A gabonatermesztés és főként a búzatermesztés során számos úgynevezett biotikus és abiotikus hatás éri a gabonáinkat, amelyek, nem meglepő módon, befolyásolják termésünk mennyiségét és minőségét. Bár szeretnénk azt mondani, hogy kedvezően, de ezt mégsem jelenthetjük ki, hiszen ezek többnyire kedvezőtlen irányba befolyásolják az egész éves munkánkat. Az egyik ilyen abiotikus tényezőnek a rozsdabetegségek számítanak.
A vadászatot cserélték őseink a gabonatermesztésre?
Bolygónk szárazföldi területének 35%-a nevezhető megműveltnek, aminek jelentős hányadát a gabonaféleségek teszik ki, hisz a mai napig ezek táplálékunk fő forrásai. A teljes terület felén gabonatermesztés, és hozzávetőleg az ötödén konkrétan búzatermesztés folyik. Bár magyar emberként azt mondjuk, hogy a búza a legjelentősebb gabonanövény; globális viszonylatban a második helyre szorul a rizs után, ami szintén nem meglepő, Ázsia méretét és rizsfogyasztását figyelembe véve.
A búza, mint kultúrnövény elterjedése sok-sok ezer évre nyúlik vissza. Krisztus előtt is jelen volt az akkori társadalmak élelmiszerei között, akkoriban az úgynevezett „termékeny félhold” népei termesztették. Ez nagyjából lefedi a modern Izrael, Irak, Palesztina, Szíria, Libanon, Egyiptom, Jordánia, Törökország és Irán területeit. Az ősi gazdák fokozatosan háziasították a kultúrát, kiválasztva a legjobban termeszthető és legjobban fejlődő magokat. A gabonafélék legkorábbi régészeti leletei Kr. e. 10 000-ből származnak. Ezeket a mai Törökország délkeleti részén, a karakadagi hegyvidéki térségben találták. A nomádok Nyugat-Ázsiában hagyott régészeti anyagából a kutatók megtudták, hogy az emberek, megtanulva a gabona felhasználását, az állatok vadászata helyett fokozatosan a magvak gyűjtésébe fogtak. Őseink, akik az enyhe tél jellemezte és rendszerint nagyobb hótakaróval borított területeken éltek, felfedezték a búza őszi ültetésének előnyeit. Ennek a módszernek az az előnye, hogy felhasználhatja a hóolvadás eredményeként kapott nedvességet, és elérheti a tavaszi ültetéshez képest korábbi érési időket. A népi szelekciós módszerek felhasználásával évszázadok óta tenyésztik a téli (őszi) gabonafajtákat, amelyek közül a leginkább fagyálló és az időjárási viszonyok hirtelen változásainak ellenálló változatokat választották ki. Így jött létre maga az őszi búza és annak termesztése.
A közönséges búza (Triticum aestivum L.) az egyik legfontosabb és a legelterjedtebb búzafaj a világon. A mérsékelt égövön, így hazánkban is ezt a búzafajt termesztik leginkább. A közönséges búza is valószínűleg Délnyugat-Ázsiában jött létre, és onnan terjedt el még a történelem előtti korban. A búzának számos változata és két formája van: az őszi búza és a tavaszi búza. Az őszi búza nem meglepően sokkal jelentősebb, mert többet terem, mint a tavaszi társa. Ezért azokban az országokban, ahol a klimatikus viszonyok lehetővé teszik, nagyobbrészt őszi búzát termesztenek. Hazánkban is, kis túlzással, mondhatni, csak őszi búzát termesztünk.
A keményszemű búza vagy hétköznapi nevén durumbúza ma már a második legfontosabb búzafaj, amely a mérsékelt égöv melegebb vidékein terjedt el nagyobb mértékben. Vetésterülete növekvő tendenciát mutat, kb. 20-30 millió hektár a világon. Sikere egyenesen arányos a száraztészta-fogyasztás alakulásával mind a világon, mind hazánkban. A keményszemű búza szemtermése üveges törésű, fehérjében gazdag, de sikérminősége gyenge. Ezért lisztje kenyér készítésére egymagában nem alkalmas, de száraztészta gyártására kiváló. Hazánkban korábban nem volt nagy jelentősége, az előbb említett kenyérsütési nehézsége okán, de a száraztészta tojás nélküli készítése előtérbe hozta hazánkban is.
Mégsem a legegyszerűbb feladata termesztése
Az évezredek során rengeteg mindennel találkoztak a múltbéli és a jelenkori gazdálkodók is a búzával kapcsolatban. Az őszi búza ápolása három fő részből áll. Egyrészt az időjárás okozta káros hatásokat kell mérsékelni, másrészt a gyomok elleni küzdelmet jelenti, végül, de nem utolsósorban a kártevők és kórokozók elleni védekezést foglalja magában. Az időjárás okozta károsító hatások alatt a téli hótakaró hiányát értjük, vagy éppen a túl vastag hótakaró felületének eljegesedését (ez utóbbira jó néhány éve nem volt példa hazánkban), illetve az őszi és kora tavaszi pangó vizeket, a megjelenő belvizes területeket, a tavaszi felfagyást vagy a téli fagyok miatt összetömörödött talajokat. A védekezés esetenként effektíve egyszerűnek mondható, hiszen a jégkérges hótakarót fel kell törni, a pangó vizeket a lehető leghamarabb el kell vezetni, mert önmagában képes állományritkulást okozni és ezzel egyidejűleg a gyomosodásnak kedvezni. A kora tavasszal felfagyott vetést érdemes lehengerezni egy középnehéz sima hengerrel, ezzel a gyökereket „visszanyomjuk” a talajba.
A vegyszeres gyomirtás nagyon fontos ápolómunkája az őszi búzának. Jelentősége különösen akkor szembetűnő, ha a búza cukorrépa vagy más kapásnövény előveteménye lesz a növényi sorrendben. Ezért a búza vegyszeres gyomirtása az üzemen belül alkalmazott herbicidrotációnak is fontos része. A búza – és a többi kalászos gabona – vegyszeres gyomirtása általában állománypermetezéssel történik. Az úgynevezett posztemergens permetezés – a jó gyomirtó hatás és a búza minél kisebb károsodása érdekében – körültekintő munkát igényel. A többféle betegség ellen csávázással és gombaölő szerekkel való permetezéssel védekezünk.
Vannak olyan széles spektrumú gombaölő szerek, amelyek az őszi búza valamennyi gombabetegsége ellen hatékonyságot mutatnak. Ilyen gombabetegségek a rozsdabetegségek, a lisztharmat, a pirenofórás és szeptofórás levélfoltosság, fuzáriózis stb. A széles spektrumú gombaölő szerek sem tudják azonos mértékben kezelni ezeket a betegségeket, sőt igen jelentős különbségek vannak közöttük a hatékonyságukat illetően. Például az azoloknak a strobilurint tartalmazó szerekhez képest juvenilizáló hatásuk gyakorlatilag nincs, értéküket adott esetben az adhatja, hogy a különféle gombabetegségek ellen mennyire és milyen hosszú ideig hatékonyak. Kutatások bebizonyították, hogy az eltérő fertőzöttség esetében az eltérő időben történő különböző dózisú növényvédő szeres kezelés szoros összefüggésben áll a termés mennyiségével és a különböző betegségek elleni gombaölő hatással. A gombák ellen hatékonyabb készítmények nagyobb mértékben növelik a termést. Érdekes, hogy ez a különböző készítményeknél a hatékonyságuk sorrendjét tekintve, szinte minden betegséget figyelembe véve ugyanaz volt, tehát nagyobb biztonsággal növeli a termést az a készítmény, amely a betegségekkel szemben is hatékonyabb. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem minden területen (a kísérletben parcellán) volt egy-egy hatóanyag (növényvédő szer) egyformán hatásos. A hatékonyság minden esetben egy összetett hatás eredménye, ergo egyazon készítmény különböző időjárási körülmények esetében vagy különböző talajadottságok tekintetében eltérő hatékonyságot mutatott. A hatástartam a vörösrozsda elhárításának hatékonyságával mérhető a leginkább. Minél kisebb a különbség a tejeséréskori és a viaszéréskori hatékonyság között, annál hosszabb a hatástartam. Ha nagy a különbség, az azt jelenti, hogy a vörösrozsda elleni hatás tejeséréskor, azaz 3-4 héttel a kijuttatás után megszűnt, nem tartott ki a viaszérettségig, azaz további 10-12 napig.
A kísérlet ebben az esetben azt mutatta be, hogy a fenpropimorfot és epoxikonazolt 3:1 arányban együttesen tartalmazó gombaölő növényvédő szernek a kísérlet során beállított és adott körülményeket tekintve nem volt gyenge pontja. Mindegyik betegség elhárítását tekintve és hatástartamát is figyelembe véve más hatóanyag-kombinációkkal szemben ez kimagasló eredményt hozott. Kiugróan erős volt a vörösrozsda és a szeptóriás levélfoltosság elleni aktivitása, amit egy később beállított ismétlő kísérlet is szintúgy megerősített. Bár a gombabetegségek káros hatása jóval mérsékeltebb volt, tehát maga a kísérleti terület és parcellák nem voltak erősen fertőzöttek, a fentebb említett fenpropimorf és epoxikonazol hatóanyag-kombináció a vörösrozsda, a lisztharmat és a foltbetegségek elleni hatékonyságában, a hatástartamban és ezeken keresztül a termés mennyiségében is jeleskedett.
Mikor és egyáltalán hányszor védekezzünk?
Ma Magyarországon annak ellenére, hogy a kétszeri növényvédő szeres kezelés, mint védekezés egyre elterjedtebb, még mindig általános bevett gyakorlat, hogy az őszi búzát egyszer permetezik gombaölő szerrel, a késő tavaszi, kora nyári időszakban. Az időpont meghatározása vagy annak eldöntése, hogy ez az őszi búza milyen fejlettségi állapotánál történjen, többnyire attól függ, hogy mi a védekezés elsődleges célja. Az elérhető legmagasabb terméshozam? Valamely levélbetegség célzott kezelése? Vagy a kalászfuzáriózis leghatékonyabb elhárítása? Vagy nincs is különösebb cél, csak a megszokásból védekező megelőző permetezés? Személy szerint az első célra szavazok. Kézenfekvőnek tűnik a lehető legnagyobb terméseredmény elérésére fókuszálni, ezzel egyidejűleg a legmagasabb nyereséget elérni, és ennek érdekében célszerű időzíteni az egyszeri védekezést is. Félreértés ne essék, természetesen minden gazda abban bízik, hogy a növényvédő szeres kezeléssel elérheti a legmagasabb hozamot és vele együtt maximalizálhatja a profitot is. Gyakorta megesik, hogy akkor is gombaölő szerhez folyamodik a gazda, mikor már az állománya bokrosodott, mert észreveszi a lisztharmatfertőzés jeleit a búza levélhüvelyén, vagy az sem ritka, hogy a tejeséréskori védekezéssel a kalászfuzáriózis teljes megállításában és elhárításában bízik. Nyilván van olyan eset is, amikor pedig csak és kizárólag azért permetez valaki, mert ilyenkor volt mindig is szokás, és nem maradhat el, dacára annak, hogy betegség jelét nem látja. Mindenkinek nem lehet igaza és mégis. Optimális időpont, szerintem, csak egy van. Hogy melyik ez az időpont? Nehéz kérdés. Véleményem szerint az csak úgy deríthető ki, ha saját területünkön időt, energiát nem sajnálva időzítésre irányuló kísérleteket állítunk be több éves ismétléssel, különböző kórtani helyzetekkel.
Az utóbbi évek alatt elvégzett ilyen irányú kísérletek összességében azt igazolják, hogy általában az egyszeri védekezés optimális időpontja a búza kalászolásának kezdetére datálható, hiszen az esetek döntő többségében ez eredményezheti a legnagyobb termésmennyiséget. A kutatások tekintetében és a tapasztalatra hagyatkozva elmondható, hogy ha ettől az időponttól akárcsak egy-két héttel előbb vagy később, de eltérünk, akkor mázsányi veszteséget szenvedhetünk hektáronként. Miért? Összetett kérdés. A fentebb optimálisként meghatározott védekezésnél korábbi permetezés esetén egyedül a lisztharmat elleni védekezés hatékonysága javult, míg a többi betegséggel szemben, így a vörösrozsdával is, gyengült, mivel a hatás nem tartott ki a tenyészidőszak végéig. Ugyanez az összefüggés volt tapasztalható abban az esetben, ha a permetezéssel egy hetet késve a virágzás elejéig vártunk a védekezéssel, mert az már sokkal inkább kezelésnek volt mondható, semmint megelőzésnek. Ebben az esetben a vörösrozsda és egyéb foltbetegségek kórokozóinak száma megugrott, és a fertőzés időközben felerősödött. Ilyen helyzetben, amikor a védekezés már nem a megelőző célt szolgálja, nem is elsősorban a betegséget okozó mikroszervezetek kórtani folyamatainak megállítása jelenti a gondot, hiszen erre a célra kiválóan alkalmas gombaölő szerek vannak. Sokkal inkább az okozott kár, a növényi szövetekben bekövetkezett roncsolódás a probléma.
Ilyen szöveti sérülésekkor a gombák képesek behatolni a növényi szervezetbe, és a növényvédő szer hatásfoka kivétel nélkül minden esetben gyengül, a nehezen elérhető mikroszervezetek miatt, amik a sejtek között megbújnak és túlélnek. A megkésett védekezésnél sok esetben ezért nem képes bekövetkezni a teljes elvárt folyamat, az, amire mindenki számít, hogy tovább kitart a védekező hatás, hanem éppen az ellenkezője következik be, azaz lerövidül. Véleményem szerint ezért nem célszerű az egyszeri védekezéssel várni a virágzásig, vagy még annál is tovább halogatni azt, akár a kalászfuzáriózist megcélozni, mert közben a levélbetegségeknek túl nagy teret hagyunk. Ezek közvetett módon képesek napról napra csökkenteni a termést. Nyilvánvaló tény, hogy a legnagyobb termésmennyiséget az egészséges növény képes létrehozni, az a növény, amelynek nem kell a saját gyógyítására is energiát pazarolnia. Kijelenthető, hogy minél többet várunk a kalászhányás kezdetétől, egyenesen arányosan annál nagyobb veszteséggel számolhatunk.
Az egyszeri védekezésnél természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy minden betegséget teljesen megelőzni vagy elhárítani nem lehet. Tudjuk jól, hogy a lisztharmatgomba már a bokrosodás kezdetekor felszaporodik, a vörösrozsda és a pirenofórás levélfoltosságot okozó mikroszervezetek pedig még a viaszéréskor is aktívan képesek fertőzni. Nehéz feladat, de azt az időpontot kell megtalálni, amelynél az összes betegség megjelenése és kártétele a legkisebbre szorítható vissza.
SZERZŐ: MAGYAR NIKOLETT
