Polgár Zsolt egyik szeme sír, a másik nevet, és abban bízik, végre stabil időszak jön
Bizakodó a nemesítői szakma: ha a mostani átszervezések megalapozzák a hosszú távú, stratégiai munkát, akkor elejét vehetjük a konkurensek mögötti lemaradásnak. Polgár Zsoltot, a Kaposvári Egyetemhez tartozó Iregszemcsei Takarmánytermesztési Kutatóintézet munkatársát a szakember-utánpótlásról és a génszerkesztésről is kérdeztük.
Tévhit, hogy a hazai nem versenyképes
– Helytálló az a skatulyázás, hogy az iregszemcsei nemesítés egyenlő a szárazságtűrő növények kifejlesztésével?
– Így nem helytálló. Mivel általában száraz kontinentális klíma uralkodik Magyarországon, és különösen ebben a térségben, ezért nyilvánvaló, hogy a szárazságtűrő növények nemesítéséhez megfelelőek az adottságok, kísérleti körülmények. De ez nem kizárólagos. Az általános célmeghatározás úgy igaz, hogy minden nemesítőnek a saját célterülete ökológiai körülményeihez, ahol a fajtáit elsősorban forgalmazni kívánja, célszerű igazítania a nemesítési céljait. A hazai nemesítésű növények például természetszerűen jobban igazodnak az itteni körülményekhez, hiszen itt lettek kinemesítve. Rendszerint aszálytűrőbbek, ellenállóbbak a helyi kórokozókkal, kártevőkkel szemben. Ezért kevesebb növényvédő szerrel termeszthetők, vagyis végső soron gyakran egészségesebbek, mint azok, amiket más országokban, más viszonyokhoz igazodóan nemesítettek ki.
– Nem mond ellent ennek a nem hazai nemesítésű vetőmagok nagy keletje?
– Általában véve nem a termőképességbeli vagy minőségi eltérés magyarázza a nagyobb piaci részesedést, hanem az a nagyobb marketing és tőkeerő, előfinanszírozási képesség, ami a külföldi szaporítóanyagokat forgalmazó cégek mögött áll. De termőképesség, hatékonyság, jövedelmezőség szempontjából tévhit, hogy ami hazai, az nem versenyképes, sőt…
– Iregszemcsén a csicseriborsó-nemesítés célja a fehérjetakarmány-paletta bővítése vagy humán felhasználás?
– Élelmiszeripari célra fejlesztünk – ilyen a már köztermesztésben lévő Dóra és Dónia fajtánk –, mert, követve az étkezési szokások változásának nyugati trendjét, ez a növény Magyarországon is kezd egyre népszerűbb lenni. Tény, hogy egészséges, tápláló, a szójánál jobb paraméterekkel rendelkezik: jó a glikémiás indexe, magas a fehérjetartalma, és a szójával ellentétben nem allergén, nem tartalmaz emésztést gátló anyagokat. Ma a reformtáplálkozás hívei körében vagy a keleties éttermekben – hiszen a kis-ázsiai régióból származik – alapvető és már szinte mindennapos, keresett étel, de a szélesebb fogyasztói körökben még kevéssé ismert. Pedig a hazai termesztési viszonyok egyre kedvezőbbek ennek a szárazságtűrő, melegkedvelő növénynek.
– Vagyis az ismertség hiánya áll a termőterület-növekedés útjában?
– Igen. Mint sok más növényfaj esetében, a hazai termesztés jelentős lendületet kaphatna, ha a magyar nemesítőknek is lenne pénzük a hatékony marketingre. A másik nehezítő körülmény, hogy mivel kiskultúráról van szó, nem megoldott a hatékony gyomirtási technológiája. Vetés előtt és kelés után van, de állományban való kezelésre nincs engedélyezett gyomirtó szere. A csicseriborsónak jelenleg nincs jelentős kórokozója, és nem igényel intenzív tápanyag-utánpótlást sem, ezért kimondottan alkalmas lehet bioélelmiszer-alapanyag előállítására. Ha csak a legnagyobb magyarországi feldolgozót, a Bonduelle-t vesszük, olyan nagy felvásárlási igény van/lenne rá, amit egyelőre ki sem tudnánk elégíteni.
– Az közhelyes, hogy a hazai kutatás-fejlesztés egyes ágazatai mostohagyerekei az államháztartásnak, de hogyan áll ez az ígéretes terület konkrétan?
– Bizakodón úgy fogalmaznék: nagyon bízunk benne, hogy a felsőoktatás és a kutatás folyamatos átszervezései most tényleg véget érnek, és eljön egy hosszú távú, nyugodt és tervezhető időszak. Ez volna mindennek az alapja. Az, ami a rendszerváltás óta folyt és folyik: hogy költséghatékonysági indokok mentén néhány évente mindent átszerveznek a felsőoktatástól a kutatóintézetekig, nyilvánvalóan nem tartható. Közben folyamatosak a létszámleépítések, költségvetési megszorítások – szóval, mindennek csak az lehetett a következménye, ami például a burgonyanemesítés és -kutatás terén történt: a leépülés. Ha a saját esetünket nézzük, az iregszemcsei kutatóintézetben még három évvel ezelőtt is mintegy negyvenen dolgoztak, két évtizeddel ezelőtt pedig még közel kétszázan. Mára mindössze tizenhatan maradtunk: négy kutató, egy PhD-hallgató, két asszisztens és a kisegítő, adminisztratív személyzet. Ennyiünknek kellene négy növényfaj nemesítésének, fajtafenntartásának és bázisvetőmag-előállításának minden feladatát magas színvonalon ellátni. Emellett agrotechnikai kísérleteket végezni, céges K+F megbízásokat, pályázati kutatási feladatokat teljesíteni, részt venni az egyetemi oktatásban. Szinte lehetetlen feladat…
– Mit várnak a mostani központosítástól (a Kaposvári Egyetemet egy áprilisi kormányrendelet értelmében összevonják a Szent István Egyetemmel– a szerk.)?
– Röviden: stabilitást, átláthatóságot, egyértelmű viszonyokat. Ez egy nagyon szerteágazó kérdéskör, de ami megkerülhetetlen, az a kutatóintézeti alapfinanszírozás kérdése. Stabil alapok kellenek ahhoz, hogy megmaradjon és gyarapodjon a kezünkben lévő genetikai bázis, és feltétele annak, hogy legyen idő és forrás a hosszú távú kutatásokra, fejlesztésekre. Egy új fajta, vagy hibrid kinemesítése akár 8-10 évet is igényelhet. Ahhoz, hogy ezt a folyamatot eredményesen végig lehessen vinni, kiszámítható, tervezhető viszonyok kellenek, másként nincs stratégiai munka. Ennek is az első lépése az, hogy eldöntsük, eldöntse a hazai mezőgazdaság szakma-politikai vezetése, a fenntartó – legyen az állami vagy alapítványi vezetés –, hogy mire van szükség, és mire nincs. Racionalizálni kell, ez vitán felül áll.
Amit pedig szeretnénk megtartani, azt fejleszteni kell, arra áldozni kell. Az elért eredmények hasznosítását pedig ahhoz értő, piaci alapon működő gazdálkodási szervezetekre, cégekre kell bízni. Nem lehet elvárni, hogy a kutatás önfenntartó legyen, s a kutatók egyszemélyben oktassanak, alap- és alkalmazott-kutassanak, termeljenek és marketingeljenek.
Hiába a szakértelem, ha…
– A mire van szükség eldöntése miért olyan nehéz ügy? Arról van vita, hogy takarmány- vagy malmi búzát termesszünk, de például a fehérjenövények – főleg még mindig a szója –termőterületének növelését évek óta nógatja az agrárpolitika, hogy mérsékeljük az importfüggést.
– Látja, ez sem ilyen egyértelmű. Nem véletlen, hogy egy-két kiugró szezon kivételével, amikor a támogatások miatt nőtt a terület, a szója termőterülete nem nőtt tovább, éppen csak stagnál. Miért? Mert hiába erőltetjük, ha a természeti adottságok nem felelnek meg a termesztésének, vagy a gazdák többsége nincs azon a termesztéstechnológiai színvonalon, amit ez az igényes kultúra megkíván. Pont itt lenne a mi szerepünk, az oktatásban, szakemberképzésben, termesztéstechnológiai és fajtabemutatók szervezésben. Ehhez azonban több kollégára, plusz anyagi forrásokra és szakmai bizalomra lenne szükség. Ami a burgonyanemesítés terén történt (Polgár Zsolt 2017-ig, tizenöt éven át a keszthelyi Burgonyakutatási Központ szakmailag elismert vezetője volt – KZ), az jól példázza ennek a hiányát: hiába voltak az új fajták hazai és nemzetközi szinten is sikeresek. Hiába volt konkrét piaci igény a fajták vetőburgonyájára, a Pannon Egyetem csupán felsőoktatásban jártas, agrármarketinghez nem értő, rövid távra tervező, fiskális szemléletű gazdálkodása miatt a kutatás mára szinte teljesen megszűnt, még a fajták fenntartása is veszélybe került. Befektetés és kockázat nélkül pedig nincs haszon, nincs jövő. Ez ennyire egyszerű. Nem szeretnénk, ha az Iregszemcsei Kutatóintézet is hasonló sorsra jutna.
– Mi az önök, a nemesítési szakma javaslata?
– Először is szükség van nemzeti agrár-kutatási stratégia kidolgozása. Ehhez a nyugati, nem véletlenül sikeres modellek alapul vehetők. Az a lényeg, hogy az erőforrást és intenzív szaktudást igénylő genetikai erőforrások megőrzése, bővítése, az alapkutatási jellegű genetikai munka, az előnemesítés (pre-breeding) szinte kizárólag állami (egyetemi, kutatóintézeti) kézben van. Erre, az ott elért eredmények hasznosítására épül rá a magáncégek sora. Az együttműködés haszna pedig licenszdíjak, szabadalmak és közösen elnyert pályázati források, céges megbízások formájában fordítódik vissza az alapkutatásba.
– Azt mondja, most biztató, hogy az újabb átszervezésekkel, központosítással stabilizálódhat a nemesítés helyzete. Mivel lenne elégedett?
– Ha az átszervezések eredményeként létrejön egy tőkeerős, nyugodt és hosszú távú tervezést, fejlesztői munkát lehetővé tevő alap, akkor azzal a szakma elégedett lesz. Máshogy nem tudjuk felvenni a versenyt a tőkeerős multicégekkel, a mezőgazdasági fejlesztésekben konkurens országokkal. Ha minden marad a régiben, akkor tovább folytatódik az a trend, hogy egyre inkább elveszítjük az ország önellátó-képességét, és egyre inkább kiszolgáltatottá válunk a külföldi szaporítóanyagoktól. Ez nem lehet cél. Ma még nem behozhatatlan a hátrányunk. A magyar növénynemesítők kiváló genetikai erőforrásokkal rendelkeznek. Ezeket viszont hasznosítani kell tudni. Konkurenseinknél a fejlődés már nemcsak Nyugat-, hanem Kelet-Európában is olyan gyors, hogy halogatni való időnk nincs.
– S mivel volna elégedett a növényfajtáikat illetően, mondjuk, öt éven belül?
– Azzal, ha az általunk nemesített fajok esetében a részesedésünk nőne a külföldi fajtákhoz képest. Hogy kicsit visszautaljak szakmai múltamra, burgonyában már az is nagy szó lenne, ha visszakapaszkodnánk a 25-30 százalékig – ehhez a fajtaháttér adott. A szója terén ma nem tartunk a 10 százaléknál sem, ezt azonban jó lenne elérni. Különösen, ha a jelenlegi 60 ezer hektárról 80 ezer hektárra nőne a terület. Fajtáink itt sem nem maradnak el a versenytársaktól, viszont a marketing, üzletpolitika terén bőven volna hová fejlődnünk. A napraforgó terén viszont nem hiszem, hogy van hosszú távú esélyünk. Itt óriási a multicégek diktálta verseny, saját nemesítésünk pedig évek óta források hiányában csupán a meglévő fajtáink, hibridjeink fenntartására, előszaporítására szorítkozik. A borsó terén kicsit jobbak az esélyeink. Az őszi vetésű takarmányborsó új irány lehet, kiváló fehérje-alapanyag a szója mellett, de neki is kellene a jó marketing. Jelenleg két zöld- és egy szárazborsófajtánk van, tavaszi vetésű változatban. A csicseriborsó pedig, ahogy korábban említettem, egy kis szerencsével és sok-sok munkával akár kitörési pont is lehet. A szakember-utánpótlás terén is sajnos nehéz a helyzetünk. Bízom benne, hogy itt is előre tudunk lépni.
Elkötelezettség és szabad kutatás
– Mi tartja a pályán önöket, és mi vonzza ide – ha vonzza egyáltalán bármi – a fiatal szakembereket?
– Minket, engem az tart itt, vagyis az állami szférában, hogy világéletemben ezt csináltam, harminc évig dolgoztam a burgonyakutatónál, és ahogy a többségnél, nálam is kialakult egy olyan erős szakmai elkötelezettség, amivel a közjót szeretném szolgálni. Másrészt a kutatásban részt vevők néha olyan speciális feladatokat, szakmai jártasságot képviselnek, ami nem feltétlen piacképes. Hiába magas szinten képzett egy kutató, ha az adott szakterületen nincs olyan hazai piaci szereplő, aki ezt a speciális szaktudást hasznosítani tudná, vagy éppen szeretné. De, mondom, erősebb az elkötelezettség, ami bennünk van. Más kérdés, valóban, hogy egy fiatal lát-e fantáziát ebben a szakmában, ha ugyanazzal találja szembe magát, mint amiről eddig beszélünk: nincs hosszú távú jövőkép, alacsony a fizetés, nincsenek meg a magas színvonalú szakmai munkához szükséges feltételek. Menjen el külföldre? Sajnos, ez a trend. Sok fiatal szakember az állami szférában szerzi meg a szakmai alapokat, majd az első adandó alkalommal elmegy külföldre, vagy jobb esetben itthon marad valamelyik multicég leányvállalatának alkalmazottjaként. A mostani átszervezésben ezért is bízunk nagyon: ha ez jól sikerül, akkor újra vonzó lehet ez a művelőinek sok szépséget tartogató szakma a fiataloknak is.
A borsónemesítés terén kicsit jobbak az esélyeink
– Csupa érzékeny téma után még egyet: hogyan látja, a hazai agrárium megússza a versenyt anélkül, hogy hozzányúlnánk a génmódosításhoz?
– A génmódosítást az alaptörvény tiltja, ez egyértelmű helyzet, de azt nem tiltja semmi, hogy a tudományos szakma kutatásokat, kísérleteket végezzen a génmódosítás újabb megoldásait illetően. A génszerkesztés például ugyanazt a munkát végzi el, amit a természet, a természetes evolúció is elvégezne, csak sokkal rövidebb idő alatt: ez az indukált mutáció. A precízen végrehajtott génszerkesztés meggyorsíthatja, irányíthatóvá teszi ezt a folyamatot úgy, hogy semmilyen idegen gén nem kerül az adott növény DNS-ébe. Szerintem ebben az esetben sem magát a technológiát kell elítélni, félni tőle, hanem az általa létrehozott eredményt, fajtát kell értékelni. Minden lehetséges kockázati tényezőt figyelembe véve. Ha például egy génszerkesztéssel előállított új fajta a vizsgálatok alapján semmiféle kockázatot nem jelent sem az állati vagy emberi egészségre, sem a környezetre, akkor miért ne lehetne termeszteni? Ha viszont kirekesztjük magunkat az ilyen irányú kutatásokból, könnyen ezen a téren is behozhatatlan lemaradásba kerülhetünk a konkurensekkel szemben.
Kohout Zoltán
