A most nagy lendülettel meglóduló öntözésfejlesztés jó példa arra, hogy megvalósíthatóak azok a fejlesztési beruházások, amelyek révén elérhető, hogy a magyar mezőgazdaság 20-30, de további innovációk révén akár 100 százalékos növekedést érjen el közép- és hosszú távon – állítja Gyuricza Csaba. A Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ főigazgatója derűlátó a generációváltás és az azt kísérő koncentráció továbbgyűrűző hatásait illetően is, azonban hangsúlyozza: ha nem tartunk lépést a fejlődéssel, tovább növeljük a nyugat-európai és észak-amerikai termelési nívótól való lemaradásunkat.
Rajtunk múlik a 400 ezer hektár
– Látva, hogy milyen erővel indul most el az öntözésfejlesztés, nagyrészt állami szerepvállalással, szinte nem is érteni, miért nem történt ez meg hamarabb. Eddig sem tőke vagy szándék hiányzott az ágazat szereplői részéről, inkább az állami-hatósági bürokrácia állt az útban. Mi történt?
– Erről nem feltétlenül engem kellene megkérdeznie. Az tény, hogy a lemaradásunkat nagyban erősítette az öntözésfejlesztés elmaradása, és jelentősen csökkent a korábbiakhoz képest az öntözött területek aránya. A mai, alig 80-100 ezer hektár messze elmarad az egykori 300-350 ezer hektártól, ami több tényező következménye: a birtokszerkezet átalakulásának, a tulajdonjogi problémáknak, de a támogatások hiányának is betudható. Ami most újra napirendre emelte, az a klímaváltozás, pontosabban a termelés bizonytalanságát növelő tényezők hatásainak az ellensúlyozása, a biztonságos termelés feltételeinek megteremtése. Az, hogy a magyar agrárium érdemben növelni tudja a kibocsátását, ma már csak öntözéssel, a termelés biztonságának erősítésével képzelhető el. Ilyen szempontból sosem késő, és inkább örülni kell annak, hogy most van kormányzati szándék, rendelkezésre áll egy 170 milliárdos támogatási alap, és megvan az ágazat szereplőiben az összefogásra való készség.
– Mekkora területnövekedéssel volna elégedett középtávon?
– A mai – ha nagyon felfelé kerekítek – 100 ezer hektáros mellett újra öntözhetővé tehető egy ugyanekkora terület, és újonnan bevonható még mintegy másik 100 ezer hektár öntözhető termőföld. Elégedett persze ennél többel volnék, hiszen egyrészt elég egyértelmű a lemaradásunk az Európai Unióban. Másrészt, ha abból indulok ki, hogy lényegesen több víz hagyja el az ország területét, mint amennyi érkezik, akkor van jogunk és morális alapunk ebből többet felhasználni. A 300 ezer hektárt elérni nagy eredmény lesz, de akkor sem kell majd hátradőlni; igazán elégedett azzal lennék, ha a 400 ezer hektárt elérnénk. Egyébként ebben a folyamatban lényegében csak magunkra számíthatunk, mert Európa meghatározó agrárországainak nyilván nem érdeke erősíteni a konkurenciát.
– És ezekhez a célokhoz elegendő a 170 milliárdos forrás?
– A teljes tízéves programidőszakban 170 milliárd forint áll rendelkezésre, ami éppen 170 milliárddal több, mint az eddigi keret… Ez, még hozzászámolva a plusz 35 milliárdos kiegészítő támogatást, elősegíti a célkitűzések megvalósulását. Ugyanúgy fontosnak tartom, hogy egy ilyen hosszú távú programmal megszűnik a gazdálkodók bizonytalansága, hiszen az új vízjogi engedélyek 5 helyett 20 éves érvényességgel bírnak majd a tervek szerint. Bár az utóbbi 8-10 évben imponáló eredmények születtek a magyar mezőgazdaságban, érdemi öntözésfejlesztés nélkül nem lehet további ilyen arányú, százmilliárdos növekedést produkálni.
Több mint öntözés – vízhasználat
– Kihívás így is marad elég.
– Az öntözésfejlesztés csak az egyik nagy feladat, ugyanilyen fontos a precíziós gazdálkodás, a fajtahasználat vagy a tápanyag-utánpótlás, a feldolgozottság kérdése. A műszaki színvonalban is nagyot léptünk előre. Említhetném a vízhasználatot, mint komplex kérdést is, hiszen Magyarország legnagyobb víztározói nem a felszíni vizek, hanem maga a talajban tárolt vízmennyiség. Ezt kell a megfelelő szemléletű gazdálkodással, technológiával megtartani, okszerűen felhasználni, nem elpárologtatni. Ezért tartom jobb kifejezésnek az öntözés helyett a mezőgazdasági vízhasználat fogalmát. Ez mutatja, hogy ehhez a gazdálkodói körben tudásfejlesztésre, a közép- és felsőfokú mezővízképzés megszervezésére ugyanúgy szükség van, mint például olyan kezdeményezésekre, mint amilyen a NAIK-on belül a szarvasi vízgazdálkodási bemutatói-képzési központ létrehozása.
ARCKÉP. Az 1973-ban Gyomán született, ma MTA-doktori és egyetemi tanári címe mellett 2017-től a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központot vezető Gyuricza Csaba a Gödöllői Agrártudományi Egyetem után egyszerre nyert felvételt és párhuzamosan végezte el a Gödöllői Agrártudományi Egyetem és a Bécsi Agrártudományi Egyetem nappali doktori képzését, majd ugyanebben a tempóban járta végig az egyetemi ranglétrát, két docensi címet is szerezve. Vezette a Szent István Egyetem Növénytermesztési Tangazdaságát, volt nemzetközi helyettes vezetője a SZIE Mezőgazdaság- és Környezettudományi Karának, s 2015-ben ő volt Magyarország legfiatalabb agrárprofesszora a Kaposvári és a Szent István Egyetemen. Még abban az évben a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal elnökévé nevezték ki, s irányítása alatt minden korábbinál több, 800 milliárd forint pályázati pénzt és támogatást fizetett ki az intézmény. Fő kutatási területe volt a talajművelési rendszerek talajfizikai és -biológiai állapotára gyakorolt hatása, a zöldtrágyázás és a tápanyag-visszatartó növények technológiájának kidolgozása változó klímafeltételek mellett, illetve a kedvezőtlen adottságú termőhelyek energianövényekkel való telepítésének lehetőségei. Feleségével, dr. Ujj Apolka egyetemi adjunktussal három leánygyermeket nevel.
– Az öntözésfejlesztés fontos eleme lesz, hogy mennyire sikerül a folyamatot közösségivé tenni, bevonni a gazdálkodókat. Mire érdemes már most figyelniük? Törvényolvasásra, tanulásra, összefogások megszervezésére?
– Így van, nem lehet mindent az államtól elvárni. Van bepótolnivalója az államnak, de öntözni végül a gazda fog a szántóföldön vagy éppen a kertészeti ágazatban, ahol legalább ilyen fontos az öntözésfejlesztés. Az állam most óriási segítséget nyújt ahhoz, hogy az öntözési hajlandóság visszatérjen.
– Ez tényleg történelmi előrelépés lesz ahhoz képest, hogy most, abszurd módon húsz-harminc engedélyt kell beszereznie a gazdálkodónak…
– …és ez eddig sokszor a VP-pályázatok benyújtását, vagyis a többi fejlesztést is akadályozta.
A plusz 30% is visszafogott kilátás
– Nagy visszhangot váltott ki nemrég az a nyilatkozata, amely szerint a hazai agrárium akár 5 éven belül 2030 százalékos kibocsátásnövekedést érhetne el, viszont az imént is egy sor olyan feladatot említett, amikkel évek óta nem boldogulunk. Én itt ellentmondást látok. Az öntözést most nagyon erősíti az állam, de, mondjuk a generációváltás, a korszerű alkalmazások terjedése lassan megy.
– Nem tudom, hol lát ebben ellentmondást. Ha azt nézi, hogy az elmúlt 8 évben több mint 50 százalékkal nőtt a mezőgazdaság kibocsátása, ami folyó áron több mint 10 százalékos növekedés volt, akkor nem irreális a további növekedés; óriási potenciál van az ágazatban. Az EU-átlagnak így is csak az 55 százalékát érjük el, az USA átlag-kibocsátásához képest pedig még nagyobb a különbség. Továbbá az ökológiai adottságaink alapján még további, akár a jelenlegi 2700-2750 milliárdos kibocsátás kétszeresére növelése sem irreális. Ha elindulnak a fejlesztések, mint például az öntözési program, akkor a 20-30 százalékos növekedés nem irreális, hanem visszafogott. Gondoljunk bele, hogy a szükséges fejlesztések – öntözés, precíziós gazdálkodás, a tápanyag-utánpótlás vagy a termőképesség okszerűbb kihasználása – mellett a veszteségek csökkentésével is számolni lehet. Volt olyan évünk nemrég, hogy csak a kukoricatermesztők összesen több százmilliárdos terméskiesést szenvedtek el az aszály miatt. A termelés biztonságát erősítő fejlesztések, beruházások révén a kiesés elmaradása is hozzájárul a kibocsátás növeléséhez.
– Egyes tényezőkben látok ellentmondást, mint például abban, hogy még tavaly is a gazdálkodóknak csupán alig 20 százaléka tervezett generációváltást, márpedig a korszerű alkalmazások terjedése korosztályi kérdés is. Naponta találkozhatunk olyan gazdákkal, akik hallani sem akarnak talajjavító, talajnedvesség-kímélő technológiákról, a precíziós gazdálkodás alkalmazása alig pár tízezer hektárra terjed ki…
– A generációváltás nem szándék kérdése, hanem biológiai kényszer. A kihívás az, hogy legyen annyi új belépő, mint ahányan elhagyják a szakmát, de ezt az élet úgyis megoldja. Aztán a világ és így a hazai agrárium is a koncentráció irányába tart, és ez nemcsak a generációváltásra válasz, hanem a mérethatékony, versenyképes gazdálkodásra is. Megértem, hogy sokan félelemmel kezelik a generációváltást, hiszen a rendszerváltás óta most van az első nagy hullám, de ez a folyamat korszerűsítheti is az agráriumot. Egy biztos, vagy lépést tartunk a technológiai fejlődéssel, vagy erősödik a lemaradásunk.
Export kontra feldolgozás
– Számít rá, hogy 2020 után, az új EU-költségvetési időszakban is megmarad az az intenzív fejlődési tempó, ami eddig?
– Annyi már most látható, hogy jelentős támogatáscsökkenés nem sújtja majd a magyar gazdálkodókat, illetve a kiegészítő hazai források, hitelkonstrukciók révén a változást nem fogja nagyon megérezni az ágazat. Inkább úgy fogalmaznék: az biztos, hogy az elkövetkező pár évben lesz még egy jó időszaka a gazdáknak. Ugyanakkor arra kell készülni, hogy olyan mezőgazdasági szerkezet, hatékonyság alakuljon ki, ami támogatás nélkül is fejlődőképes, versenyképes. Ma a támogatási arány jelentősen nagyobb, mint az eredményességé, aminek a forrása az egységnyi területre vetített alacsony kibocsátás. Emiatt elemi érdek növelni a kibocsátás mértékét.
– Most csak nagy vonalakban idézem azt a vitát, ami szinte minden szakmai fórumon előkerül ilyen vagy olyan formában: hogy a minőség vagy a mennyiség felé orientálódjon a termelő, és milyen irányba tartsanak a fejlesztések. Mit gondol erről?
– Ha azt nézzük, hogy, mondjuk, Ukrajna egyszer csak hirtelen meglódul az agrárium területén, akkor nyilvánvaló, hogy – a termőföldek nagyságát tekintve – nem vagyunk egy súlycsoportban, nem egy klubban focizunk velük. Magyarország kis ország, nekünk nem lehet cél a mennyiségre irányuló stratégia. Röviden: az a cél, hogy alapanyag ne hagyja el az országot. Szép, hogy exportőrök vagyunk búzában, kukoricában, szójában, de nekünk az a cél kell lebegjen a szemünk előtt, hogy egyetlen mag ne hagyja el az országot alapanyagként. Más szóval: a feldolgozóipar fejlesztése, a nagyobb hozzáadottérték-növelés kell hogy a fő cél legyen.
