A repceolaj a világtermelésben előállított növényolaj-mennyiség 11 százalékát adja, amit csak a szója (26%) és a pálmaolaj (33%) részesedése múl felül. Tehát már nagyobb mennyiségben állítjuk elő, mint a napraforgóolajat. Sikerét elsősorban a biodízeliparban játszott szerepének köszönheti, így sorsa szorosan összefügg az uniós energiapolitikával. Az MBH Bank Agrár- és Élelmiszeripari Üzletágának segítségével dolgoztuk fel a témát.
Az energiaválságok nyertese
Rudolf Diesel az 1900-as párizsi világkiállításon mutatta be először az első olyan ásványiolaj-meghajtásra tervezett motort, amelyik műszaki változtatás nélkül hibátlanul üzemelt mogyoróolajjal is. Az is hamar kiderült, hogy a növényi olajok viszkozitása és kokszképzése túl erős az ilyen motorok tartós üzemeltetéséhez, és tárolhatóságuk lényegesen rosszabb, mint az ásványi olajoké, de ekkor még semmi nem szorította rá a gazdaságot, hogy erőfeszítéseket tegyen a probléma megoldására.
A második világháború idején már sok figyelmet szenteltek a kérdésnek a kutatók, végül a 70-es évek olajválsága kellett hozzá, hogy a növényi olajok üzemanyagként való felhasználása megkapja az utolsó lökést. Az első, piacra termelő biodízelgyár Ausztriában épült meg 1989-ben, amit a ’90-es években gyárépítési boom követett egész Európában, ám az Egyesült Államok volt az első, amelyik 2005-ben kötelező bekeverési arányt (2%) írt elő a biokomponensre a dízelforgalmazók számára.
A repceolaj európai sikeréhez több tényező vezetett. Fontos volt, hogy Európa legerősebb ipari állama, Németország csökkenteni akarta energiaimport-függőségét. Helyben termelhető növényolajként éghajlati okokból számára egyedül a repce jöhetett szóba, de ennek nyereséges feldolgozása csak akkor valósult meg, amikor a növény a takarmány- és élelmiszeripar számára is értékessé vált. Az első erukasavmentes (nem keserű olajú) fajták 1970-ben kerültek köztermesztésbe (éppen az olajválság idején). Ekkor az olajütés melléktermékeként képződő, magas fehérjetartalmú olajpogácsák még alkalmatlanok voltak a takarmányozásra, a bennük lévő glükozinolát anyagcseretermékei ugyanis mérgező hatásúak voltak az állatokra.
A „duplanullás”, azaz egyik káros anyagot sem tartalmazó repcék a 80’-as években kezdtek elterjedni a termesztésben, és nagyjából 25 év alatt teljesen kiszorították a korábbi fajtákat. Sikerük tette igazán rentábilissá a repceolajgyártást, hiszen így az olajütő már a működés „hulladékából” is pénzhez jutott. Míg 1960-ban összesen nagyjából 5 millió hektáron termesztették a repcét a világban, mostanra 35 millió hektárra nőtt a növény területe.
2030-ig kiváló piaci kilátások
A repce hódítását nagyban segítette a gazdaságpolitika is, ami a klímavédelmet tűzte zászlajára. Az elsődleges cél az energiafüggés csökkentése, a helyi foglalkoztatás és ipar erősítése volt, de jótékony mellékhatása volt a szállítási útvonalak rövidülésére és a takarmányipar helyi fehérjeforrással való ellátása is. A klímavédelmi célok egyre magasabb biokomponens-bekeverési arányt írtak elő az ásványi üzemanyagot forgalmazók számára, mindez erős keresletet teremtett a repcének (és persze a bioetanol alapanyagának, a kukoricának is).
A zöldcélok megfogalmazásában és végigvitelében Németország járt az élen, kijelölve ezzel az utat az EU többi tagállama számára is. A német energiafordulat (Energiewende) része az ásványi olajról és a nukleáris energiáról való leválás (akár olyan áron is, hogy közben újra kell indítani szénbányákat), és újabban az orosz földgázról való lemondás is. A gazdaságvédelem és a klímavédelem csatájában jellemzően az előbbi szempont győzött, és Németország a zöldcélok jegyében elfogadta, hogy sok ezer kilométerről kell importálnia évi 6 millió tonna repcét a feldolgozóipari igények kielégítésére.
Világos gazdaságpolitikai célok húzódnak meg az első uniós Megújuló Energia Direktíva (RED) mögött is, amelyik 2009-ben született meg, és azóta a Green Deal keretében már a harmadik célmódosításnál járunk. 2020-ra az összes felhasznált uniós energia 22 százaléka származott megújuló energiából, a közlekedésben ezek aránya 10 százalékot ért el. Számos országban a 2030-ra kitűzött célt is meghaladta a megújulók aránya (Magyarország messze van tőle). Ezért uniós szinten reálisnak tartják, hogy 2030-ra 42 százalékos arányt érjenek el a megújulók az energiafelhasználásban, ezen belül a közlekedésben 14 százalékra emelték az elérendő célt. A bioüzemanyag szempontjából igen fontos, hogy az EU 2021 és 2030 között fokozatosan nullára csökkenti a bioüzemanyag-célú pálma-/szójaolaj behozatalát, miközben a közlekedésben minimum 3,5 százalékban jelöli meg a biokomponens arányát. Ez 2030-ig egyre jobb és jobb piaci lehetőséget teremt a magyar repcetermelőknek.
Pályamódosítás 2030 után
Viszont az elsőgenerációs (élelmiszercélú) alapanyagokból készülő biodízelt és bioetanolt záros határidőn belül kivezetnék a termelésből az uniós döntéshozók. Elsőként azt szögezték le, hogy ezek használata 2030-tól már nem számítható bele az uniós megújulóenergia-célok teljesítésébe. Helyette a hidrogént és a második generációs (nem élelmiszercélú) alapanyagokat preferálják az üzemanyaggyártásban, például a cellulóz és hemicellulóz (pl. gabonaszár, energianád) enzimes bontásából származó bioetanolt. A folyamat nem versenyképes a gabonaszemek, pláne nem a cukornád fermentálásával.
Még rosszabb a helyzet a hulladékolajok biodízellé való feldolgozása terén. Ráadásul a második generációs alapanyagokra is érvényes az, amit az elsőgenerációsok szemére vetnek: korlátozottan állnak rendelkezésre. Ezért könnyen lehet, hogy a világ gyorsan átugorja ezt a mellékvágányt, és rögtön a harmadik generációs alapanyagokra vált. Ezek főként mikroalgák és cianobaktériumok biomasszájából származó alkoholok és zsírsavak, és igen alkalmasak üzemanyaggyártásra. Előnyük, hogy talajadottságoktól függetlenül, kis helyen, nagy hatékonysággal állíthatók elő. Mindez nagy veszélyt jelent a repce és a kukorica jövőbeli piaci árára.
„Egyes vélekedések szerint a repce stabilabb árkörnyezetet mutat, mint a kukorica, de a párizsi tőzsde adatai szerint mindkettőnél nagyjából ugyanazt a volatilitást látjuk” – mondja Héjja Csaba, az MBH Bank szenior agrárelemzője. Mindkettő erősen függ az üzemanyagpiactól. Míg a kukorica esetében egy átlagos évjáratban a hazai termés fele-harmada végzi magyarországi etanolgyárakban – ami jelentős támaszt ad a hazai kukoricaárnak –, addig a repce fontos exportcikkünk, és árával a német igényeket követi. Az átlagosan 650 ezer tonnás magyar termés több mint fele Németországba kerül, közel harmada Ausztriába, de jut belőle Lengyelországba és Csehországba is. „Ezeknek a piacoknak a felvevőképessége teljes egészében meghatározza a hazai piaci árakat” – emeli ki Héjja Csaba. És mint láttuk, a német gazdaságpolitika a növény egész további sorsa felett pálcát tud törni.
Mennyi maradhat?
Napjaink világa ellentmondásos érzelmeket vált ki az emberekből. Egyrészt az aszály, a porviharok, a migráció hatásait a bőrünkön érezzük, így tudjuk, hogy a klíma védelméért tenni kell. Másrészt az élelmiszerárak emelkedése miatt eldőlni látszik a „tányér vagy tank” dilemmája: tányér. Már nem lehet fenntartható rendszernek beállítani azt, hogy az uniós repcefelhasználás mintegy ötöde importból származik, és így is csak az ásványi üzemanyag kis részét (normál motorokban max. 7%-át) képes helyettesíteni a biokomponens. Miután Európa egyre határozottabban hátat fordít a húsevésnek is, a takarmányipar igényeivel is egyre nehezebb indokolni az elsőgenerációs alapanyagokból történő üzemanyaggyártást. (Egyébként meg miért ne lenne egészséges takarmány egy „kifacsart” alga is?)
Egyszóval Európa a még kisebb területet még hatékonyabban kiaknázó biológiai források felé fordult, legyen ez alga vagy rovar. Ezen túlmenően pedig a napenergiában és a hidrogénüzemű meghajtásokban lát fantáziát. „Napjainkra a globális biodízel-termelés évi 55 millió literre emelkedett. Innentől viszont stagnálásra, sőt, enyhe csökkenésre van kilátás” – véli a FAO és az OECD adatai alapján Héjja Csaba. És a fenti grafikon csak 2031ig mer „jósolni”, hogy ezután mi lesz, az nagy kérdés, de sejthető a válasz.
Technológiai szempontból ez az őszi vetésű olajnövény előnyös szerepet játszik a vetésforgóban, hiszen hamar betakarítható, jó hatással van a talajszerkezetre és az őt követő búza hozamaira is. Magyarországon akkor is sokan foglalkoztak vele, amikor még csak hektáronként 1,5 tonnákat hozott. Sajnos a termelés költségei miatt ma már 2,8-3 tonnás hozamokra van szükség a nullszaldóhoz. A mi klímánkon ennyi napraforgóval már elégedetten dörzsöli a kezét a termelő. A repce ipari felhasználásának kivezetésével várhatóan megszűnik a repcemag csekély árelőnye is a napraforgóval szemben. A növény persze sosem fog teljesen kikopni a termelésből, hiszen hidegen sajtolt olaja egészséges salátaöntet, finomítva pedig sütésre alkalmas, így élelmiszeripari célra továbbra is keresett termék lesz, de valószínűleg nem Magyarországon. A németek pedig – repcére alapozott biodízelipar híján – el tudják majd látni magukat.
SZERZŐ: GÖNCZI KRISZTINA, HÉJJA CSABA, MBH BANK
