágyat csak aznap vagy esetleg előző nap készítenek. A magot direktvető géppel 6 cm mélyre vetik, hogy kelés előtt még legyen egy egyhetes időablak, amikor a kelő gyomokat gyomfésűvel még egyszer ki lehet irtani. A mezei acat problémájának megoldását is egy napraforgóvetés során tapasztalták ki, amikor is az elhúzódó vetés miatt többször is meg kellett tárcsázni egy acatos táblát, és csak nagyon későn sikerült elvetni a napraforgót. Mivel azonban a talajt nem forgatták, a mélyen gyökerező acatnak a felszínen lévő zöld hajtásait viszont folyamatosan irtották, a gyökereiben raktározott tartalékok a fotoszintézis elmaradása miatt kimerültek, és az acat jelentősen gyérült azon a táblán. A vetésforgó és az optimális vetésidő tehát kulcsfontosságú ebben a rendszerben.
Szabadka Péter kukorica után őszi árpát (sörárpát) vet őszi búza helyett, mégpedig úgy, hogy az árpa vetését kitolják egészen addig, amíg már kellően alacsony a hőmérséklet ahhoz, hogy se a csírakori fuzárium ne fertőzzön, se a vírusvektor kabócák és levéltetvek ne legyenek képesek repülni és fertőzni. A búzával ellentétben az őszi árpa (sörárpa) tavasszal 2-3 héttel hamarabb hoz kalászt, elkerülve a tavaszi felmelegedést és a fuzáriumfertőzést, amire a kukorica elővetemény jobban hajlamosít. Az őszi búzát ezért nem kukorica, hanem például napraforgó után vetik, amely kevésbé hajlamosít a fuzáriumfertőzésre. Mivel a napraforgót is magas tőszámmal és relatív tápanyagszegény körülmények között termesztik, így szeptember 20. környékén már betakarítható, és vékonyabb lesz a szára is, mint hagyományos termesztésben. Így szárzúzás után elég egyszer megtárcsázni a talajt, és következhet a vetés. Az őszi búza vetését szintén kitolják a kabócák és levéltetvek miatt. A kártevők és kórokozók ellen tehát elsősorban agrotechnikai módszerekkel védekeznek és azzal, hogy nem használnak vegyszert, teret adnak a hasznos élő szervezetek megtelepedésének (pl. levéltetveket fogyasztó katicabogarak és lárváik).
A művelt területeken gyakran előforduló hasznos élő szervezetek kifejezetten alkalmazkodtak a bolygatott környezethez, és ha biztosítjuk számukra az áttelelőhelyet és alternatív táplálékot, amikor már minden kártevőt elfogyasztottak, akkor számíthatunk a segítségükre. Ilyen élőhelyek lehetnek a virágos táblaszegélyek, áttelelő zöldtrágyanövényekkel vagy szármaradványokkal fedett talaj, virágzó köztes növények stb. A legfontosabb persze, hogy a táblán, ahol éppen a számunkra is hasznos növényvédelmi szolgáltatást végzik, ne irtsuk őket. Ökológia gazdálkodásban elfogadhatónak, szinte elvárhatónak tartjuk a
termésátlagok csökkenését, Szabadka Péter gazdaságának a példáján viszont azt láthatjuk, hogy ennek nem feltétlenül kell így lennie, legalábbis mezőségi talajon.
Azokban az években, amelyek „gyenge éveknek” számítanak, a termésátlagok az ökológiai és konvencionális rendszerekben közel azonosak, a „jó években”, mint például az őszi árpa szempontjából kedvező 2021-es évben, a konvencionális rendszerben jól hasznosulnak az inputanyagok, és magasabb a termésátlag, mint az átállási rendszerben. Ne felejtsük el azonban, hogy ez a mérleg egyik oldala, a másik oldalon a konvencionális rendszerben kiadásként szerepel a többlet műtrágya és vegyszer költsége és adott esetben a szántás is. Nincsenek általánosan alkalmazható receptek A fenti példákon keresztül láthattuk, hogy a természet a működése révén képes ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtani. Kérdés az, hogy hajlandók vagyunk-e fizetni „neki” ezekért a szolgáltatásokért? Mekkora részt vagyunk hajlandóak átengedi a termésből a természetnek? Itt ugyanis nem lesz „mindenmentes” a tábla, viszont kialakul egy olyan egyensúly, amely kevesebb mesterséges inputot igényel, és ezáltal gazdaságilag is fenntartható.
Mindez nem azt jelenti, hogy rögtön dobjuk el a kapát-kaszát, hiszen a talaj jelenleg a legtöbb konvencionálisan művelt területen rossz állapotban van. Első lépésben a szántás elhagyásával és a takarónövények alkalmazásával regenerálni kell a talajok tápanyag-szolgáltató, vízmegőrző funkcióit és kórokozókkal szembeni ellenálló képességét. Nincsenek általánosan alkalmazható receptek, de vannak általánosan alkalmazható alapelvek (Gabe Brown: Porból élet című könyve alapján):
- korlátozzuk a zavaró behatásokat
(szántás, vegyszerezés); - védjük a talajfelszínt (mulccsal, takarónövényekkel);
- növeljük a biodiverzitást (vetésforgó,
takarónövény-keverék összetétele,
köztes vetés, tájfajták, virágos
táblaszegélyek); - minél tovább legyenek élő gyökerek
a talajban (takarónövények).
Hangsúlyoznunk kell, hogy egy agroökológiai rendszernek szüksége van 3-4 évre, míg a változtatások után beáll az új egyensúlyi állapotra. Az átállás során a gazdálkodónak folyamatosan figyelnie és módosítania kell a technológiát, és elemeznie az új ötletek hatékonyságát. Az egyes technológiai elemek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, hogyan hatnak a rendszer többi részére? Ezeket és ehhez hasonló kérdéseket
érdemes feltenni magunknak még az olyan alapvető technológiai elemek, mint a szántás és a trágyázás kapcsán is. Kételkedik? Nem hiszi? Nagyon jó, mert ez nem is hit kérdése!
SZERZŐ: DR. JUHOS KATALIN TALAJTANI SZAKMÉRNÖK (MATE KÖTI AGRÁRKÖRNYEZETTANI TANSZÉK), DR. VERES ANDREA NÖVÉNYORVOS (AGROLOGICA KFT.)
