Magyarországon a gyepgazdálkodás, vagyis a gyephasználat változatos földrajzi környezetben és időjárási viszonyok mellett történik. A változó földrajzi környezet síkvidéki és dombos-lejtős területeket jelent, míg az időjárást eltérő paraméterek, a változó – gyepek és fűfélék szempontjából fontos – csapadékmennyiség és -eloszlás jellemzi.
Emellett a talajok termőképességében is számottevő különbség van termőhelyenként. A KSH aktuális közleménye szerint a termést adó gyepterületek ∼630 ezer hektár össznagyságúak, egyéb lefedettségi vizsgálatok szerint azonban további 350 ezer hektár elfüvesedett, szórvány, talajfenntartó, kommunális gyepterülettel számolhatunk, és ez összességében egymillió hektár körüli területnagyságot jelent.
A legelők és a legeltetés
A gyepterületek termése a füvet fogyasztó kérődző és egygyomrú állatállomány etetésében, élettani-takarmányozási, termelési és gazdaságossági szempontokból is meghatározó. Ezért a hasznosítás is – az előzőekben említett eltérő ökológiai adottságok miatt – kaszálóként, rétként, legelőként és ezek kombinációjával történhet. A legelőn legeltetéssel történő hasznosításnak régi és új – a mai ökológiai körülményeknek megfelelő – technológiája van, és ehhez megfelelő, a legelőn használható műszaki eszközök állnak a vállalkozók, illetve a gazdák rendelkezésére. Az előzőekben említett gyepterületek jelentős része – 380 ezer hektár – a „Natura 2000” alá tartozik, ebből ∼200 ezer hektár pedig természetvédelmi terület, amelyeknek legnagyobb része nemzeti parkok kezelésében van. A különböző kezelésben lévő gyepterületek használatára különböző szabályok, előírások vonatkoznak.
A legeltetési igény a korlátozás alá eső területeken hagyományosan szeptember 29. és április 24. között szünetel, azonban a megfelelő feltételek megléte mellett téli legeltetésre is van lehetőség. A juhok, illetve birkák esetében a téli legeltetés kifejezetten előnyös, 5–15%kal javítja a gyapjútermelést, valamint az ivarzás és termékenyülés is kedvezőbb. Nitrátérzékeny területeken november 30. és február között többek között a legeltetés is tilos. A „Natura 2000”, valamint a természetvédelmi területeken és az egyéb védett természeti területeken a téli legeltetéshez a települési önkormányzat jegyzőjének engedélye szükséges. A „Natura 2000” alá tartozó gyepterületek használatára, ezen belül kaszálására is – a meglévő flóra és fauna védelmére – szigorú előírások és szabályok vonatkoznak.
A legeltetéshez igazítva
A mezőgazdasági gyakorlatban a legeltetés több formája alakult ki. A mai viszonyok mellett a láb alatti, az állatok egyedi legeltetése ma már teljesen visszaszorult. Az alacsony hozamú, természetes, extenzíven kezelt gyepeken célszerűen alkalmazható a hagyományos, szabad pásztoroló legeltetési mód (1. kép). A pásztoroló legeltetés során az állatok a teljes területet bejárják legelés közben, mivel azonban ezeknek a legelőknek a hozama az extenzív viszonyok miatt elég alacsony, ezért szinte minden esetben szükség lehet kiegészítő takarmányozásra. Erre a célra szolgálnak a mobil, kihelyezhető etetők, szénarácsok, bálatartók (2. kép).
Ilyen gyepterületek az előzőekben említett védett, természetvédelmi és a „Natura 2000” alá tartozó gyepek. Ezeken a területeken a gyepgazdálkodás egyik fontos célja a természeti értékek, a flóra és fauna megvédése, amit jól szolgál ez a legeltetési mód, ezért is tapasztalhatjuk a Nemzeti Parkokban a szinte kizárólagos alkalmazását. Az intenzíven kezelt gyepek esetében pedig a kialakított és elkerített legelőkertekben a szakaszos legeltetési módszer kerül alkalmazásra.
A szakaszos legeltetést a közepes hozamú vagy ettől kissé intenzívebb gyepeknél alkalmazza a gyakorlat (3. kép).
Az intenzív gyepterületeken, nagy mennyiségű fűhozam mellett a szakaszos legeltetés sávos változata alkalmazható. Ennél a legeltetési módnál az adagolás 50–100 cm-es előtolással történik. Az intenzív gyepeken alkalmazott másik módszer a szakaszváltós legeltetés, ennél a változatnál a szakaszokat két részre osztják, és az adagolás ebben az esetben is villanypásztorral történik.
A legelőkertekben pásztoroló legeltetésnél és szakaszos legeltetésnél is gondoskodni kell a felhajtóutakról és azok megfelelő állapotáról, szabad tartásban különböző kerítésekkel. A legelőkertekben a területet gyakran hagyományos, földbe süllyesztett faoszlopokhoz vízszintesen rögzített deszkákból, lécekből, karámfából épített, kapukkal ellátott kerítések kerítik körbe. A deszkákat, léceket, karámfákat különböző kötőelemekkel, gyakran szögeléssel vagy facsavarozással rögzítik a tartóoszlopokhoz (4. kép).
A keményfa oszlopoknál, különösen akác esetén – ami kiváló karám- és épületfa – a szögeléshez és a facsavarozáshoz is előfúrás szükséges. A karámok, pihenő- vagy etetőépületek esetében is a legolcsóbb megoldás a puhafa, illetve a sokkal hosszabb élettartamot biztosító keményfa elemek használata.
A legelőkerti szabadtartásban a területek elkerítésére ma már a kereskedelemből számos alumíniumból, acélból, gyakran korrózióálló változatból előállított, előre gyártott keretes elemek, kapuk és ezek kiegészítői is beszerezhetők (5. kép).
Épületek és műszaki berendezések
A legelőkertekben a szabadban tartott állatok pihenésére, valamint az időjárás káros hatásai elleni védelemre félig nyitott épületeket helyeznek el. Ezek három oldalról zárt kivitelűek. Az épületeket úgy kell elhelyezni, hogy a hátfal vagy oldalfal essen az uralkodó szél irányába. Az épületek, etető-pihenő boxok lehetőleg észak-déli tájolásúak legyenek.
A legelőkertekben a szabadban tartott állatok kezelésére, ápolására különböző konstrukciójú műszaki eszközök – kezelők, kezelőládák, kalodák – állnak rendelkezésre. Ezek a berendezések biztosítják a leválasztás, csoportosítás, szarvtalanítás, vérvétel, vemhességvizsgálat, lábápolási munkák biztonságos elvégzését. Ezek a berendezések általában könnyen szétszedhető, telepíthető változatban készülnek. Konstrukciójukat tekintve csőből vagy zártszelvényből kialakított rácsos keretszerkezetek, melyeket tűzihorganyzással vagy korrózióálló festéssel védenek az időjárás okozta károk ellen. A különböző állatfajok – juhok, szarvasmarhák – testméretéhez igazodóan különböző geometriai méretekkel vannak kialakítva. A válogató karámrendszerek kapuval szerelt kerítéspanelekből, terelőfolyosó- és szorítóelemekből, nyakfogóval ellátott kezelőkalodákból, digitális mérlegekből épülnek fel, lábfürdető vályúval kombinálva (6. kép).
A legelőkertekben a kiépített stabil kerítések mellett a leggyakrabban alkalmazott megoldás az elektromos kerítés, villanypásztor vagy villamos karám. Az elektromos kerítések vagy villanypásztor főbb szerkezeti részei a következők: a 220 V-os hálózati adapter, a különböző feszültséget előállító impulzusgenerátorok, fém- vagy fémszálas vezetékek, illetve földelővezetékek, szigetelőelemek, kampók és fogantyúk, kapuk, visszajelző és ellenőrző rendszer. A tápfeszültség-ellátás történhet 220 V-os hálózatról, adapterrel töltött 12 V egyenáramú akkumulátorról vagy napelemmel váltott akkumulátorról. Ezek a különböző állatfajok esetében különböző feszültséget generálnak. A villanypásztorok műszaki adatait az 1. táblázatban foglaltuk össze.
Körülhatárolás és szakaszolás
Az elektromos kerítések, villanypásztorok stabil építésben a legelőterületek, szakaszok körülhatárolását, áttelepíthető változatban pedig a szakaszolást és az adagolást biztosítják. Emellett az állomány őrzését, vadállatoktól való védelmét és természetvédelmi szempontból a védett területek növényeinek védelmét is ellátják, az újabb telepítésű berendezések pedig távfelügyeleti rendszerekkel is kiegészíthetők (7. kép).
A villanypásztorok, kerítések a meghibásodásokat, üzemzavarokat különböző jelző- és riasztórendszerekkel jelzik. Egyes típusokhoz intelligens távfelügyeleti rendszereket is kifejlesztettek, melyeknél a kialakított szoftverek és applikációk segítségével az ellenőrzés okostelefonnal történhet, és ide érkezhet a riasztás is (8. kép).
A robotok és drónok is megjelentek a legelőkön; egyes villanypásztorok érzékelik a fűgyephozamot és az állatok mozgását, és ennek alapján mozgatják a villanypásztor adagolókerítését (9/a-b kép).
A takarmánypótlás eszközei
A legelőn tartott állatok etetésére még a vegetációs időszakban sem mindenkor terem elegendő fűmennyiség. Ezért ebben az időszakban még a naponta kihajtott állatok – jellemzően pl. a juhok – etetésére is pótlásként különböző takarmányokat kell kiadni. Az év folyamán kint tartott húsmarhák etetéséről a téli időszakban is gondoskodni kell. Erre a célra a legelőn tartott állatok eltérő fiziológiai és élettani adottságaiknak megfelelő mobil, áttelepíthető vagy akár beépített jászlak, szénarácsok, vályúk szolgálnak. A naponta kihajtott juhok takarmányozására, különösen, amikor a kedvezőtlen időjárás következtében kevés a fű, a tűzihorganyzással ellátott, profilacélból készült, áttelepíthető szénarácsokban kihelyezett szálastakarmányok adják a tápanyagpótlást. Ugyanebben az időszakban az abrak, illetve a granulált táp kiadására a szintén áttelepíthető, lemezből kialakított etetővályúk szolgálnak (10. kép).
A szabadban tartott szarvasmarhák takarmánypótlására a kihelyezhető, tűzihorganyzással védett, profilacélból és lemezből kialakított, szálastakarmány és szénabálák adagolására alkalmas berendezések szolgálnak. Természetesen különösen a húsmarhák esetében szükséges a szilázsok, szenázsok és az abrak pótlása és kiosztása. Ezért az etetőjászlakat úgy kell elhelyezni, hogy a kiosztás kézi erővel és géppel is megtörténhessen.
A legelőn tartott állatok etetésének-itatásának műszaki kiszolgálása
A szarvasmarhák etetése mellett az itatásukra, a megfelelő tiszta víz biztosítására is különböző műszaki megoldások állnak rendelkezésre.
A legköltségesebb megoldás a tartálykocsis szállítás és a legelőn elhelyezett tárolótartályokból való ivóvízellátás. A legelőn levő fúrt vagy ásott kutakból szélmotoros, dugattyús szivattyúval is megtörténhet a vízkiemelés. A szélmotoros, dugattyús szivattyús rendszer szélkerékből, tartóvázból, dugattyút működtető tolórúdból, dugattyús szivattyúból, csővezetékből, tárolótartályokból és kapcsolódó itatóedényekből áll. A szélkerekek, illetve szélmotorok alkalmazását azonban erősen háttérbe szorította a kis teljesítményű, OHV-vezérlésű, négyütemű benzinmotorokkal üzemeltethető átemelőszivattyúk elterjedése. Emellett az ehhez hasonló vízkiemelésű napelem- és akkumulátor-tápkombinációjú, elektromotor meghajtású szivattyúk egyre nagyobb számban történő alkalmazása is számottevő.
Az itatás elvégzésére különböző vályúkat, itatóládákat kell a területre kihelyezni. Az itatóvályúk általában fémlemezből készülnek, különböző nagyságrendben, 250–3000 liter kapacitással, szinttartó töltőszeleppel. A nagy szilárdságú, törésálló műanyagból készült, 1 m3 tartálytérfogatú itatóládák szintén elláthatók szintszabályzó úszószeleppel. Ugyancsak műanyagból készült, egykét kalodás, hőszigetelt itatóládák is telepíthetők. Egyedi (10–15 állat) vízellátásra szolgálnak az állatok által működtetett itatószivattyúk (11. kép).
A kép szerinti berendezés karját az állat feje és a gravitáció működteti. A vizet az így működtetett membrán szívja fel, és az áramlást visszacsapó szelepek irányítják.
A legeltetéses állattartás – a megfelelő technológiával, illetve a megfelelő körülmények betartásával – hasznos módja a hazai gyepterületek használatának. Okszerű alkalmazása javíthatja a természetes gyepek potenciálját és kultúrállapotát is. A természetvédelmi területeken a védett flóra és a fauna szempontjából is kedvező hatású lehet a pásztoroló legeltetés is. A különböző legeltetési módok biztonságos alkalmazására számos műszaki konstrukció áll rendelkezésre.
SZERZŐ: DR. KELEMEN ZSOLT MŰSZAKI SZAKÉRTŐ
