A leggyakoribb definíció szerint a rovarölő szerekkel szembeni ellenállóság egy kártevő-populációban korábban hatékonynak bizonyult hatóanyaggal szembeni érzékenység csökkenését jelenti. Ez valójában a rovarok testében lejátszódó minden olyan változást jelent, melyek eredményeként egy vagy több hatóanyag hatásával szemben megnő a szervezet ellenálló képessége. Ha egy populációban megnő a rezisztens egyedek aránya, a későbbi rovarölő szeres kezelések hatékonysága romlik, a kártétel mértéke nő.
A rovarölő szerekkel szembeni rezisztencia problémaköre már több mint százéves múltra nyúlik vissza. Az első hivatalosan dokumentált eset 1914-ből való, amikor pajzstetvek ellenállóságát figyelték meg egy szervetlen inszekticiddel szemben. Az 1940-es években, a maláriaszúnyog elleni védekezés nemkívánatos mellékhatásaként is felfigyeltek a jelenségre. A szerves rovarölő szerek megjelenése a rezisztencia megszűnésének reményével kecsegtetett, de már 1947-ben tapasztalni kellett a házi légy DDT-vel szembeni rezisztenciáját. Ezt követően minden új hatóanyagcsoport gyakorlati bevezetését követően 2–20 évvel már szembesülnünk kellett a vele szemben kialakult ellenállósággal.
2010-ig több mint 60 országból jeleztek legalább egy és több mint 50 országból két vagy több rovarölőszer-hatóanyagcsoporttal szembeni rezisztenciát. Becslések szerint a rezisztens fajok száma meghaladja az ötszázat, de egyesek szerint ez a szám elérheti az ezret is. A rezisztencia napjainkra nagyon komoly, folyamatosan növekvő problémává vált. Világszerte több mint kétszáz rovarölőszer-hatóanyag van forgalomban, mintegy negyvenezer készítményben, de ez a kémiai arzenál folyamatosan veszít az erejéből. A rezisztencia kialakulásában mindig több tényező vesz részt. A kártevők döntő többségére az jellemző, hogy utódaik száma magas, ami növeli a mutációk kialakulásának esélyét, és egyben segíti rezisztens populációk kialakulását és terjedését. Számos kártevő rovarfaj már jóval korábban kapcsolatba került természetes méreganyagokkal, mint ahogy a mezőgazdasági termelés megindult volna. Növényfajok sora termel fitotoxinokat, hogy azok megvédjék őket a növényevő állatoktól. Koevolúciós kapcsolatok eredményeként azonban a növényevő fajok élettani alkalmazkodásuk révén képesek tolerálni ezeket a mérgeket. A legjobb példa erre burgonyabogár, amely tápnövényeinek alkaloidtartalmát képes hatástalanítani. E képesség kettős előnyhöz juttatja, egyrészt testfolyadéka mérgező anyagokat tartalmaz, ami miatt kevesebb természetes ellensége van, másrészt az inszekticid hatóanyagokat is hatékonyabban tudja lebontani hatástalan bomlástermékekre.
1. kép. Repcefénybogár (forrás: https://www.galerie-insecte.org/galerie/view.
php?ref=139196)
A burgonyabogárnak jelenleg 52 hatóanyaggal szembeni rezisztenciája ismert, kivétel nélkül minden főbb rovarölőszer-csoportból.
Sajnos a kártevők ellenállóságának kialakulása mögött minden esetben az ember által elkövetett szakmai hibák állnak, amely folyamatban a kártevők csupán követik azt az alapvető természeti törvényt, hogy a legjobban alkalmazkodó egyedek maradnak életben. A gazdálkodóknál még mindig az a felfogás uralkodik, hogy a kártevők elleni védekezés első számú eszköze a kémiai védekezés. Ez növeli a rezisztencia irányába ható szelekciós nyomást. A környezetben lassan lebomló hatóanyagok hozzájárulnak a rezisztens populációk kialakulásához még akkor is, ha a hatóanyagot már nem is alkalmazzák. A rezisztenciára adott válaszként sokan sajnos gyakran a dózisok és/vagy a kijuttatások számának növelésével reagálnak, ami csak súlyosbítja a helyzetet. Néhány hatóanyag mérgező a kártevők természetes ellenségeire, ami segíti a rezisztens kártevő-populáció terjedését, még több és több inszekticidet megkövetelve. Ezt a jelenséget gyakran „peszticidcsapdának” nevezik, utalva arra, hogy a gazdálkodó fokozatosan többet fizet, egyre kevesebb haszonért. A ragadozó és parazitoid természetes ellenségek populációi általában kisebbek, és jóval kisebb eséllyel alakul ki bennük rezisztencia, mint a kártevőkben. A repcefénybogár Európában széles körben elterjedt kártevő (1. kép). Fő kártevőalakja, az imágó elsősorban virágporral táplálkozik, amelynek keresése közben kirágja a bimbókat, elrágja vagy megsérti a termőt (2. kép). A sérült bimbók lehullnak, a virágzati tengely felkopaszodik, a növényenkénti becőszám jelentősen csökken. Hűvös tavaszon, a növények vontatott fejlődése esetén, amikor a betelepedésekor a repce még bimbós állapotban van, fokozott kártételre lehet számítani, és a védekezés elhagyhatatlan. Egy 2009-ben történt taxonómiai revíziót követően, a korábbi öt Meligethes fajcsoportba sorolt valamennyi olyan fajt, melyek lárvái kizárólag keresztesvirágú növényeken táplálkozva tudnak kifejlődni, a Brassicogethes genusba sorolták át, melybe jelenleg 38 faj tartozik. Biológiájuk, kártételük nagymértékben hasonló. Őszi káposztarepcében legjelentősebb fajuk a Brassicogethes aeneus (Fabricius, 1775), ami mellett későbbi rajzással és alacsony egyedszámmal megjelenik a Brassicogethes viridescens (Fabricius 1787) és a Brassicogethes coracinus (Sturm 1845) is.
A repcefénybogár elleni védekezésre engedélyezett készítmények nagy része ugyanabból a kémiai csoportból – piretroidok – származik, vagyis azonos hatásmóddal rendelkeznek. Folyamatos használatuk Európa több országában súlyos rezisztencia kialakulásához vezetett. A fénybogarak piretroidrezisztenciáját először Kelet-Franciaországban dokumentálták, 1999-ben, azóta egész Európában egyre ellenállóbbá válnak a kártevő populációi. Az IRAC (Insecticide Resistance Action Committee) 2007 óta rendszeresen végez nemzetközi monitorozást, a rezisztens repcefénybogár és más repcekártevő-populációk terjedésére vonatkozóan. A monitoring kiterjed a piretroid, neonikotinoid, szerves foszforsav és indoxakarb hatóanyagokkal szembeni érzékenység felmérésére is. A monitoring munkához egy egységes tesztmódszert dolgoztak ki, melyben lambda-cihalotrin különböző dózisainak megfelelő hatóanyag-mennyiségek üvegedények belső falára acetonnal kerülnek felrétegzésre.
Az Európai Unióban a 2007–2018 közötti időszakban a rezisztens fénybogár-populációk gyors növekedését tapasztalták, egészen 2010-ig, majd onnantól a rezisztens populációk 85-90%os arányban stabilizálódtak. Az IRAC legfrissebb, elérhető adatai szerint (2018-os adatok) a legtöbb vizsgált országban a rezisztens fénybogár-populációk dominálnak (60% feletti arány). Hazánkban, Európa más országaihoz hasonlóan, a repcefénybogár elleni kémiai védekezésre leggyakrabban a piretroid hatóanyagcsoportba tartozó, taglózó hatású készítményeket alkalmazták. Gyors hatásuk és kedvező áruk eredményezte népszerűségüket. Túlzásba vitt használatuk miatt azonban az utóbbi tíz évben hazánkban is megjelent és gyorsan terjed a piretroidrezisztens fénybogár. Míg 2008-ban hazánkban még nem találtak rezisztens populációt, napjainkra a helyzet gyökeresen megváltozott. Az IRAC 2016-os adatai alapján a hazai 40 megmintázott populációból származó bogaraknak csupán 2-3%-a volt érzékeny, mintegy 27%-uk közepesen rezisztens, több mint 60%-uk rezisztens, és megjelent a kifejezetten rezisztens fénybogár is, közel 10%-kal (a kifejezetten rezisztens bogaraknak kevesebb mint fele pusztul el a kezelést követően). A 2017-es adatok alapján a hazai 19 megmintázott populációban a bogarak csupán 4-5%-a volt érzékeny, mintegy 20%-a közepesen rezisztens, több mint 70%a rezisztens, amin belül a kifejezetten rezisztens fénybogarak aránya közel 35%.
A 2017-es adatok alapján a bogarak csupán 4-5%-a volt érzékeny, mintegy 20%-a közepesen rezisztens, több mint 70%-a rezisztens
A fénybogarak piretroidrezisztenciáját először Kelet-Franciaországban dokumentálták
A hazai rezisztencia terjedését segítette a foszforsav-észter hatóanyagú készítmények engedélyokiratainak 2012-es módosítása, amit követően csak a repce rejtettbimbós állapotáig használhatók fel a készítmények. Ez átalakította a tavaszi repcekártevők elleni kezelések gyakorlatát is. A repcefénybogarak általában zöldbimbós állapot elejétől telepednek be nagyobb számban. A termelők már nem kezelhettek a megszokott foszforsav-észter vagy foszforsav-észter és piretroid kombinációkkal.
A piretroidrezisztencia országos szintű megtörése és további terjedésének megakadályozása érdekében rendkívül fontos az eltérő hatásmechanizmusú indoxakarb és pimetrozin hatóanyagok zöldbimbós állapotig, rotációban történő használata. A védekezés időzítéséhez több sarokszám is elfogadott, általában a növényvizsgálat során talált 5 db imágó virágzatonként vagy a 10%-ot elérő bimbókártétel alapján kell dönteni a védekezés szükségességéről. Hirtelen kitavaszodás esetén a szárormányosok és a fénybogarak közel azonos időben telepednek be a repcetáblákra, ilyenkor a rejtett bimbós állapotig alkalmazott foszforsavészter hatóanyagú kezelés egyidejűleg alkalmas lehet mindkét kártevő küszöbérték alá történő gyérítésére. Lassú kitavaszodás esetén, ha tartós hűvös időjárás miatt a repce fejlődése is vontatott, a fénybogarak kártétele kifejezetten veszélyes, még alacsonyabb növényenkénti egyedszámok esetén is. Egyenetlen fenológiai állapotú táblák esetén, amikor egyidejűleg sárgabimbós állapotú növények is jelen vannak, a méhek védelmét szem előtt tartva, méhekre nem veszélyes tiakloprid vagy acetamiprid hatóanyagú kezelés javasolt.
SZERZŐ: DR. MARCZALI ZSOLT • PANNON EGYETEM GEORGIKON KAR, NÖVÉNYVÉDELMI INTÉZET, NÖVÉNYVÉDELMI ÁLLATTAN OSZTÁLY, [email protected]
