Mindenkinek szüksége van megerősítésre a munkája során, amiből tanulhat, ami ösztönzi a fejlődésre, ami erőt ad, hogy még jobb lehessen. De meglehet: csak azon egyszerű oknál fogva vágyunk a siker ízére, mert így vagyunk kódolva már születésünktől fogva, s ezért várjuk az őszinte elismerést, mintegy visszaigazolást. A legnagyobb büszkeség azonban akár kimondva, akár kimondatlanul mégis csak az, amikor egy szülő látja gyermekeit azokkal az értékekkel és útravalóval felnőni, amelyeket tőle kapott.
Gara Júliához (29) Karád településre látogattunk, ahol a fiatal hölgy arról mesél nekünk, milyen „huszárvágással” változtatta meg terveit, s az éveken keresztül humán orvosi pályára készülő lányból miként lett növényorvos.
– Bár mindkét szakma nevében megbújik az „orvos” szó, de azért valljuk be, elég távol van egymástól az embergyógyászat és a növényekkel való foglalkozás. A te esetedben hogyan lett a gyerekkori álomból valami egészen más?
– A családunk már régóta szoros kapcsolatban állt a földdel, szüleim mindketten kertészeti főiskolát végeztek, tehát akár magától értetődő is lehetett volna, hogy követem őket az agrárvonalon.
Mégsem ilyen tervekkel indultam neki a pályaválasztásnak. Gimnázium után az orvosi egyetemre készültem, ahová elsőre nem vettek fel. Mivel ez nem vette el a kedvemet attól, hogy orvos lehessek, így egy ahhoz közeli szakma elsajátítását láttam az átmeneti idő legjobb hasznosításának, és gyógyszerészeti főiskolán kezdtem meg a felsőoktatási tanulmányaimat.
Bíztam benne, ennek a képzésnek a következő évi jelentkezésemnél még sok haszna lesz. Nővérem ekkor már orvosi egyetemre járt, s mivel egy helyen lakhattunk, láttam azt a mérhetetlen mennyiségű tanulást, amitől sem éjjele, sem nappala nem volt. Ez egy kicsit elkedvetlenített ugyan, de mégsem adtam fel. Az újabb jelentkezésnél első és második helyen is orvosi egyetemet jelöltem meg, s harmadikként, „lesz, ami lesz alapon” egy kertészeti egyetemet írtam be, ahová bátyám is járt. Aztán a nyári szezonban sok időt töltöttem el a barackos- és diós kertekben, segítve édesapámnak. Magam is megdöbbenve tapasztaltam, mennyire tetszettek a feladatok. Talán ez adta a kellő lökést ahhoz, hogy szinte utolsó pillanatban változtassam meg a jelentkezési lapon az iskolák sorrendjét, első helyen megjelölve az agrár szakirányt, ahová fel is vettek.
Nem éltem meg csalódásként azt, hogy mint utóbb kiderült, orvosira szintén sikerült volna bejutnom. A döntésemet követve immár kertészmérnöknek tanultam.
Sok olyan lépés következett, ami mind megerősített abban, jól választottam. Egy féléves bolognai ösztöndíj után hazatérve aztán a véletlen úgy hozta, hogy nem a korábbi évfolyamtársakkal folytathattam a szemesztert, hanem új társakkal. Mivel jómagam mindig motivált voltam, itt szeretném megemlíteni egy negatív tapasztalatomat: a gyógyszerészeti tele volt tudásszomjas, lelkes fiatalokkal, a kertészetin viszont sokan szinte elegendőnek tartották a tanulásban „megugorni” az alsó minimális szintet. A bolognai félév előtt néha már azt éreztem, ciki volt tanulni, ezért örültem az új csapatnak, ahol a többség szívesen forgatta a könyveket. A jó közeg pedig húzza az embert. Igazi mély barátságok is születtek ez idő alatt.
A választott szakirány nem a legnőiesebb, de éreztem, ennek tudom a legnagyobb hasznát venni a családi vállalkozásban. Minden belső kényszer nélkül lettem humán orvos helyett végül növényorvos.
– A kertészeti vállalkozást, amelybe te már beleszülettél, szüleid alapozták meg. Hogyan fejlődött a mai szintre?
– Előzményként megemlítem, hogy a család nem a Balaton környékéről származik, s az hogy ide kerültek szüleim, az itt élő rokonoknak is köszönhető. Édesapám gyermekként a Balatonnál tett rokonlátogatásai során már testközelből láthatta az első Lengyeltótiban eltelepített dióültetvényeket, aminek nagybátyja volt a főkertésze.
Nagy hatással lehettek rá ezek az élmények, biztosan ezért is választotta ezt a szakmát. Majd a főiskola elvégzése után Balatonbogláron, egy állami gazdaságban helyezkedtek el, és annak megszűnése után önálló tevékenységbe kezdtek. Nagyon kicsiben indult minden, mindössze 300 négyzetméternyi barackos területtel alapozták meg a mai vállalkozást, illetve az állami gazdaság felbomlása után számos szőlő-, barack- és dióültetvénnyel rendelkező termelő számára szolgáltattak, amiben összehangolták és koordinálták a növénytermesztési munkákat. Ma közel 400 ha terület növényvédelmét, szaktanácsadását és az értékesítést végezzük. A Gara családnak 80-100 ha területe van, amelyet szőlő, kajszi és dió alkot.
A gyümölcsök értékesítését is mi végezzük, ehhez rendelkezünk egy kajszifeldolgozóval és diószárítóval.
Nagyon jó adottságú területeink vannak, a magas dombháton a napsütés kedvező, szél és fagy nem igazán jellemző. Egyetlen hátránya, hogy akár 40-50 km-t is kell autózni, ha a legtávolabbi területek között közlekedünk.
– Hogyan emlékszel vissza, milyen volt kertész szülők gyermekének lenni?
– A Balaton mellett gyereknek lenni egyet jelent a fürdőzés élményével, viszont nálunk a kertekben nyáron volt a legtöbb munka, így mi is sok időt töltöttünk ott akkor.
Minden tiszteletem a szüleimé, ahogyan kialakították bennünk a feladattudatot, ahogy munkára neveltek. Egészen biztosan én ugyanígy teszek majd a gyermekeimmel.
Fokozatosan nőttünk fel a teendőkhöz, talán észre sem vettük, amikor már nem csupán játék volt. Eleinte csak vittek magukkal szüleim, és egész nap elrohangáltunk, vödröt vittünk, aztán egyre komolyabb feladatokat bíztak ránk. Nem volt hiszti, mert tudtuk, csinálni kell. Persze nem tagadom, néha azért nagyon „tudott fájni” ez a kötelesség, hogy amíg a kortársak a Balaton-parton tölthetik a nyarat, mi sokszor dolgozni kényszerültünk.
Nagyon sok emlék fűz még a mai napig az első kis barackos területhez. Az unokatestvérekkel nyaranta „bandáztunk” itt. Ők még most is a legszebb élményként emlegetik ezeket az éveket. Akkor nem igazán értettük, mit élveznek ennyire rajta, mert számunkra ez volt a természetes. A legjobb ebben mégis az, hogy megtanultuk értékelni a munkát.
– Az iskola befejezése után csatlakoztál a családi vállalkozáshoz. Milyen feladatok hárultak rád? Hogyan alakul egy éved?
– 2014 eleje óta veszek részt aktívan a munkákban. Eleinte mély víznek éreztem, és csak annak örültem, hogy nem rontottam el semmit.
Ma már ennél több mindenre kiterjed a tevékenységem. Növényorvosként a növényvédelmi munkák zömét, illetve a kertekben a külső munkák szervezését és koordinálását végzem. Gyakorlatilag szabad kezet kapok a teendők során. Édesapámra természetesen számíthatok és egyeztetünk, de ha nem muszáj, nem zavarom feleslegesen. Amikor mindegy, „bal vagy jobb lábbal lépek előre”, saját magam hozom a döntést. Számos kérdésben egyedül kellett rájönnöm a megoldásra; most már úgy érzem, egész jól beletanultam.
Növényorvosként számos dió kísérletet folytatok, mert nagy kihívást jelentenek a megjelenő új fajták, amelyek akár 3-4-szer annyit is képesek teremni, de a betegségekre nagyon érzékenyek, komoly növényvédelmet igényelnek. Ezekkel a fajtákkal ma még kevés tapasztalatunk van.
Az év az előző időszak kiértékelésével kezdődik; az eredmények ismeretében látom, ha valamit még jobban lehetne csinálni, s azt is, hogy mit rontottunk el. Külföldi szakirodalmat olvasok, igyekszem naprakész lenni. Előadásokra járok. A tudás fontos. A téli időszakban történnek a metszések.
Aztán a következő hónapok a ráhangolódással, a gépek felkészítésével zajlanak, apa a fő intézkedő.
A barackszüret június végén, július elején elkezdődik, a legnagyobb melegben. Nagy figyelemre, szociális érzékre és összehangolásra van szükség. Meleg van, mindenki feszült, a munkának haladni kell. Alig várjuk a barackszezon végét, ami az előző évben 52 napos volt, de az idén, az új fajták termőre fordulásával növekedni fog.
Augusztus a feltöltődés időszaka, majd a regenerálódás után elindul a diószüret, kissé egybemosódva a szőlőszürettel, amit apa vezényel le. Kisebb a hajtás, a kötöttség, ez a munka már lazábban megy az előző hónap feszült tempójához képest. A munkák a dió mosás-szárítással zárulnak.
– Hogyan tud a család együtt dolgozni?
– Talán mert családi vállalkozásról van szó, és a saját szekerünket toljuk, sokkal nagyobb a lelkesedés is bennünk. Apa igazán jó fej, jó vezető, türelmes, nagyon nagy tudású. Minden nap tanulok tőle. A feszültebb hónapokban fontos a békés családi kapcsolatok megőrzése, erre próbálunk figyelni. A munkamegosztás már kezd kialakulni, ki miért felelős. Édesapám a feje mindennek. Bátyám az irodában az adminisztratív munkákat, a pályázatok szervezését végzi. Ha pedig egymásnak kell besegítenünk, sokkal szívesebben vállalunk a családtagokért többletmunkát, hogy tehermentesítsük a másikat. Drága bátyámért örömmel belehúzok, hogy a pici gyermekeihez hamarabb hazaérhessen.
– Ha visszatekintesz, hogyan összegeznéd az eddigi utadat?
– Egyetlen percig sem bántam meg azt a döntést, amit a szakmaválasztásomkor hoztam.
Feladtam egy álmot, de kaptam helyette egy új és izgalmas, kihívásokkal teli életet. Nőként még ebben a férfias munkában is megtalálom magam. Kint lehetek a szabadban, s ha csendre vágyom, csak elnézek a kertek végében a távolba. Felemelő, ezt a nyugalmat nem pótolhatja semmi sem.
Amikor este hazamegyek, átgondolom, vajon volt-e értelme az adott napnak, s következő napra az a célom, hogy ismét hasznos legyen, és értelemmel teljen meg. Jó a családdal együtt dolgozni. Amit teszek, azt nem kényszerből, hanem magam felé támasztott elvárásoknak megfelelve teszem, de amikor édesapám szemébe nézek, látom benne a csillogást.
