Magyar szemszögből az EU 2013-tól 2020-ig terjedő új költségvetési időszakában is szükség van közös agrárpolitikára (KAP), méghozzá erős első, vagyis mezőgazdasági termelést támogató pillérrel.
Egy mondatban így összegezhető a KAP jövőjéről rendezett konferencia üzenete. Az eseményre, amelyet a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat (MNVH) szervezett a Gödöllőhöz közeli Domony völgyi Lázár lovasparkban, a gazdálkodás első vonalában dolgozók közül is sokan voltak kíváncsiak. Érthető ez, hiszen pénzről van szó. Az uniós agrártámogatások jövőjéről két nézet ütközik. A 27 tagország többsége szerint a jövőben is szükség van a mezőgazdaság támogatására, a tagállamok nem jelentéktelen része viszont úgy véli: ablakon kidobott pénz az uniós költségvetés felét felemésztő, több mint 50 milliárd eurós agrártámogatás.
Az agrárius fülnek eretnek gondolatot – miszerint a mezőgazdaság támogatására fordított pénzt az EU versenyképességének javítására kellene fordítani – Tony Blair, akkori brit miniszterelnök dobta be a köztudatba, úgy fél évtizeddel ezelőtt. Nem sokkal a nagy felhördülést kiváltó kijelentés után, 2006 novemberétől 2007 májusáig négy nemzetközi konferenciát szervezett a budapesti brit nagykövetség: Mezőgazdaság és vidékfejlesztés az Európai Unióban – mi a jövő? címmel. Az angolokon kívül a nemzetköziséget, bizonyára nem véletlenül, olyan uniós tagállamok képviselték, mint a közös kasszához sok pénzzel hozzájáruló Hollandia vagy a jelentéktelen agrárgazdaságot magáénak tudó Svédország. Nem véletlenül volt Budapesten és nem Párizsban az eseménysorozat. Lényegében tesztelték az EU agrárnagyhatalmával, Franciaországgal azonos érdekű, ám összehasonlíthatatlanul gyengébb érdekérvényesítő képességű Magyarországot, hogy miként reagál miniszterelnökük „vad” javaslataira.
Az angolok időzítése mindenesetre nem volt rossz, hiszen az EU hétéves költségvetési periódusainak megfelelően abban az időben kezdődött a műhelymunka a nem is olyan távoli jövőről, vagyis a 2013 és 2020 közötti időszakról. Felerősödött a vita is. A nettó befizető tagországok, mint például Hollandia vagy Dánia, illetve azok az államok, ahol nem jelentős az élelmiszer-gazdaság teljesítménye (Svédország, Málta) ellenzik a mezőgazdaság támogatását, míg a többiek – Franciaországgal az élen – a KAP fenntartása mellett kardoskodnak. Lényegében ehhez az unió-szerte kibontakozott polémiához kapcsolódott az MNVH Domony völgyi tanácskozása is.
A magyar élelmiszer-gazdaság helyzetéhez illő, drámai hangú köszöntővel üdvözölte a megjelenteket Hornok László akadémikus, a Gödöllői Szent István Egyetem rektorhelyettese. Miért került külföldi kézbe a magyar élelmiszeripar, miért uralják a hazai piacot a nemzetközi élelmiszerláncok, miért a vidékfejlesztés hazug jelszava? Miért, miért, miért? – amikor minden reményünk a magyar élelmiszer-gazdaságban rejlik – hangoztatta a professzor.
– Nem Brüsszel érdekeit kellene a hazai közigazgatásnak képviselnie Magyarországon, hanem éppen fordítva -jelentette ki felszólalásában Font Sándor, az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának elnöke. Arra a sanyargatásra gondolhatott, amit az „uniós követelményekre” hivatkozva megkövetelnek a magyar hatóságok – ha kell, ha nem. A jövedelemosztozkodás aránytalanságairól szólva Font arról beszélt, hogy sehol Európában nincs annyi multinacionális élelmiszer-áruház egy lakosra vetítve, mint Magyarországon. Az általuk diktált árletörő versenynek köszönhetően tönkrement a hazai élelmiszeripar, bizonytalanná vált a magyar gazdák termékeinek értékesítése, és soha nem látott mértékben özönlik országunkba a gyenge minőségű, ám olcsó, máshol termelt élelmiszer. – Ha a termőföldet és a vizet nem tudjuk magunkénak, akkor felesleges minden szó, minden tanulmány, minden konferencia – vélekedett a bizottsági elnök.
– Olyan világot élünk, amikor mindenki mindenkinek a farkasa, legalábbis ami politikusainkat illeti – utalt kétségbeejtő közállapotainkra Glatz Ferenc, az MNVH elnöke. – Pedig „egy vérből valók vagyunk” – idézte a Dzsungel könyvéből Mauglit. Az MTA volt elnöke kifejezte reményét, hogy a 2010 és a 2014 évi választások között talán lesz két olyan nyugodt évünk, amikor a jövő ellenzéke is tudomásul veszi a közös felelősséget az ország sorsának alakításában. Ez egyben azt is jelentené, hogy az agrárgazdaság nemcsak szóban, hanem ténylegesen is központi szerepet kaphatna Magyarország hazai és uniós terveiben egyaránt. Még vitatott a helyes arányok kialakítása a jövő élelemtermeléséhez és a tájgazdálkodáshoz szükséges fejlesztési források terén. Ám a kettő nem ellentétes, hiszen minden kiló kenyér mögött környezetgazdálkodási haszon is meghúzódik. A környezetvédőknek meg kellene végre érteniük, hogy nekik nem az agrárgazdaság az első számú közellenségük.
Az elnök a világ növekvő népességének megélhetését és élelmiszer-ellátását elemezve három forgatókönyvet vázolt fel. Minthogy az emberiség gyarapodásának döntő része a harmadik világban tapasztalható, ezért kézenfekvő lenne ezekbe az államokba exportálni az élelmiszert. Csakhogy ez a szállítás miatti környezetterhelés, az óriásira növekvő „ökológiai lábnyom” miatt lehetetlen. Megoldásként kínálkozik a harmadik világ mezőgazdaságának megsegítése, ám a termőterület bővítése az esőerdők kivágásához, következésképp a zöldek jogos felháborodásához vezetne. Harmadik változatként minden korábbinál nagyobb migrációs hullám indul a gazdaságilag fejlett és élelemben bővelkedő földrészek felé. Európa némely országában már most is 8-10 százalék a bevándorlók aránya, ami időnként nehezen kezelhető feszültségekkel jár. A jövő közös agrárpolitikájának tehát a növekvő népesség többlet-élelmiszerigényét is figyelembe kellene vennie. Az akadémikus ilyen szemszögből az unió agrárpolitikáját túlzottan „mucsainak”, vagyis csőlátónak nevezte, olyannak, amelyik nem a világ egészében gondolkodik.
A tanácskozáson felszólalt Gőgös Zoltán, az FVM államtitkára, aki arról számolt be, hogy az EU-ban a mezőgazdaságtól újabb 30-35 százalékos pénzelvonást terveznek. Magyarország a csökkentést nem támogatja, és az ország jelenlegi álláspontja szerint 2013 után is szükség van KAP-ra, méghozzá erős első pillérrel, ami azt jelenti, hogy a támogatásokat teljes egészében az unió költségvetése fizetné. Az államtitkár tájékoztatta a hallgatóságot, hogy a folytonos nyírbálásokat figyelembe véve Magyarország soha nem fogja elérni a 2013-ra ígért száz százalékos támogatottsági szintet; a legjobb esetben 83 százalékon állunk majd három év múlva. Számos agrárpolitikai témakörben előbb itthon kellene egyezségre jutni, mert ha Magyarországon nincs egység, akkor nincs esélyünk az EU-val folytatott tárgyalásokon sem – utalt Gőgös Zoltán a kompromisszumra képtelen hazai politikai viszonyokra.
Új színt, a szokványostól eltérő megközelítést és érvelést hozott a konferencia menetébe Róna Péter, a kisszámú agrárbarát magyar közgazdászok egyike. A professzor szerint az unió mezőgazdasága fokozatosan elszigetelődött a meghatározó társadalmi és gazdasági tényezőktől. Ezért az agrárgazdaságnak kevés a szövetségese, következésképpen az érdekérvényesítő képessége elégtelen. A mezőgazdaságnak ebből a szellemi-lelki-politikai ketrecből minél gyorsabban szabadulnia kellene, és párbeszédbe kell kezdenie a társadalom és a gazdaság befolyásos erőivel.
Róna úgy véli: a magyar gazdaság utóbbi két évtizedben folytatott exportvezérelt növekedése kudarcba fulladt. A magyar monetáris (pénzügyi) politika mindvégig az indokoltnál erősebben tartotta a forintot. 2003-ban sávos árfolyam-politikát vezettek be, amelynek közepén a 283 forintos euróárfolyam állott, vagyis ez volt akkor az optimális szint. A valóságban azonban a forint ennél erősebb volt. A következmény: az utóbbi hat esztendőben a magyar infláció 28 százalékkal haladta meg a közösségi pénzromlást. Ha tehát a forint árfolyama a valóságot tükrözné, akkor jelenleg 350 forintba (!) kerülne egy euró. (A Magyar Nemzeti Bank, az MNB hivatalos euró árfolyama 2010. január 12-én 268 forint volt. – A szerk.) A másik tényező az MNB alapkamata, ami e cikk írásának időpontjában 6,25 százalék volt, vagyis 4,25 százalékkal haladta meg az EU 2 százalékos átlagát. A magas kamat tovagyűrűzik a kereskedelmi bankok hiteleiben, a túlértékelt forint pedig önmagáért beszél – állított ki elégtelen bizonyítványt a magyar pénzügyi politikáról a közgazdász. A két tényező együttesen olyan monetáris hátrányt okozott, amit képtelenség ledolgozni, és ami törvényszerűen vezetett a rekordméretű magyar adóssághoz. Ha ezt nem tesszük rendbe, akkor továbbra is marad a „monetáris szivattyú”.
A profit legnagyobb része azé, aki a hozzáadott értéklánc értékesítő és/ vagy kereskedelmi részét tartja kézben – ez alaptétel. A magyar mezőgazdaság árbefolyásoló képességgel nem rendelkezik, szemben a holland tulipániparral vagy a dán sertésiparral. Nincs tehát miről beszélni, illetve az alaptétel feltételeinek hiányában nem érdemes az üggyel foglalkozni – vonta le a nem éppen szívderítő következtetést Róna Péter, aki furcsa módon mégis bizakodóan nyilatkozott a magyar mezőgazdaság jövőjéről, az ország termőföld- és a vízbőségére hivatkozva.
Az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) főigazgató-helyettese Popp József adatokkal érvelt. Az EU évi költségvetésének durván fele, 53 milliárd euró jut mezőgazdasági és vidékfejlesztési célokra. Ebből 45 milliárd a közvetlen mezőgazdasági kifizetés, a fennmaradó rész a szóban legalábbis egyre fontosabb vidékfejlesztésre jut. Az összegek első hallásra óriásinak tűnnek, ám nem árt, ha tudjuk: a tagországok bruttó hazai termékének (GDP) csupán 0,43 százalékát fizetik be a közösségi költségvetésbe. Popp szerint a hazai mezőgazdaság az utóbbi fél évtizedben főként növényi alapanyagokat, tehát feldolgozás nélküli termékeket, másként fogalmazva munkahelyeket exportált. A gyarmatokra jellemző exportszerkezet egyben jelzi
óriási élelmiszer-gazdasági tartalékainkat is. Az EU mezőgazdaságának jövőjéről nem lehet a jelenleg zsákutcában lévő WTO-tárgyalások nélkül beszélni. Ha a Kereskedelmi Világszervezettel megegyeznek, akkor a vámszinteket az uniónak több mint hatvan százalékkal csökkentenie kell, ami nyilvánvalóvá teszi költséges agrártermelését.
Az előadásokat követő fórumon Mikula Lajos, a Fiatal Gazdák Szövetségének elnöke feltette a kérdést: vajon kik fognak gazdálkodni 2020-ban? A gazdálkodók generációváltása az egész unióban – de nálunk különösen – nehézkes. Ez olyan új kihívás, amire a fiatal gazdák kedvező helyzetbe hozásával, tehát pénzügyi támogatásával lehet válaszolni. Forgács Barna, a Magyar Agrárkamara elnöke úgy fogalmazott, hogy a közvetlen mezőgazdasági támogatások megszüntetése és az unión kívüli országokból a vámcsökkentés után korlátlanul beáramló áruk tönkretehetik a magyar mezőgazdaságot. Horváth Gábor, a MOSZ főtitkára szóvá tette, hogy a bevezetés után máris rendkívüli nehézségeket okoz a keresztmegfeleltetés a magyar gazdálkodóknak, pedig ezt az intézkedést a csatlakozási szerződés értelmében csak a támogatások kiegyenlítődésekor kellett volna bevezetni. Most alig hetven százalékon állnak a hazai gazdálkodók uniós társaikhoz képest, a keresztmegfeleltetést mégis be kellett vezetni nálunk is. Jakab István, a Magosz elnöke is a KAP fenntartása mellett érvelt, ám szerinte Magyarország számos területen késésben van.
Eddig a tudósítás. A konferencián erről ugyan nem esett szó, de e sorok íróját egyre inkább bosszantja az elmélet és a gyakorlat Makó-jeruzsálemnyi távolsága. Érdemes lenne egyszer arról is kendőzetlenül szólni, hogy vajon miért tekintik „levegőnek” a magyar élelmiszer-gazdaságot a hazai közgazdászok, illetve a magyar „elit”, miközben a vízcsapból is az folyik, hogy menynyire jók a mi mezőgazdasági adottságaink. A valóságban az utóbbi két évtizedben hazánk élelmiszer-termelése fejlődés helyett visszafejlődött, a büszkén emlegetett agrárkiviteli többlet pedig egyre inkább a gyarmatokra jellemző exportszerkezetet, vagyis mezőgazdasági alapanyagok kiszállítását jelenti – miként azt velünk együtt egyre többen kifogásolják.
T. Dögei Imre
