Kisebb jelentőségű pillangós szálastakarmány-növényeink
Manapság sokat hallhatunk szántóföldi növénytermesztésünk vetésszerkezetének „elszegényedéséről”, leegyszerűsödéséről, ami igaz is, hiszen ha megnézzük, a 2025. évi vetésterületi megoszlásokat (1. ábra), a 4 093 500 hektár szántóterületünk közel 70%-át 5 növény foglalta el. Ha csupán a három legnagyobb területen termesztett növényt számoljuk, 61%-ot kapunk. Elgondolkodtató, hiszen így a vetésváltás elvei, a regeneratív, talajvédő, -megújító gazdálkodás is jóval nehezebb feladat előtt áll.
(fotó: shutterstock.com)
Ebből a megfontolásból is indítjuk ezt a cikksorozatot, amelyben bemutatunk, korábban nagyobb népszerűségnek örvendő, értékes pillangós takarmánynövényeket.
A bíborhere újra felfedezhető értékei
A bíborherével kezdünk (Trifolium incarnatum). A növény őshazája az Ibériai-félsziget és Algéria. Termesztése Spanyolországban és Franciaországban régóta ismert, európai és észak-amerikai elterjedése pedig az 1800-as évektől vált jelentőssé. Magyarországon volt időszak, amikor 11–14 ezer hektáron is termesztették, manapság azonban vetésterülete nem éri el az 5000 hektárt. A csapadékosabb, de gyengébb talajadottságú területeken, extenzív körülmények között is sikerrel termeszthető. Gyors fejlődési erélyű növény, ezért az őszi vetésű takarmánykeverékek közül az elsők között ad tavasszal zöldtakarmányt szarvasmarhának és lónak. Hazánkban kevésbé ismert zöldtrágyanövényként, az Egyesült Államokban azonban igen elterjedt, mivel nitrogénnel és szerves anyaggal gazdagítja a talajt. A hűvösebb, csapadékban gazdagabb területeken termesztik, főként a dunántúli régiókban – Vas, Zala, Győr-Moson-Sopron és Somogy vármegyében –, valamint Nógrádban. Bár szálastakarmányként is jól hasznosítható, manapság inkább vetőmagnak termesztik, a termés jelentős része pedig külföldre kerül.
Vethető tisztán, de takarmánykeverékekben is, például búzával vagy rozzsal, illetve búza-, szöszös bükköny- és bíborhere-keverékként (Legány-féle keverék), vagy a kalászosokat olasz perjével is helyettesíthetjük (Landsbergi keverék). Beltartalma (főként fehérjetartalma) alulmarad mind a lucernáénak, mind a vörösheréjének. Nem utolsósorban jó mézelő növény is.
Így ismerhető fel a növény
A bíborhere főgyökérrendszerrel rendelkező növény, azonban nem gyökerezik mélyen: gyökérzete körülbelül 35–50 cm-re hatol a talajba. Gyökérgümőiben a Rhizobium leguminosarum nitrogénkötő baktériumok élnek szimbiózisban, a nitrogénkötés pedig már a kelést követő két-három héten belül beindul.
Szára úgynevezett dudvaszár, szőrözött, 50–70 cm magas. Az ősszel kialakult tőlevélrózsák leveleinek hónalji rügyeiből tavasszal fejlődnek ki a tőágak. Levelei hármasan, tenyeresen összetettek, ősszel rövid szártagú tőrózsában állnak, így telel át a növény.
Május közepe-vége felé virágzik, a virágzás akár másfél–két hétig is eltarthat. Virágzata megnyúlt fejecske alakú. A termesztésben két virágszín fordul elő: az elterjedtebb a bíborvörös, de fehér virágú változat is létezik. A virágok nagyrészt idegentermékenyülők, megporzásukban a méheknek és a poszméheknek nagy szerepük van.
Termése hüvely, amelyben egy sárgásbarna, fényes mag található. Magvai nagyon kicsik, bár a herefélék közül a bíborhere ezermagtömege a legnagyobb: 3,5–4 g. Csírázóképességük ritkán haladja meg a 80%-ot, 2–3 év után pedig szinte teljesen elveszítik azt.
Hol érzi jól magát a bíborhere?
Termesztésében az időjárás meghatározóbb jelentőségű, mint a talaj. A hűvösebb, csapadékosabb, kiegyenlítettebb, szélsőségektől mentes időjárást kedveli, ezért jellemzőbb a Dunántúlon és az Északi-középhegységben. A lucernánál és a vörösherénél ugyanakkor melegigényesebb; télen, hótakaró nélkül a –10 °C-ot nehezen viseli, és kifagyhat.
A hűvös tavaszt követő hirtelen májusi felmelegedés serkentheti a virágzását, miközben zöld részei gyorsan vénülnek, fejlődésük leállhat, így a termés mennyisége csökkenhet. Vízigényes növény: már a nyár végi csírázásához is szüksége van némi csapadékra, de leginkább a téli és tavaszi csapadékosabb időjárást igényli.
Talajjal szemben nem különösebben igényes, de a kötött, nehezen melegedő talajokat nem kedveli. A rossz vízvezetés sem kedvező számára, mert a víznyomást nehezen viseli. A magas agyagtartalmú talajok és a gyenge homoktalajok sem ideálisak, ugyanakkor a gyengébb minőségű erdőtalajokon még sikerrel termeszthető. Elsősorban a lazább agyag- és homokos vályogtalajok növénye. Az erősen savanyú, illetve a magas pH-jú talaj nem kedvező számára. Jó tápanyag-szolgáltató-képességű talajokon könnyen megdőlhet, ami nehezíti a betakarítást és ronthatja a termés minőségét.
Milyen fajtákból választhatunk?
Magyarországon az 1950-es években Lovászpatonán kezdték nemesíteni, fajtafenntartásával pedig Szarvason és Keszthelyen foglalkoznak. A 2025. évi Nemzeti Fajtajegyzék 5 fajtát tartalmaz: Lovászpatonai, Oriana (Vittoria), Piroska, Piry, Szarvasi Bíborka. A hazai vetőmagtermesztésben pedig leginkább a külföldi termeltető cég által kért fajták szerepelnek.
Mikor jó elővetemény, és mi jöhet utána?
Az előveteményre nem igényes, elsősorban a lekerülési idő fontos, mivel nyár végén már vethető. Ennek megfelelően a kalászosok és a burgonya jó előveteményei lehetnek. Önmaga után 3–4 évig ne kerüljön ugyanarra a területre, más pillangós növény után azonban vethető. Utónövénye lehet őszi káposztarepce vagy bármilyen őszi kalászos. Másodvetésű növényként rövid tenyészidejű kukorica vagy köles is szóba jöhet.
Mire figyeljünk a tápanyagellátásnál?
A tápanyagok mennyiségét, arányát mindenkor a terület tápanyag-ellátottsága, tápanyag-szolgáltató-képessége határozza meg, de általánosságban nitrogénből 60–80 kg-ot, foszforból 40–60 kg-ot, káliumból pedig 70–90 kg-ot igényel hektáronként. Azonban nitrogénre leginkább a csírázáshoz, kezdeti fejlődéshez van szüksége, valamint tél végével, a tavaszi regenerálódáshoz, a lassú fejlődés gyorsításához szükséges ez a hatóanyag. Az első adagot a foszfor és a kálium teljes mennyiségével az alapművelés során bedolgozhatjuk a talajba. A kalciumot is igényli, így érdemesebb meszes talajba vetni, de a mészszegény körülményeket is elég jól bírja. A takarmánynak termesztett bíborhere számára az istállótrágyázás kiváló tápanyagforrás, akár a műtrágyázást ki is lehetne váltani. Magtermesztésben azonban kevésbé kedvező, mert fokozhatja a gyomosodást, magas nitrogéntartalma pedig túlzott vegetatív fejlődést okozhat.
Apró mag, gondos talajmunka
Apró magja, sekély gyökerezése miatt nem túl mély művelésre, de aprómorzsás talajra van szüksége. Figyelembe kell azt is vennünk, hogy a gyengébb termőhelyek növénye, így a sekély termőréteg, köves talaj, stb. is befolyásolhatja talajművelési technológiánkat. Természetesen a vízmegőrzést folyamatosan érdemes szem előtt tartani. Kalászos után, ha a szármaradványok bálázásra, lehordásra kerülnek, minél hamarabb végezzük el a tarlóhántást és zárást. Ha a terület újra kizöldül, tarlóápolással gyérítsük a gyomállományt és az árvakelést. Ha a szalmára nincs szükség, aprítva és szétterítve maradhat a talajfelszínen, árnyékolva, lezárva azt. Ha van lehetőség sekély (18–22 cm) szántásra, augusztusban végezzük, ha túl száraz a talaj, forgatás nélküli alapművelést alkalmazzunk. A magágykészítést augusztus végén, a vetést közvetlen megelőzően végezzük. Törekednünk kell a legkevesebb talajbolygatásra, hiszen teljes mértékben a nyári hónapokban dolgozunk, az év kevesebb csapadékú és legmelegebb időszakában.
Mikor és hogyan vessük?
Vetésére augusztus második felében, jellemzően augusztus 20. után kerül sor. Erre azért van szükség, hogy télre kellően megerősödjön a gyökérzete, és javuljon a növény fagytűrése. Gyenge termőhelyi adottságok esetén az augusztus eleji vetés is szóba jöhet, mivel az állomány fejlődése kisebb intenzitású. Apró magja miatt a vetés mélysége 2 cm, a sortávolság pedig 12–15 cm.
A vetőmag mennyisége magként való hasznosításkor 15–20 kg/ha, míg takarmánynak vagy zöldtrágyának történő termesztés esetén akár 30–50%-kal több is lehet. Ez 8–11 millió csírának felel meg hektáronként. Tavaszra az elvetett növényszámnak körülbelül a felével számolhatunk.
Alapvetően őszi vetésű növényünk, de tavasszal, március 20. környékén is vethetjük, természetesen így már nem ő lesz a legkorábbi zöldtakarmányunk. A tél során túlzottan kiritkult állományt felülvethetjük, de ebben az esetben a kellő fejlődésről pótlólagos trágyázással gondoskodnunk kell. Vetés után szükséges a hengerezés, a csírázás elősegítése érdekében.
Állományápolás és növényvédelem
Ápolási munkák között az ősszel túlzottan megerősödött állomány kipállását, valamint a felfagyást kell megemlítenünk. A kipállás elkerülhető, ha az őszi nagy zöldtömeget óvatosan legeltetjük, így a fagyok által „megrogyó” szárrészek nem fognak elkezdeni rothadni, ezzel károsítva az állományt. A felfagyás pedig még a tavaszi kihajtás előtt hengerezéssel orvosolható.
Betegségei lehetnek nedves körülmények között a gyökérfekély, amely a kelést nehezíti, a Fusarium fajok okozta fertőző hervadás. Tavasszal jelentkezhet még a lisztharmat, enyhe, csapadékos telet követően a lóhererák, ugyancsak nedves körülmények között a levélragya, ami a magtermesztéskor lehet veszélyes. Vetésváltással, területválasztással (mélyfekvésű, hideg, fagyzugos kerülendő) hatékonyan tudunk ellenük védekezni, vagy lisztharmat ellen kéntartalmú, levélragya ellen pedig réztartalmú szereket alkalmazhatunk.
Kártevői közül a gyökeret és a zöld részeket a vöröshererügy-cickányormányos, vöröshereszár-cickányormányos, barkók, sároshátú bogár, vincellérbogár, májusi cserebogár, vetési bagolylepke lárvája, míg a virágot és a termést a vörösherevirág-cickányormányos, vörösheremag-cickányormányos és a bíborhere-ormányos károsíthatják. Vegyszeres védekezésünkkor szem előtt kell tartanunk a méhkímélő technológia alkalmazását. Gyomnövényei a T1 (pl.: nagy széltippan, pásztortáska, tyúkhúr), a T2 (pl.: szikfűfélék, pipacs), esetleg T3 (pl.: vadrepce, repcsényretek) életformájúak lehetnek, valamint kora ősszel, kelés után az elővetemény árvakelései, őszi káposztarepce, búza. Az arankafajokra, a vadzabra és a lósóskafajokra kell figyelnünk, mert a betakarított vetőmag-tétel nem tartalmazhatja magjukat. A gyomirtást érdemes a területválasztással, vetésváltással, talajműveléssel megoldanunk, mert a gyomirtószerekre a növény érzékeny. Takarmányként vagy vetőmagnak éri meg?
Takarmánynak zölden kaszálják, vagy legeltetetik, de csak a virágzás kezdetéig, mert ezt követően a szára gyorsan fásodik. Ez általában május első dekádjára esik. Szénaként az állatok nem fogyasztják, mert szára durva, szőrös, emellett vastag és nehezen szárad. Amint említettük, magtermesztése sokkal jelentősebb. A betakarítás ideje június közepe-második fele. Akkor kell kezdeni, ha a fejecskében a magvak sárga színűek. Régebben kétmenetben történt, először lekaszálták, aztán csépelték, ma inkább az egymenetes betakarítás a jellemző. Fontos viszont, hogy a csészelevelek jó része nem esik le a magról, így herefejtőt kell alkalmaznunk. Hamar beérik, így figyelnünk kell a túlérés elkerülésére, mert akkor már könnyen pereg, ennek elkerülésére deszikkálni is érdemes, így a betakarítási idő jobban tervezhető. A kezelést akkor kell végezni, amikor a virágzat barna és a magvak nagy része már viaszérésben van.
Termésátlaga zöldtakarmányként 10–18 tonna is lehet hektáronként, a termőhely adottságaitól függően. Magtermésére jellemző, hogy akár a 0,5–0,7 t/ha-t is elérheti, amivel kiemelkedő a pillangósok között. Termése szénában számolva gyengébb termőterületeken 2,5–3 t/ha, míg jobb talajokon akár 12 t/ha.
DR. DÓKA LAJOS FÜLÖP ADJUNKTUS, DR. KUTASY ERIKA EGYETEMI DOCENS, DR. SZABÓ ANDRÁS ADJUNKTUS • DE MÉK NÖVÉNYTUDOMÁNYI INTÉZET
MezőHír Tudástár: bíborhere – A bíborhere gyors fejlődésű, őszi vetésű pillangós szálastakarmány- és zöldtrágyanövény, amely takarmánykeverékben, vetésforgóban és vetőmagtermesztésben is hasznosítható; nitrogénkötő gyökérgümői javítják a talajt, virágzása méhlegelőt ad, gyengébb termőhelyeken is termeszthető.
