A talaj szántóföldi növénytermesztésünk alapja, alfája és ómegája, innen indul minden termelés, és itt is ér véget.
A talajművelés definíciója alapján a fogalom alatt a talaj felső rétegének, szükség szerint mélyebb rétegeinek művelőeszközzel történő fizikai állapotváltoztatását értjük, ezáltal kialakítva a kedvező körülményeket a termeszteni kívánt növényünk szaporítóanyagának zavartalan csírázása, kelése, gyökeresedése, valamint fejlődése érdekében. A 2. világháború után egyre erősödött és teret nyert a világban az iparszerű termelés, mely az 1980-as végéig kitartott. A természeti erőforrásokat fokozatosan megpróbálták helyettesíteni, kiegészíteni mesterséges anyagok használatával, így növelve – szinte ugrásszerűen – a termésátlagokat. Ebben a folyamatban, termelési rendszerben a talajra figyelés, állapotának megőrzése, esetlege javítása kisebb szerephez jutott a hozamok növelésére való törekvéssel szemben. Az intenzív gazdálkodás következtében nagy mennyiségű kemikáliát használtak, valamint jellemzővé vált a talajok „túlművelése”, a sok menetszámmal történő megmunkálás, valamint a mezőgazdasági gépek tömegének növekedése. Ennek egyenes következményeiként a talajállapot romlása (talajsavanyodás, elporosodás, tömörödés, szervesanyag-fogyás, talajélet-hanyatlás) elkerülhetetlen volt. Javarészt erre vezethető vissza a talajok degradálódása, termékenységük csökkenése. Az 1960-as évek végén, 70-es évek kezdetén Észak-Amerikából induló, az 1970-es években Európában is megjelenő „conservation tillage” egyre erősödő talajművelési irányzattá vált, melynek lényege, hogy a talajfelszínen legalább 30% tarlómaradvány maradjon a vetés után is.
Napjainkban a talaj- és környezetkímélő művelési eljárások az Európai Unióban már elterjedtebbé váltak, s nemcsak a talaj- és környezetvédelem, hanem a művelési költségek csökkentése érdekében is. Mindezt a mezőgazdasági technika fejlődése, az igen intenzív gépfejlesztések is elősegítették.
A szántóföldi növénytermesztésben komoly veszélyt jelent a szél és a víz okozta talajpusztulás. A helytelen talajművelés könnyen talajpusztuláshoz vezethet, és sajnos ez a megállapítás hazánk talajainak jó részét is érinti.
A káros folyamatok megállítására, esetlegesen visszafordítására több szempontot is figyelembe kell venni:
- A káros talajtömörödés kialakulását érdemes megelőzni, de ha már kialakult, lazítani szükséges.
- A lazult talajállapot fenntartása a gépek fajlagos talajnyomásának csökkentésével, talajkímélő járószerkezetek alkalmazásával lehetséges (dupla abroncsozás, gumihevederes járószerkezet, alacsony nyomású gumiabroncsok).
- A porosodás megelőzése, enyhítése:
– a talajok elporosodását a szervesanyag-fogyasztó, szerkezetromboló művelés idézi elő. Megelőzése mindenképpen tudatos, okszerű szervesanyag-gazdálkodással lehetséges. Ha talajaink szervesanyag-gazdálkodása megfelelő, a humuszképző folyamatok is rendben működnek, ezáltal nő talajaink teherbíró képessége (hordképessége), javul víz- és levegőgazdálkodásuk, szerkezetük morzsalékos lesz, mely visszahat talajművelésünkre, a munkafolyamatok kisebb erőráfordítással, jobb minőségben hajthatók végre.
- A talaj takarása tarlómaradvánnyal:
– talajtakarás (mulcshagyás) könnyen megoldható a tarlómaradványok egy részének a felszínen történő hagyásával, szétterítésével. A mulcshagyás haszna:
‑ a talaj nedvességkészlet-vesztésének mérséklése,
‑ ezáltal a talaj kedvező biológiai tevékenységének előmozdítása és fenntartása,
‑ végső soron a művelhetőség javítása, a talaj szerkezetének javulásán keresztül.
Az aprított és szétterített tarlómaradványok védik a talajt a nyári felhőszakadások eliszapoló, ütő hatásától, az ebből adódó cserepesedéstől, kérgesedéstől, porosodástól, mérséklik a felső réteg gyors és nagymértékű kiszáradását. A felszínen maradó szerves maradványok takarása eredményeként (talajharmat, felfelé áramló pára lecsapódása) a felső talajszint nyirkosabbá válik, amiből következően a mikrobiális élet és az alacsonyabb rendű állatok aktivitása fokozódni fog, a talaj „elkezd élni”, ami jó hatással lesz fizikai jellemzőire.
- A vízmegőrzés a talajműveléssel (vízbefogadás elősegítése, vízvesztés mérséklése): a globális klímaváltozás sok kellemetlen szélsősége között egyre szembetűnőbb a csapadékeloszlás egyenetlensége mellett annak mennyiségi csökkenése is. A szántóföldi növénytermesztésben öntözött területeink aránya az összes szántóterülethez viszonyítva kb. 1-2% közötti. Ez igen kis szám, mely arra enged következtetni, hogy a fentről érkező vízre, azaz a csapadékra vagyunk utalva. Az ezzel való gazdálkodásunk – jól gazdálkodásunk! – kulcsa a talajművelés, amit minél inkább odafigyelve, a nedvesség megőrzésére törekedve kell végeznünk. A fentiek függvényében tehát a talajművelésnek mint agrotechnikai elemnek kiemelkedő szerep jut talajaink fizikai, részben kémiai állapotának fenntartásában, javításában.
Napjainkban a talajművelési technológiák fejlesztése két fő irány mentén valósul meg:
‑ a művelőeszköz a talaj megfelelő megmunkálásán túl a nedvességmegőrzést is szolgálja,
‑ ezek használatuk során ne okozzanak a talaj szerkezetére káros hatásokat (tömörödés, szerkezetromlás stb.). Ezek tükrében a talajvédő és környezetkímélő talajművelési rendszereknek több formája is kialakult és jelen van napjainkban is.
Észszerűsített szántásos rendszerek
Az ekének mint a szántás eszközének igen pozitív tulajdonsága, hogy a talaj felső rétegét maradéktalanul átfordítja, vele lehet egyedül a felszínen lévő nagy mennyiségű szerves anyagot (tarló- és szármaradvány, istállótrágya, zöldtrágya) a talajba forgatni. Négy műveletet is végez egyszerre: forgat, lazít, porhanyít, kever. Ebben a rendszerben a gazdálkodók által kedvelt eljárás, a szántás megmarad, viszont a művelet által esetlegesen kialakuló jellemző hibák megelőzését, a termesztési és környezeti kockázatok csökkentését figyelembe véve. A szántásos művelési rendszer észszerűsíthető, ha csökken a gyakorisága, javul az időzítése, a talaj mindenkori nedvességtartalmához történő alkalmazkodása. A szántás ellen szól, hogy a talaj széndioxid-kibocsátását növeli, ami szervesanyag-csökkenéssel jár. Így ez a rendszer még fokozott figyelmet kíván a megfelelő szervesanyag-gazdálkodással (rendszeres, nagy mennyiségű szervestrágyázás, tarlómaradványok visszaforgatása a talajba) kapcsolatban. A szántással egyidejűleg napjainkban már megoldott a szántáselmunkálás elvégzése is, így a menetszám és a talaj vízvesztése is csökkenthető.
Tárcsás rendszer
A gömbsüveg kialakítású tárcsalapokkal felszerelt nehéztárcsák használatánál ugyancsak fontos az időzítés, a talaj nedvességtartalma. Száraz körülmények közötti alkalmazásuk során nagymértékben porosítanak. A kímélő művelési rendszerben a tárcsa funkciója a tarlóhántás és az alapművelés, mindkét esetben elmunkálással kombinálva. A síklapú tárcsás porhanyítók (ún. rövidtárcsák) talajszerkezet-kímélése megközelíti a kultivátorokét. Főként tarlóhántás és -ápolás, alapművelés elmunkálása, esetleg magágykészítés is végezhető velük, talajkímélő módon. Általában minden típus lezáró hengersorral szerelt, mely a nedvességmegőrzés fontosságában központi szerepet játszik.
A talajművelésnek, mint agrotechnikai elemnek kiemelkedő szerep jut talajaink állapotának fenntartásában
Kultivátoros rendszer
A kultivátorok kapákkal felszerelt talajművelő eszközök. A kapák kialakítása messzemenőkig lehetővé teszi a szerkezetrombolástól, káros hatásoktól (porosodás, rögképződés, tömör réteg kialakulása) mentes művelést. A szerkezet károsodása nedves – még művelhető – talajon is biztonságosan megelőzhető.
Lényeges elem a mulcshagyás (tarlóhántás, alapművelés), amely a talaj kiszáradásának megelőzését, művelhetőségének javulását segíti elő. A lazítást követő évben a kedvező állapot fenntartására alkalmas. A modern kultivátorok kapasorai elé, mögé vagy közé porhanyító-, keverőelemek vannak építve (egyengető, ásóborona, hengerborona, síktárcsa, keverőtárcsa, borítótárcsa, lezáró-tömörítő). A kultivátoros rendszer előnye, hogy a menetszám függetleníthető a talaj nedvességtartalmától. A szántóföldi nehézkultivátorok használata a kutatási eredmények és a gyakorlati tapasztalatok alapján előnyösebb a talajkímélés szempontjából. Munkasebességük is nagyobb a tárcsás boronákénál, illetve vonóerőigényük is kedvező, így nagy munkaszélességgel képesek dolgozni, ezáltal nagy területteljesítménnyel jellemezhetők.
Középmélylazítóra alapozott rendszer
A középmélylazító (munkamélysége 35–50 cm) a mélyebb talajrétegek állapotának javítására, a művelési hiba és a környezeti kár enyhítésére, a talaj „átlevegőztetésére” alkalmazható. Gazdasági haszna a tömör állapot megszüntetéséből adódóan a növénytermesztés biztonságának javítása, az aszályhatással összefüggő mennyiségi és minőségi veszteségek csökkentése. A lazító után sekélyen járatott tárcsa vagy kultivátor szükséges a vetési művelet előtt.
A talajművelés fontos, odafigyelést igénylő részét képezi az alkalmazott agrotechnikánknak
Kombinált művelés és vetés, vetőkultivátoros vetés
A művelési gyakorlatban egyre inkább kedveltté válik. Az alapgép talajmaró vagy forgóborona, kultivátor, rövidtárcsa, ráépített vetőelemmel és kapcsolt lezáróhengerrel. A rendszer főként őszi vagy tavaszi vetésű gabonák alá alkalmazható. A nyugat-európai, hasonló megoldásoktól annyiban tér el, hogy szükséges a tarlóhántás, sőt a hántott tarló ápolása is. Az alapművelés elvégezhető ekével, tárcsával. Az alapművelés elmunkálása és a magágykészítés egy menetben történik a vetéssel. Tavaszi gabona esetén az őszi alapművelés el is maradhat.
No tillage/zero tillage (művelés nélküli, direktvetés)
A direktvetés technológiájában az elővetemény lekerülése és a következő növény vetése között semmilyen talajbolygatás sincs. A direktvető gép csoroszlyája elvágja a tarlómaradványokat, és megnyitja a talajt a vetősorban. Bolygatás a talaj felszínének 10%-án történik. A felszínen maradt esetlegesen fertőzött növényi maradványok, kártevők, gyommagvak káros jelenléte következtében viszont ki kell emelnünk a kémiai növényvédelem fontosságát a fokozott fertőzésveszély, a kártevők felszaporodása, valamint a gyomosodás megakadályozása érdekében.
Művelési eljárásunk megválasztásával követnünk kell gazdaságunk természeti, ökológiai adottságai
Egy műveletet viszont külön meg kell említenünk: a betakarítás után minél hamarabb végrehajtott, sekélyen végzett tarlóhántást. A direktvetésen kívül ez mindegyik rendszert meg kell hogy előzze korán betakarításra kerülő növényeink után. A nyáron lekerülő elővetemény által visszahagyott tarló talaja tarlóhántás (és annak hengerrel történő zárása!) nélkül kiszárad, felszíne repedezetté, tömődötté válik, mely így nem lesz alkalmas sem a csapadék maradéktalan befogadására, sem benntartására.
A talajművelés tehát igen fontos, odafigyelést igénylő részét képezi az alkalmazott agrotechnikánknak. Művelési eljárásunk megválasztásával követnünk kell gazdaságunk természeti, ökológiai (talaj, fekvés, domborzat stb.) adottságait, de nem utolsósorban – és fentebb erről kevés szó esett – a gazdaságossági szempontokat is, hiszen ezek az eljárások a művelési költségek csökkentését is hivatottak megvalósítani.
SZERZŐ: DR. DÓKA LAJOS FÜLÖP EGYETEMI ADJUNKTUS
