Napjainkban sok mezőgazdasági tevékenységet, termesztéstechnológiát kell újravizsgálni, átértékelni, mert a megváltozott költségek, mindenekelőtt az energiaárak jelentősen átrendezték a kertészeti termékek piacát. Ezért is érthetetlen és nehezen megmagyarázható, hogy most, az energiaválság kellős közepén olyan fajok termesztése esik vissza, amelyek hidegtűrőek, viszonylag kevés energia felhasználásával megtermelhetők, esetleg hajtathatók is.
Élelmezési szempontból alapvetőnek mondható termékcsoportunk a káposztaféléké, azon belül is a fejes káposzta hazai termesztése soha nem tapasztalt mélypontra zuhant: 2021-ben már kevesebb mint 4000 ha-on termesztettük, az össztermés nem érte el a 40 000 tonnát. (510 évvel ezelőtt, többéves átlagban – ide számítva a fólia alatti termesztést is – a betakarított mennyiség 90–95 000 tonna/év volt, aminek65-70%-át a fejes káposzta tette ki.) Fejes káposztából negatív a kiviteli-behozatali mérleg, sajnos importra szorultunk! A káposztaféléket környezeti igényük alapján (~13 oC) a hidegtűrő zöldségfajok közé soroljuk, ebből adódóan a súlyosbodó munkaerőgondok és a termesztési költségek növekedése mellett kétségtelenül a klímaváltozás is rontja a hazai termesztési lehetőségeket.
A legfőbb gondot az egyre nagyobb számú és hosszan tartó hőségnapok okozzák, nem beszélve a déli országokból betelepülő kártevőkről és betegségekről. Sajnos a csökkenő tendencia más hidegtűrő fajok esetében, így az „olcsó zöldségek” kategóriájába tartozó fejes salátánál is megfigyelhető, a nyári hónapokban egyre gyakrabban tapasztalható forró időjárás kevésbé alkalmas a termesztésére, ennek ellenére lennének időszakok szabadföldön és hajtatásban is, amikor megvalósítható lenne az eredményes termesztés. A közepes, nem egy esetben gyenge termésátlagok mellett sok a minőséggel kapcsolatos kifogás is, ami részben a szakszerűtlen talajművelésre és a pontatlan tápanyag-utánpótlásra vezethető vissza. A káposztafélék kifejezetten tápanyagigényes növények, számos kártevőjük és gombás, baktériumos betegségük van, a műtrágya- és növényvédőszer-árak, továbbá palántanevelési költségek miatt jelentősen megnövekedtek a termesztésükkel kapcsolatos kiadások, ami többek között átgondoltabb, a technológiával és talajviszonyokkal összehangolt tápanyagellátást tenne szükségessé. Nem elfogadható az egyes termesztőknél, főleg a kisgazdaságokban a még mindig ötletszerű, minden szakmai megalapozottságot nélkülöző tápanyag-gazdálkodás. Az idei évről pontos terméseredmény-adatok még nincsenek, de a káposztatermesztő megyéket (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Pest, Csongrád-Csanád és Bács-Kiskun megye) különösen sújtó szárazság miatt minden bizonnyal tovább romlott a helyzet.
A káposztafélék a világon az egyik legnagyobb felületen termesztett zöldségfélék csoportja, legalább 35-40 faj, illetve alfaj tartozik ide. Nálunk 10 fajról lehet elmondani, hogy ismerik, termesztik, kisebb-nagyobb mennyiségben fogyasztják is. Kétségkívül a legjelentősebb a fejes káposzta, de a vörös káposztának, a kelkáposztának, a karalábénak, a karfiolnak, a brokkolinak, kelbimbónak és az utóbbi időben a kínai kelnek is fontos szerepe van a hazai zöldségfogyasztásban. A Nyugat-Európában kedvelt leveles kel és a bordáskel kevésbé ismert, fogyasztásuk nem számottevő. Gazdasági értelemben vett termésük botanikai szempontból nagyon különböző; fogyasztjuk a levelüket, hajtásukat, továbbá virágot és a gumót. Az agrokémiából jól ismert, hogy a növények egyes szerveinek fejlődésére a tápelemek eltérő módon hatnak, ezért tápanyag-ellátásukat nem lehet egységesen kezelni. De fajon belül, a fajták között is jelentős különbségek vannak; egy korai fejes káposzta a20-30 tonnás termésével viszonylag kevés tápanyagot igényel, szemben egy tárolási fajtával, amelynek termése esetenként meghaladja a 100 tonnát is. A káposztafélék talajigénye Nehéz egységesen a káposztafélék talajigényéről beszélni. A hosszabb tenyészidejű, tárolásra, ipari feldolgozásra termesztett fajták a középkötött, hűvösebb fekvésű vályogtalajokat kedvelik, ezzel szemben a koraiak termesztéséhez célszerűbb a gyorsabban melegedő, laza, homok, homokos vályogtalajok választása. Ebből adódóan is jelentős különbség van a tápanyag-utánpótlásuk, mindenekelőtt a trágyamennyiség és a trágyamegosztás vonatkozásában.
A talajok szerkezetével szemben támasztott igényük miatt vetésforgó esetén mindenképpen a szerves trágyázott szakaszba kerüljenek, ami különösen érvényes a karfiolra és a brokkolira. A káposztafélék az ún. „sótűrőbb zöldségfélék” csoportjába tartoznak, ami azt jelenti, hogy a nagyobb adagú műtrágyát, a töményebb tápoldatot, a kisebb mértékű túltrágyázást károsodás nélkül elviselik, és ha valamivel gyengébb az öntözővíz minősége (pl. enyhén szikesítő hatású, 1,5–2,5 EC), az kevésbé jelent veszélyt a termésmennyiségre és -minőségre. Ezzel szemben a kínai kelt, a brokkolit, de különösen a karfiolt reálisabb az ún. közepesen sóérzékeny csoportba sorolni, amit a talaj és az öntözővíz megválasztásakor, a műtrágyázások idején kell figyelembe venni.
Szakmai körökben régóta ismert a káposzta gyökérgolyva-betegsége (Plasmodiophora brassicae); eddig inkább a kertészeti kultúrákban találkozhattunk vele, de újabban az őszi káposztarepcét is egyre nagyobb felületen károsítja. Nehéz ellene a vegyszeres védekezés. A zöldségtermesztőknek a savanyú talajok kerülését (< 7 pH) – ezeken gyorsan terjed és súlyos fertőzésre képes –, valamint a meszezést javasoljuk. Ahol egyszer fellépett, ott hosszú éveken keresztül kell a pusztításával számolni, egyetlen megoldás ilyen esetekben a vetésforgó, ahol legalább 5-6 éves kihagyást kell a golyva áttelelése miatt tartani. Míg az őszi káposztarepcén a csapadékosabb nyugati megyékben jelentkezett, addig az étkezési káposztafélék esetében (karfiol, karalábé, fejes káposzta) többnyire Szabolcs-Szatmár és Somogy megyében fordult elő.
A káposztafélék tápanyagigénye
A csoporthoz tartozó fajokat mint nagy tápanyagigényű növényeket tartják számon az agrokémiában, noha a fajok között korai és hosszú tenyészidejű fajták tekintetében jelentős különbségek vannak (1. táblázat). A foszforhoz viszonyítva a nitrogén- és a káliumigényük magas.
Cikksorozatunk következő részében a káposztafélék tápanyagszükségletével és annak számítási módszereivel ismerkedhetünk meg.
Szerző: Terbe István
