A Dunántúlon aligha találni olyan korábbi cukorrépa-, vagy répamag termesztő agrárszakembert, aki ne ismerné Antal Zoltánt (69) – aki kiváló kapcsolatteremtő képességével szinte mindenütt barátságokat kötött azokkal az emberekkel, akikkel a munkája során találkozott.
Agronómusi és növényvédő szakmérnöki munkája eleinte Mosonmagyaróvárhoz, majd később Farádhoz kötötte, ahol a nagyüzemi gazdaságokban végigjárta a szakmai ranglétrát, s mindez olyan útravalót adott számára, amelyet aztán minden későbbi munkahelyén kiválóan tudott hasznosítani. Átvitt értelemben a cukorrépa lett a szerelme minden vonatkozásban, de sajnálatos módon, az ismert okok miatt, el kellett köszönnie tőle. Ehelyett azonban kárpótolta a növényvédelmi munka, amelyet a mai napig – megyei kamarai elnöki minőségében – nagy szeretettel és szorgalommal végez…
Élményben gazdag gyermekévek
A Zala megyei – akkoriban még nagyközség – Pacsa településen született, amely azóta már várossá „cseperedett”. Gyermekévei itt teltek, a lankás zalai dombok, az üdén zöldellő lombos erdők és a vidáman surranó völgyi patakok varázslatos vidékén.
A többi vidéki, korabeli gyerekkel együtt futballoztak, később harci játékokat szerveztek. A falu gyerekeinek egyik része mogyoróvesszőből készített íjakkal felfegyverkezve védte az elhagyott temetőben levő „hadállásait” a falu másik végéből verbuválódott csapatok ellen. A helyi tantestület azonban hírét vette a „hadműveletnek”, és még mielőtt bármi komolyabb sebesülés esett volna a felek soraiban, mindkét „hadosztályt” sikeresen leszerelte, osztályfőnöki és igazgatói intőket is bevetve.
Az iskolában akkor még szombaton is tanultak, sőt a gyengébb teljesítmények, vagy az esetleges fegyelmezetlenségek esetén a nebulók az akkoriban még büntetlen tanári megrovást, a „körmöst” is elviselték. Énekkaros volt, meg a versmondás is jól ment a nemzeti ünnepeken és az évzárókon, amelyekre a fiatal Antal Zoltán kiszemelt volt. Korán megtanult édesapja révén sakkozni, az iskolai sakkversenyeken sikerrel szerepelt.
Zenét is tanult, kezdetben tangóharmonikán, később, szülei javaslatára, zongorán játszott. Virtuózzá nem tudott válni, pedig már fürgébben kezdtek mozogni az ujjai a billentyűkön, és egyre jobban szóltak a kétkezes futamai is, amikor a falu elvesztette pótolhatatlan zongoratanárnőjét. Kiegészítő tevékenységként maradt a sport, a foci, és az akkoriban nagyon népszerű asztaliteniszezés, aminek a fortélyait a kultúrház üvegablakán belesve sajátította el elméletben, majd később aztán az iskolai szakkörön gyakorlatban.
Sokat „lovacskáztak” az asztal körül, mert akkoriban még nem sok asztal volt felállítva. Megesett, hogy 8-10 gyerek is szaladgált az asztal körül, és az utolsó kettő, akik a legtovább ütötték, játszhattak egy rövid szettet egymással. Így kezdődött, és egy életre szóló kedves sport lett belőle…
Változott a helyszín és az „életforma”
Aztán az általános iskola 7. osztályának befejezése után felkerekedett a család – édesanyja Dunakiliti elszármazott lévén –, és Mosonmagyaróvárra költözött. Antal Zoltán itt fejezte be általános iskolai tanulmányait, majd néhány közelebbi barátjával együtt a csornai Csukás Zoltán Mezőgazdasági Technikumba jelentkeztek. Ott aztán egy merőben más élet kezdődött, hiszen kollégiumban laktak, havonta egyszer lehetett hazautazni, viszont a középiskolás diákélet ezernyi izgalmas eseménye várt rá!
A szakmai tárgyak tanulása nem okozott különösebb gondot, hiszen a korábbi évek nyári szüneteiben mindig anyai keresztapjáéknál és nagyszüleinél nyaralt, ahol a vakáció során megtanulta a paraszti mesterség sok-sok fogását. Időben észrevette, hogy a kapanyél bizony kemény, és aratáskor a sarló a marokszedő tenyerén akár vérhólyagokat is törhet, ha nincs hozzászokva a kemény munkához!
Gyerekként megtanulta az évek során befogni a lovakat, megfejni a tehenet, és kihajtani a csordára, később aztán a kézi kaszálás fortélyait is megtanította neki a keresztapja. Legfőképpen pedig már egészen fiatal korában megtanulta becsülni a paraszti munkát és azt a kitartást, amit az itt élő emberek napról napra folyamatosan bizonyítottak. Mindezek az „előtanulmányok” aztán nagyon jól jöttek a technikumi évei idején, hiszen magától értetődő volt a szakmai gyakorlatok során minden feladat, amit végezniük kellett.
A tanulás mellett persze másra is volt idő, és természetesen már akkor is számos asztalitenisz versenyen szerepelt. Néha úgy kellett „meglógni” a kollégiumból – a „lebukást” is kockáztatva –, hogy el tudjon menni egyegy versenyre.
Volt akkoriban Csornán egy Társastánc Klub is, ahol a nehezebb léptű ifjakat is könnyed mozgásra tanították, és a sikeresebbek versenyekre is jártak. Máig élő emlék benne az akkori közösségek nagyszerű hangulata, és sok ismerős akad még ma is, aki ebben az időben járt oda.
Aztán véget ért a négy év, megtanulta a szakmát, tudott traktort vezetni, ekét és rendsodrót beállítani, földet mérni, takarmányadagokat kiszámolni, és szinte valamennyi szántóföldi növény és kertészeti kultúra technológiai ismerete a „kisujjában” volt! Akkoriban a mezőgazdasági technikumok nagyon jól felkészítették a diákjaikat; aki ilyen iskolában végzett, arra bátran rábízhattak akármilyen mezőgazdálkodással kapcsolatos feladatot, mert biztosan nem vallott szégyent!
A záróvizsgán az érettségi mellé társaival együtt technikusi oklevelet is kapott, és ki-ki ott folytatta az életútját, amerre a jó szerencséje – vagy a szülői gondoskodás terelte.
Antal Zoltán a sikeres felvételi vizsga után a Mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetemen folytatta a tanulmányait, ahol 1970-ben sikeresen államvizsgázott, és agrármérnöki diplomát szerzett.
Egyetem után, az életben
Az egyetemi évek alatt a szakmai tárgyak tanulása egyáltalán nem okozott problémát, nagyon szerette a szakmai gyakorlatokat, és vidáman, magabiztosan végezte a kapott feladatokat. A tanulás mellett a sport is végigkísérte az egyetemi éveit, hiszen már az első testnevelés órán leigazolták az egyetem kézilabda csapatába. Ez valóban „bejött”, mert közel tíz évet játszott a csapatban, sok sikeres és néhány rosszabb emlékű meccset őriz az emlékeiben.
Az egyetemi évek alatt aztán tanulmányi szerződést kötött az akkori Növényvédelmi Szolgálattal, így a diploma kézhezvétele után a Győr-Moson-Sopron Megyei Növényvédő Állomáson kapott állást. Kezdetben a hegyeshalmi majd a rajkai határkirendeltségen dolgozott karantén felügyelőként: az import növényi eredetű szállítmányok hatósági vizsgálata, majd a vizsgálat után a növény-egészségügyi bizonyítványok kiállítása volt a feladata. Ezt a munkát mind a vasúti, mind pedig a közúti határátkelőhelyeken a Vámőrség és a Határőrség dolgozóival való harmonikus együttműködésben végezte.
Ebben az időszakban vált javasoltból kötelezővé a termelőüzemek számára növényvédelmi szakember alkalmazása. Az agráregyetemeken is ekkor kezdődött a speciális növényvédő szakemberek, növényvédő szakmérnökök posztgraduális képzése. Mosonmagyaróvári lakos lévén megkereste az akkori Lajta Hansági Állami Gazdaság (LHÁG) vezetője, és ajánlatot tett, hogy végezze el a növényvédő szakmérnöki kurzust, és dolgozzon a továbbiakban növényvédő szakemberként a gazdaságban.
Az akkor szokásos módon kikérték a Növényvédő Állomásról, felvették a Lajta Hansági Állami Gazdaságba, és ezzel egy időben, 1973-ban beiskolázták a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemen induló szakmérnöki képzésre. További munkája során természetesen folyamatosan kapcsolatban volt – ahogyan ma is – a Növényvédelmi Szolgálattal, hiszen mind a környezetvédelem, mind pedig az élelmiszer-biztonság szempontjából nagyon fontos, hogy a gyakorlatban dolgozó szakemberek és a növényvédelmi hatóság között jó együttműködés legyen.
Négy féléves – munka mellett végzett – szakmérnöki tanulmányai befejeztével 1975 márciusában vette át a növényvédő szakmérnöki oklevelet Keszthelyen. Ezután növénytermesztő ágazatvezetőként és növényvédő szakmérnökként dolgozott az LHÁG egyik – több mint 4 000 ha-os – kerületében Lajtapusztán és Márialigeten. Ez az időszak nagyon hasznos szakmai tapasztalatokkal gazdagította: megtanulta egy hatalmas területen a napi munkaszervezés és ellenőrzés folyamatait, kiváló nagyüzemi vezetők irányítása alatt gyakorolhatta az emberekkel való kapcsolattartás, valamint a fegyelmezett munkavégzés alapelveit. Ezek a tapasztalatok későbbi munkahelyein is nagy segítséget jelentettek.
Tovább a szövetkezeti szektorban
Antal Zoltán 1978 márciusában került Farádra, a „Felszabadulás” MGTSz-be, ahol kezdetben növényvédő szakmérnökként és fő ágazatvezetőként, később termelésirányítóként és elnök-helyettesként, majd 1995-96-ban a szövetkezet elnökeként végezte a munkáját.
A közel 20 évig tartó időszak alatt nagy hasznát vette a korábbi nagyüzemi gyakorlatának, számos új technológiai elemet honosított meg a növénytermesztésben, új fajták és
Felemelő érzés, ahogy a sport összehozza az embereket – mondja Antal Zoltán –, és mindenkinek jó szívvel ajánlja: ha valakinek módja van bármilyen sportágat művelni, azt idős korában se hagyja ki az életéből!
Mindez nem jöhetett volna létre…
Akárhová is vetette a sors, Antal Zoltán mindig igyekezett legjobb tudása szerint végezni a vállalt feladatokat – mondja. A munkájában szerette – és ma is szereti a rendet! Meggyőződése és sok éves tapasztalata, hogy ahol nincs rend és fegyelem a munkában, ott eredményesség sem várható! Ebben igazi jó tanítómesterei voltak már az LHÁG-ban! Különösen jó szívvel emlékszik egykori vezetőjére – későbbi „atyai jó barátjára”, Gyúrós Tiborra –, akinek mindazt köszönheti, hogy későbbi munkái során bárhová is került, nem voltak problémái. Ezt a korrekt és lelkiismeretes hozzáállást látta otthon a családban is, ami szintén meghatározta a pályáját. Munkájában azonban sosem volt „szakbarbár” – állítja –, igyekezett mindig rugalmasan megoldani az adódó feladatokat. Visszatekintve a múltra, nem emlékszik olyan szakmai problémára, amibe „beletörött volna a bicskája” Mindig próbálta pozitívan szemlélni az eseményeket, és rugalmasan megoldani a gondokat! Lehet, hogy néha szerencse is kellett, de úgy bárkinek lehet szerencséje, ha nem problémázik, hanem a megoldásra törekszik! Tény, hogy mindenért meg kellett dolgozni, semmit nem adtak ingyen – de az eredmények mindig bőségesen kárpótoltak – vonja meg gazdag szakmai életpályája mérlegét Antal Zoltán.
Van, amit mégis másképp csinálna
Ha valamit mégis másképp csinálhatna – ha újra kezdhetné –, akkor azt, hogy többet törődne a családjával, még a szakmai feladatok rovására is. Mert szinte alig volt velük – vallja nagyon önkritikusan –, mindig az éppen aktuális szakmai feladat foglalta le. Nem is igazán emlékszik felhőtlen közös nyaralásra vagy kirándulásra, ahol hosszabb időt töltöttek volna együtt. Ezt rosszul tette!
Minden fiatal agrárszakembernek tiszta szívből ajánlja, fogadják meg a tanácsát, és ne hanyagolják a családot semmilyen más cél érdekében! A szakmailag igényes munka nagyon fontos része az ember életének, de a családdal való kapcsolat egy egész életre szól, nem szabad, hogy háttérbe szoruljon!
Ami a további terveit illeti, szeretné a még hátralevő 3 éves kamarai elnöksége alatt a jelenlegi lendülettel végezni vállalt feladatait – aztán tényleg nyugdíjba megy, és a korábban említett hobbijainak él! Ha lesz egészsége hozzá a következő 10-20 évben, akkor kerékpártúrákat tesz Magyarországon olyan helyekre, ahol eddig még nem volt, veterán asztalitenisz versenyeken vesz részt, kertészkedik, és meglátogatja a gyerekeit, a már szinte felnőtt unokáit – ha akkor még ők is kíváncsiak lesznek rá –, sőt, talán még a régi gitárját is kézbe veszi, ami már hosszú évek óta pihen az emeleti szobában…
Szerző: Nagy Zoltán
