Az elmúlt hónapban összefoglaltuk, hogy miért nem lehet fenntartható a jelenlegi életmódunk, még a mezőgazdaságunk sem. Hiszen a megoldáshoz vezető úton az első lépés az, hogy szembenézzünk a helyzettel. Ezúttal a megoldásokat keressük.
Miért nem fenntartható a jelenlegi életmódunk?
A mezőgazdaság fenntarthatóvá tétele talán a legkönnyebben megoldható az összes iparág közül, és ennek átállításával teheti az emberiség a legkevesebb befektetett energiával talán a legtöbbet a saját maga túléléséért. Azért így sem lesz egyszerű.
Srí Lanka 2021 áprilisában szinte egyik napról a másikra általánosan betiltotta a szintetikus műtrágyákat és irtószereket, és megpróbált a világon az első, teljesen biomódszerekkel termelő országgá válni. Az átállást azonban szakmai szempontokat figyelmen kívül hagyva, hirtelen akarták elérni, ami miatt nyilván nem is sikerült. A szabályozások felkészületlenül érték a gazdálkodókat, így terményeik nagy része elpusztult, és az ottani agrárium, illetve az egész gazdaságuk krízishelyzetbe került. Létezik azonban egy arany középútnak nevezhető kompromisszum a pusztítóan vadkapitalista és átgondolatlanul, öncélúan „zöld” csapások között.
Talajmegújító vagy regeneratív mezőgazdaságként hivatkozunk azokra az irányelvekre, amelyek követését ajánlani szoktuk gazdáknak, agrárszakembereknek, termőfölddel rendelkezőknek. Azt szeretnénk elérni, hogy olyan módon termeljünk a természetben, hogy a talaj termőrétege vissza tudjon épülni úgy, hogy a mezőgazdasági termelés közben nem csökken. Ennek alapja a minimális vagy teljesen abbahagyott talajbolygatás, a csökkentett inputhasználat, a természetes eredetű tápanyagok, az egész éves talajtakarás és gyökérfolytonosság, az állatállomány és növénytermesztés integrációja, a visszaépített és fenntartott ökológiai közösségek, valamint a változatos vetésforgó és takarónövények.
A természetben a talaj és a benne élő mikroorganizmusok állandó körforgásban vannak a növényekkel együtt. Ha a vetések közti szünetekben takarónövényekkel vetjük be a földet, a fotoszintézis, így a szén-dioxid-megkötés és a glükóz-előállítás is folyamatos. Mikor a növény elpusztul, a baktériumok és gombák táplálékául szolgál, majd mikor a mikroorganizmusok pusztulnak el, azok növelik a talaj humuszkészletét, és így táplálják az újabb növekedő növényt.
A természetes tápanyagkörforgást ma ahelyett, hogy felhasználnák, a hagyományosan alkalmazott mezőgazdasági módszertan szerint szezonálisan elpusztítják, és emberi munkával, valamint szintetikus anyagokkal próbálják utána pótolni a hatását. A szántás generációk alatt rögzült szokás. Az eke forgatásába rengeteg üzemanyagot és időt ölnek, áldozatos munkával a mikorrhizahálózatot megbontják, és a lekötött szerves szenet ezzel elengedik. Bolygatás és pazarlás helyett a direktvetés, no-till, min-till módszerekre kell szorítkozni, illetve változatos takarónövény-keverékeket kell használni. Acél helyett használjunk inkább gyökereket; a talajmunkától várt finom, vetésre kész szerkezetet nem gépi technológiánk, hanem talajbiológiánk, vetésforgónk fejlesztésével tudjuk elérni. Az ökológiai másodvetés, azaz takarónövényeink jól megokolt kiválasztásával növelhetjük a monokultúrás termelés sivár biológiai diverzitását, és javíthatunk területeink önfenntartó képességén. A különböző növények más-más szerepet töltenek be az életközösség védekezési rendszerében, a fajok változatossága megtöri a kórokozók és kártevők ciklusait. A talajjavító növénytermesztés bizonyítottan hasznosabb növényeink számára, mintha a hagyományos módszerek szerint hagyjuk a földet „pihenni”. A mikorrhizahálózat folyamatos életben tartása révén a talajbaktériumok képesek tápanyagokat szállítani, és segíteni megkötni őket a növényeink számára. Kártevő vagy betegség megjelenésekor a mikorrhizahálózattal összekapcsolódott növények képesek egymást preventíven, előre felkészíteni a megfelelő immunválaszra. Tápanyaghiány esetén pedig az egyedek közötti kommunikáció hatékonyabb erőforrás-elosztást tesz lehetővé, az egészséges növények a gyengébben fejlődőek felé tudják irányítani a kellő táplálékot.
A másik fontos, már említett szempont a szén hosszú távú visszacsapdázása a földbe. Ennek a legjobb módja a stabil humuszréteg építése, ami csak a szerves bomlás hosszú, folyamatos talajba vándorlásával és felgyűlésével lehetséges. És ez nem csak erdőkkel megoldható, sőt! A legújabb kutatások felhívják a figyelmet, hogy gyepek, sztyeppék, füves, virágos rétek sokkal több potenciális szén megkötésére képesek az erdőknél, mindössze azért, mert több terület alkalmas az ilyen életközösségek fenntartására. Ilyen például az összes mezőgazdasági terület is, amiket erdősíteni nem fogunk tudni, de a humusztartalmukat vissza tudjuk építeni. Itt kapcsolódik be az állatállomány integrációjának lehetősége; az egész folyamat hatékonyabb, ha ezek kihasznált legelők, mivel évmilliós evolúciós szimbiózis működik a legelő állatok és legelt növények között is, és gyorsabban épül a humusz, amennyiben legelik, trágyázzák, tapossák az állatok a területet. Intenzíven művelt monokultúrás táblákon is egész évben legeltethető a tarló vagy éppen a takarónövények. Tarlólegeltetés helyett manapság a szármaradványokat szokás bedolgozni vagy bálákba rendezni és elszállítani, majd elégetni. Inkább hagyjuk, hogy természetes mulcsot képezzenek a szárak! Ha nincsenek legelő állataink, akkor se aggódjunk, a maradványok védik a talajt a szél- és vízeróziótól, a tömörödöttségtől és a kiégéstől, segítenek fenntartani a lazultságot, serkentik a talajéletet, jobb lesz a talajban az aggregátumképződés és a föld alatti vízgazdálkodásunk. A felszínen hagyott maradványokat eredményesebben le is tudják bontani a mikrobák, mintha beforgatnák őket, így sikeresebben felhasználhatja őket a jövő évben következő főkultúránk. Használjuk a tápanyagkörforgást, ha már életben hagytuk, és jelentősen csökkenthetjük tápanyag-kiadásainkat. Előző évben hüvelyeseket vetettél takarónövény-keverékedbe? Idén máris kevesebb nitrogént kell hogy vegyél, hiszen addigra feltáródik belőlük! A természet minél közelebbi utánzása a cél. Nem szükséges annyi takarmányt termelni, se pedig annyi trágyát venni aztán, ha integrálva van a növénytermesztés és állattartás, és mindig számolunk a természetes tápanyag-körforgással. Szintén nagyon fontos, hogy lehetőleg szerves trágyákat használjunk.
Műtrágyázáskor a kiadott szervetlen anyagokat először a talajéletnek le kell bontania, hogy a növény számára elérhetőek legyenek. A szerves trágya összetett formában tartalmazza a tápanyagokat, a komplex szénláncokban gazdag étrendet kapásból be tudják építeni a mikrobák és a növények is, így a talajélet és a növények egyszerre, erősebben tudnak indulni. Lehet, hogy kevesebbnek tűnik beltartalomra az istállótrágya vagy a granulált szerves trágya, mint a pétisó, de jobban fog hasznosulni, és kevésbé mosódik ki. A talajmegújító technológiával elsősorban nem a rövid távú tápanyagszükségletek elégíthetőek ki, viszont hosszú távra rengeteget építünk. Természetesen a humuszréteg visszaépülése évszázados léptékben mérendő folyamat, viszont a szerves anyag növekedése, a jobb talajvízháztartás és a természetes tápanyagkörforgás előnyei első évtől érezhetőek lesznek az átállást követően.
Hogy mi mindent kell tenni a valódi fenntarthatóság eléréséhez, és ebből mennyit tudunk mi személyesen teljesíteni, az rendkívül eltérő lehet az egyes gazdaságok szintjére lebontva. Az határozza meg elsősorban, hogy milyen a területünk ökoszisztémája, földrajzi adottságai, mi az, amibe belenyúltunk az emberi rendszereinkkel, és ez négyzetméterenként változó lehet. Viszont azt hangsúlyozzuk, hogy minél nagyobb területtel rendelkezünk, annál több felelősséggel bírunk, és annál nagyobb lesz intézkedéseink hatása, minél előbb és minél kiterjedtebben alkalmazzuk őket. Piaci szereplőként érdemes előbb elkezdeni az átállást, amíg még támogatás és kedvezmények is járnak érte (zöldhitelek, Közös Agrárpolitika, karbonkreditek és minden egyéb).
Hol a pénz ebben?
Egyértelmű, hogy a talajmegújító technológia nem a rekordhozamok és bevételek üldözéséről szól, hanem arról, hogy 1 forintból a lehető legtöbb hasznot hozzuk ki. Ha 10 tonna kukoricát elő tudunk állítani 4 tonna kukorica árából, akkor a 6 tonna ára ott marad a zsebünkben. Hiába csinálunk 15 tonnát, ha arra 12 tonna árát ráköltjük előállítás közben. Persze például a precíziós gazdálkodás is segíthet a hatékonyabb inputfelhasználásban, de egészséges talajok nélkül hiába dolgozunk műholdas pontossággal, amit kiszórunk, nem tud hasznosulni. A termelés optimalizálása, kevesebb gépköltség, kevesebb inputköltség és összességében kevesebb művelet szükséges a talajmegújításhoz, ez az, amiben ennek a módszertannak nincsen párja.
Kezdjük minél hamarabb a gyakorlatozást, adaptációt, tökéletesítést, hogy a talajmegújító technológia mesterei lehessünk. A jó hír, hogy pénzügyileg teljesen megtérül, hiszen az első évek kivételével biztosan sokkal olcsóbbá válik a termelés, mint a hagyományos mezőgazdaságban megszokhattuk. És utána tartósan olcsó is marad. Ha minden jól megy, utána szinte már csak vetünk és aratunk. Viszont, mint mindennel, ezzel is törődni kell 10-15 évet, amíg végigpróbálunk mindent, és megtaláljuk azokat a megoldásokat, melyek gazdaságunkban igazán beválhatnak.
Tehát nincs más működő módszer rá, mint hogy kitapasztaljuk a saját talajaink viselkedését, és alkalmazkodjunk a szemléletünkkel is. Ideje munkához látni, mert amit ma megtehettünk volna, holnap már kevés lesz. Nézz körbe, és válaszolj őszintén: látsz bármilyen hibát?
Szerző:
Lőrinczy Márk
Talajreform.hu
