Káoszra, az ésszerű együttműködés hiányára utaló jelek mutatkoznak jó ideje már a hazai mezőgazdaságialapanyag-termelés, -feldolgozás és -kereskedelem vertikumában – szinte mindegy is, hogy melyik termékpályát követjük figyelemmel.
Ez derül ki, ha a felsorolt három szektor közül a legnagyobb vesztesnek számító termelői szféra képviselőivel beszélgetünk arról, hogy milyen jövőképet festenek maguknak, hogyan tervezik az elkövetkező gazdasági éveket. Azok a feldolgozók vagy kereskedők, akikkel termékeik értékesítése céljából partneri kapcsolatban állnak, ugyanis egyszerűen kiszámíthatatlan üzleti magatartást tanúsítanak; az árakat, mennyiségi és minőségi elvárásokat folyamatosan változtatják, egyszerűen képtelenség igényeiknek úgy megfelelni, hogy mögötte tartósan nyereséges gazdálkodás folyjon. Az élelmiszer-vertikum alján álló alapanyag-előállító termelők számára ez a magatartás azt sugallja, hogy a hazai élelmiszer-ipari cégek nem készültek fel eléggé az uniós versenyhelyzetre, kizárólag önös érdekeik mentén gondolkodnak, miközben a régiós viszonylatban is nagyon magas magyar közterhek csak tovább növelik versenyhátrányukat. A magyar viszonyok között meglehetősen sajátosan értelmezett kereskedelem pedig végképp nem segíti a termelők és feldolgozók helyzetét, mert az elosztási viszonyok szempontjából önző módon és rövidlátóan alkalmazott profitorientáció nem tartható fenn sokáig…
Elmaradt stratégiaalkotás
Nem ritka a magyar gyakorlatban – amit persze az érintettek nem szívesen hangoztatnak -, hogy a feldolgozó nyomást gyakorol a termelőre, a kereskedő pedig a feldolgozóra annak érdekében, hogy az adott termék feldolgozásra, illetve a polcokra kerüljön. E hosszú évek óta tartó folyamatnak hozadéka, hogy a termelők pl. tejet locsolnak, marhafejekkel borzasztják a városlakókat tehetetlenségükben, és végtelen kiszolgáltatottságuk kifejezéseként egyre gyakrabban demonstrálnak. Azért, mert nem tudnak nyereséget realizálni az alacsony felvásárlási árak miatt, miközben a feldolgozók nyereségesek, a kereskedők pedig kifejezetten csinos profitot tesznek el. Természetesen a veszteségesség határán megtermelt magyar alapanyagok mellett ott vannak a rivális szlovák tej- és a lengyel hústermékek jóval olcsóbban, ami viszont felkelti a magyar feldolgozók érdeklődését, és egyben felhívja a figyelmet a hazai élelmiszeripar versenyképességének gyengéire is.
Statisztikai adatokkal bizonyítható tény, hogy a magyar élelmiszeripar teljesítménye az elmúlt húsz évben folyamatosan csökkent. Ennek oka, hogy a magyar agrárpolitika mezőgazdaság-központú volt, és az élelmiszeripar szükségszerű átfogó fejlesztéséről megfeledkezett. Az FVM nem igazán érezte saját szakterületének, ennek megfelelően elmaradt a stratégia-alkotás, ahogyan a gazdasági minisztérium részéről is.
Tovább folyik a vállalkozások kivéreztetése
Az élelmiszergyártásban sok kis- és középvállalkozás vesz részt, amelyek a környező országok hasonló szektorai miatt erősen „versenykötelezettek”. A versenyt ugyanakkor a hatékonyság és a mögöttük álló háttér-feltételrendszer dönti el, amely nem más, mint a gazdaságpolitikai terhek, a monetáris és fiskális politika összessége. Mi, magyarok e tekintetben rosszul állunk, lényegesen nagyobb terheket – magas adók és járulékok – visel egy vállalkozás nálunk, mint bármelyik versenytársunknál a régióban. Ezen buktak sokat az elmúlt húsz évben – de különösen az unióba lépésünk óta – a magyar élelmiszer-ipari vállalkozások, pedig a cseh, lengyel és szlovák feldolgozóiparral hasonló fejlettségi szinten állnak technikai és egyéb értelemben. A német, dán vagy holland élelmiszeriparhoz képest azonban már jelentős a lemaradás, de nem is ők az igazi versenytársak, hiszen nem a minőségi holland sajt vagy a német UHT tej jelenti a valódi gondot. Ezeket egy jól kereső réteg választékbővítésére polcon lehet tartani, viszont a lengyel hús vagy a szlovák tej már annál több gondot okoz. Ez utóbbiakat olcsóbban állítják elő odaát, mint a magyar gazdák, s ugyan gyengébb minőséget képvisel, a nyereségesség elvét előtérbe helyezve azonban mégis a hazai élelmiszer-ipari feldolgozók alapanyagául szolgál. Ezzel együtt a feldolgozók versenyében is alulmaradunk, a versenyképességünket befolyásoló, fent említett okok miatt. A kedvezőtlen gazdasági környezet persze nem csak az élelmiszeriparban indukál kapkodást, így tehát valamit sürgősen tenni kell, mert nem folyhat tovább ilyen fokú érdektelenség mellett a megmaradt vállalkozások kivéreztetése. Az élelmiszer-ipari feldolgozókon keresztül is jól nyomon követhető a gazdaságirányítás zavara, amit az alacsony foglalkoztatási szint, az eltartottak magas száma, a teherbíráshoz képest aránytalanul nagy szociális ellátó rendszer jelez. A feldolgozóágazati problémák között pedig a termékek alacsony feldolgozottsági szintje, a csekély hozzáadott érték, a szerény marketingmunka és következésképpen az alacsony versenyképességi mutatók okozzák a további nehézségeket, és mindez a piacgazdaság fedőnév alatt folyik…
Aránytalan elosztási viszonyok
Az elmúlt tizenöt-húsz évben az élelmiszer-ipari termékpályák szerep-lői – a termelők, a feldolgozók és a kereskedők – között tudatosan nem épültek ki elég tartós bizalmi kapcsolatok, és a keletkezett jövedelemeloszlás rendkívül igazságtalanra formálódott és így maradt napjainkig. Igaz, januártól – nagy nyomásra, végre – létezik egy törvényünk, ami a tisztességtelen kereskedői viselkedést próbálja valamennyire szankcionálni. Azért irányul
az intézkedés ellenük, mivel a fent említett hármas egységből a kereskedelem haszna aránytalanul és indokolatlanul a legnagyobb, náluk legjobb az alkupozíció, továbbá gátlástalanul élnek vissza gazdasági erőfölényükkel. Elég csak arra gondolni, hogy az élelmiszerek fogyasztói ára szinte folyamatosan emelkedik, az átadási ár – feldolgozói ár – reálértéken folyamatosan csökken. A kis- és középvállalkozások kategóriájába sorolható termelők vagy feldolgozók kiszolgáltatottak, mert ha nem fogadják el helyből pl. az 5%-kal alacsonyabb beszállítói árat, akkor kilistázzák őket az élelmiszerláncok. Aszimmetrikus ez a viszony, mert egy termék, ami az élelmiszerlánc forgalmában ezrelékes nagyságrendet képvisel, az a beszállítónak lehet, hogy 50-70%-ot jelent az árbevétele szempontjából. Az alkupozíció tehát nagyon eltérő alapokon áll a két oldalról megközelítve, így aztán az sem ritka, hogy a kereskedő csupán „ráutaló magatartásával” megzsarolja a beszállítót… Az sem biztos, hogy minden a magyar jogszabályoknak megfelelő-en zajlik a kulisszák mögött, és sajnos a feketegazdaság is jelentős szeletet hasít ki a hazai élelmiszerpiacból.
Egyenlőtlen verseny az importált termékekkel
Az élelmiszeripar ágazataiban éppen a nyomasztóan nagy közterhek miatt igyekeznek a fekete csatornákon való mozgással némi versenyelőnyt szerezni. Leginkább ott, ahol friss, gyorsan forgó, nem márkázott termékek jelennek meg, ahol nehéz a beazonosíthatóság, és a gyors termékmozgás miatt nehéz az ellenőrzés. A nyugati fejlett országok gazdaságaiban ezt már jó ideje gyakorlat, hiszen amikor tele van a raktár, vagy likviditási problémák keletkezhetnek, akkor gyorsan, áron alul kell hogy értékesítenek. Mivel az adott cég a saját hagyományos piacaira nem rakja ki áron alul a terméket – mert a saját piacait védi -, így inkább kihelyezi Magyarországra, Romániába, Szlovákiába, a mára jól bejáratott élelmiszerláncokon keresztül. És ezekből lesznek a polcokon az olcsó tejek, virslik, egyéb töltelékáruk, fagyasztott húsok, amelyekről mindenki tudja, hogy a kínált áron még előállítani sem lehet azokat. Vagyis az ún. puffertermékek a magyar kiskereskedelemben landolnak, ahol a szerény konyhapénzből vásárlók még kedvezően is fogadják a kínálatot.
Az átlag magyar fogyasztói kosarában pedig még mindig az élelmiszerek vannak többségben, hiszen a magyar embert változatlanul az élelmiszerrel lehet becsalogatni a boltokba. Költségvetésének 25-30%-a élelmiszerre megy el, az átlag alatti rétegnél pedig ez még nagyobb arányt képvisel.
Az élelmiszerláncok nem foglalkoznak azzal, hogy a gyakori alkalmi importnak milyen belső piaci hatásai vannak. Pedig hosszú távon elveszíthetik közeli belpiaci partnereiket, és ennek hatására tovább esik pl. a magyar tejipari termelés vagy a hústermelés. Arra viszont nincs garancia, hogy folyamatosan lesz nyugati import puffertermék – alacsony áron meg biztosan nem -, mert az egyszeri likvidálási ár csak alkalmi.
Talán az unión belül mindenképpen érdemes lenne ezen a kereskedelmi gyakorlaton elgondolkodni, hogy egyes országok – különösen az erős mezőgazdasággal rendelkező Magyarország – miért nem élhetnek a fordított helyzettel, miért nem „akciózhatnak” Nyugat-Európában nagy tömegben előállított és jó minőségű termékeikkel. Igaz, nem vagyunk olyan egészségesen patrióták, mint pl. az osztrák szomszédaink, ami sok mindent megmagyaráz a kereskedelmi mentalitás terén. Tény viszont, hogy Európa szemében a magyar termékek nem hordoznak olyan értéket, mint gondolnánk vagy amilyen minőséget objektíven képviselnek. Bizonyos az is, hogy egy esetleges magyartermékakció olcsó áraival két nap alatt hatalmas demonstrációt váltana ki Franciaországban vagy akár Ausztriában. Ezekben az országokban sokkal militánsabbak a mezőgazdasági termelők, mint mi, magyarok vagyunk. A nagyvállalati lobbi pedig biztosan nem fogja hagyni, hogy nemzetközi irányelvek mentén szabályozzák az élelmiszerkereskedelmet, még akkor sem, ha bizonyos mértékben előnyös is lenne számukra. A magyar alapanyag-termelés, élelmiszer-feldolgozás és -kereskedelem összhangjában tapasztalható zavarok nem maradhatnak meg magyar sajátosságként az unión belül. Valami elindult a közösségen belül is, mert egyre kevésbé elégedettek a beszállítók az élelmiszerláncok üzletpolitikájával Angliában, Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban. Olyan szintű probléma ez az utóbbi időben, hogy az unió parlamentje felszólította az Európai Bizottságot: vizsgálja meg az élelmiszerágazatban keletkezett aszimmetrikus viszonyokat, és ezen jelenleg is dolgoznak a munkatempójukról nem túlságosan híres képviselők…
A versenyképtelenségünk egyéb okai
Nem ment végbe az az átrendeződés a magyar élelmiszeriparban, ami versenyképes nagyságú és súlyú szereplőket hozott volna létre. Az ilyen típusú konszolidáció a gazdasági körülmények hatására alakul ki, akárcsak az ágazaton belüli együttműködés. Németországban például a termelő ugyanannak a húsipari cégnek adja el a disznóját húsz éve, és már a nagyapja is annak adta el, mert köztük tartós bizalmi kapcsolat alakult ki. Nem próbálták meg átverni egymást az elmúlt negyven évben, és transzparens árkialakítási rendszerük révén európai sztenderdet követtek. Ezzel szemben mi, magyarok ötven év államszocializmus után beleestünk abba a nélkülünk működő szabadpiaci gazdaságba, ahol a viselkedési normákat most kell megtanulni. Az nem megy tovább, hogy a partnerek a rövid távú érdekeiktől vezérelve – amikor csak lehetett – átverték a másikat. Le kell ülniük a piaci partnereknek, és megegyezni valamiben, amihez kölcsönösen tartják magukat, különben borul az üzlet.
A magyar húsipar, amikor olcsó volt a lengyel disznó, megvette ott. Mikor nem volt lengyel disznó, akkor meg szaladt a magyar termelőkhöz, hogy kellene a disznó, de közben a magyar gazda már eladta Romániába. Hasonló történt a tejjel is, és ez megy az utóbbi öt évben. A jelenlegi nehéz helyzet kialakulásához a 90-es évek agrárpolitikája is hozzájárult. Ekkor alakult ki egy nagyon rossz és elhibázott adminisztratív támogatási rendszert, amely a legfontosabb ágazatokban – gabona-, baromfi-, sertés-, tej- – adminisztratív árakat határozott meg.
Bonyolult rendszer volt, de a lényege leegyszerűsítve az, hogy ebben az időszakban a termelők és a feldolgozók közötti termékcsere áráról való egyezkedés nem a termelő és a feldolgozó között zajlott, hanem ők együtt elmentek az államhoz, és az állam megmondta, hogy akkor jövőre a baromfinál mennyi lesz az irányár és a garantált ár. Ez az időszak kivette az adaptációs kényszert a gépezetből, tehát az ágazat szereplői nem tanulták meg sem az együttműködést, sem a fair versenyt…
Pedig a 2000-es évek elején mi voltunk a régióban a nagy exportőrök. Csakhogy e tény mögött egy erős adminisztratív – az unió közösségi agrárpolitikai rendszerétől alapjaiban és ideológiájában eltérő – támogatási rendszer volt. És akkor jött az EU és az igazság pillanata, és kiderült, hogy az adaptáció a lengyeleknél, a cseheknél meg a szlovákoknál már részben végbement, mert az ő támogatási rendszerük sokkal kevésbé volt nagyvonalú. Nálunk meg még most jön ez az időszak… A Gazdasági Versenyhivatal kinyilatkoztatta a közelmúltban, hogy a termelői és a feldolgozó ágazatnak nagyon jót tenne a verseny, ami kétségtelenül jó felismerésnek látszik, de csak akkor, ha az egyenlő feltételek mellett valósulhat meg…
Elkerülhetetlen tehát, hogy az élelmiszeriparral kapcsolatban valamiféle nemzetgazdasági stratégiai koncepciót alakítson ki a kormányzat, ha azt akarjuk, hogy legyen Magyarországon hatékonyan és kiszámíthatóan működő, részben magyar tulajdonú feldolgozóipar. Erre szükség van – figyelembe véve a termelők érdekeit is -, de majd a politika dönt ebben is, mint sok más kérdésben. Az unióba lépésünk óta az mindenképpen figyelemre méltó tapasztalati szám, hogy a magyar polcfelületnek több mint a negyedét veszítette el a magyar élelmiszeripar, ami nagyon gyors – hiszen 5 év telt csak el – és rendkívül veszélyes folyamatot jelez, nem csak a szakemberek számára. A hazai élelmiszeripar az unióhoz való csatlakozásból egyelőre vesztesen került ki, de nem az eleve elrendelés, sokkal inkább a felületes felkészülési folyamat következtében. Persze a számos területen előálló sikertelenség, lemaradás, versenyhátrány miatt lehet okolni az uniós rendet, a kedvezőtlen globalizációs folyamatokat – a termelők, az élelmiszer-ipari feldolgozók is gyakran teszik ezt, ám ezért a végeredményért az integrálódásra törté-nő rövid és nem túl hatékony felkészülés minden bizonnyal legalább annyira okolható.
NZ.
