Tisztelettel és szeretettel üdvözlök minden kedves olvasót! Szeretném megragadni az alkalmat, hogy röviden bemutatkozzam, és pár gondolatban kifejtsem későbbi mondandóm lényegét! Somogyi Lászlónak hívnak, egy Dél-békési kis faluból, a „viharsarokból”, Kaszaperről köszöntelek benneteket. Engedjétek meg, hogy továbbiakban tegező viszonyban folytassam, hisz nálunk, vadászoknál ez így szokás.
Belopni egy kis vadászszemléletet az újságba, kohéziót a vadgazda és a termelő közé
Igen, hivatásos vadász/vadgazda vagyok, idestova 24 éve. Hivatásos vadászként megtanultam, hogy milyen fontos az együttműködés és a csapatban való gondolkodás a rokon vagy társszervezetekkel, valamint más gazdasági ágazatokkal. Éppen ezért szentül meg vagyok győződve arról is, hogy a földművelő és a vadgazda lehet azonos oldalon, a hiedelmek és a rosszul kezelt konfliktusok ellenére. Sőt, csak és kizárólag úgy működhet, ha egymást kölcsönösen tisztelve, és segítve keressük a mindkét fél számára elfogadható megoldást, hisz az talán vitathatatlan, hogy mindkét tevékenység nemzetünk hajnalára tekint vissza. Most, mikor az éghajlati változások évek óta kemény kihívások és megpróbáltatások elé állítják mindkét ágazatot, nem kérdés, hogy csak szoros összefogással tudjuk megőrizni számunkra és elődeink számára fontos értékeket, melyet kötelességünk örökül hagyni gyerekeink-unokáink részére.
Nem titkolt szándékom belopni egy kis vadászszemléletet ebbe az újságba, elültetni a sorok közé a természet szeretetét és a mértékletesség magját, mint jó vadászerényt, hogy az élni, és élni hagyni elv mentén szárba szökjön, földművelő és vadgazda közt az a kohézió, mely eredményeképp egy sokkal magasabb szintre tud lépni mindkét ágazat. Természetesen tudom, hogy részben nyitott kapukat döngetek, hisz nagyon sok földművelő egyben vadászik is. Mégis az a tapasztalatom, hogy jó néhányan közülük még maguk sem találják az egészséges egyensúlyt. Természetesen nem esnék abba a hibába, hogy általánosítok, és ezzel bárkit is megbántanék, távol álljon tőlem!
Ugyanakkor azt látom – és nem csak a vadászatban, vagy földművelésben–, hogy megint felerősödött az a szemlélet, amit én csak „hódító hadjáratnak” hívok. A profit mindenek előtt, nem számít a holnap, ma kell minden, s ezzel a rövid távú gondolkozással tönkre tesszük a körülöttünk lévő világot. Idén nyáron töltöm a 42. életévemet, ha az öreg kaporszakállú is beleegyezik, szóval koromnál fogva már én is jogosult vagyok arra, hogy nosztalgikus hangon és kéztartással emlékezzek vissza gyerekkorom már-már megkopott emlékeire. Nekünk még igazán jó gyerekkorunk volt, se telefon, se internet, semmi bazári majomkodás – a fiúk fociztak, csúzliztak, saját magunk készítette íjjal „vadásztuk”, mondjuk leginkább üres fiakonokra vagy bandába verődve egymásra. A lányok babáztak és boltosat játszottak, esetleg ugróiskoláztak – és mégis itt vagyunk. Azonban ezen elfoglaltságunkat minden esetben megelőzte a kötelező házimunka.
Így lehetett az is, hogy 12 éves koromra sarlóval és kaszával egyaránt megtanultam füvet és lucernát vágni. Utóbbival rendre, anélkül hogy nagy tarlót hagytam volna, vagy a földbe szúrtam volna a kasza hegyét. De kötöttem kévét, raktam kepét és kazlat, megtanultam a természetben azokat a kötelező dolgokat, ami nélkül nem boldogultam volna. Nagyapámék idejében még tapintható volt az a hozzáállás a természet, de a földművelés és állattartás iránt is, amit ma leegyszerűsítve a mértékletesség elveként emlegetünk. Csak annyit vettek el, amennyire szükségük volt, nem pocsékoltak, és végképp nem tékozoltak. Paraszt emberek voltak… Akkor egészen mást jelentett ez a szó, mint ma. Ma ez a szó leginkább pejoratív értelemben kerül említésre, pedig a paraszt ember soha nem volt buta. Hisz tudjuk, hogy az egyetlen olyan társadalmi réteg volt, kiket nem lehetett, vagy végül csak nagyon nehezen kiszolgáltatottá tenni. Ugyanis a mindenkori hatalomnak nem volt érdeke egy független, önfenntartó társadalmi réteg.
A földtulajdonjog elválaszthatatlan része a vadászati jog
Ezután a kissé hosszúra nyúlt bevezető után rá is térnék a lényegre. Ahogy azt már említettem, a vadászat szemszögéből hoznék időről időre olyan témát, ami szorosan kapcsolódik a mezőgazdasághoz, hogy azok a földművelők is bele lássanak a munkánkba, nehézségeinkbe, céljainkba, akik nem vadásznak. Kezdeném is mindjárt az elején, hogy az alapjaitól építsük fel ezt a tudást, amely tudás birtokában reményeim szerint mindenki egy kicsit más szemmel tekint majd a vadgazdálkodásra.
A földtulajdonjog elválaszthatatlan része a vadászati jog – így szól a törvény, amely értelmében a vadászati jog elsőként a földterület tulajdonosát illeti meg. Azonban eme jog gyakorlásához természetesen pár törvényi feltételnek is meg kell felelni, úgy mint:‑ vadásztanfolyam sikeres elvégzése,‑ vadászfegyver tartási engedély megszerzése,‑ érvényes vadászjegy kiváltása.
Ezen kompetenciák megszerzése után még mindig nem tudunk olyan egyszerűen a saját földünkön vadászni, de már egy lépéssel közelebb kerülünk hozzá. Régebben minden földtulajdonosi közösségnek nyilatkozni kellett arról, hogy maga szeretné gyakorolni a vadászati jogot a saját földjein, vagy bérbe kívánja adni egy vadásztársaságnak. Ebből volt rengeteg félreértés, hisz más szabályok vonatkoznak egy FTK-ra, mint egy VT-re. Az első és legfontosabb különbség az volt, hogy más-más feltételeknek kellett megfelelni a taggá váláshoz mindkét esetben. A Földtulajdonosi Közösségnek minden, akár minimális földterülettel is rendelkező magánszemély tagja lehet(ett), kinek az adott közigazgatási határokon belül földje van.
A Földtulajdonosi gyűléseken viszont a szavazatok súlya összefüggésben volt a tulajdonolt földterület nagyságával. Míg egy vadásztársaság tagja csak az lehetett, aki 18. életévét betöltötte, rendelkezik érvényes vadászjeggyel, vadászlőfegyver tartási engedéllyel, és vadászlőfegyverrel, erkölcsi bizonyítvánnyal, ezek után a tagság megszavazza a tagfelvételét, majd befizeti a vadásztársaság számlájára a beugrót, és az éves tagdíjat is. Tehát mondhatni, míg egy Földtulajdonosi Közösség tagsága akár egy hektár földterület birtoklása mellett alanyi jogon jár(t), a vadásztársasági tagság több feltételhez kötött. Így, ebben a formában 2017-ben megszűntek a földtulajdonosi alapon működő vadásztársaságok. A másik változás még a bérleti időben volt, amelyet 10 évről 20 évre módosítottak. Tehát a 2017-ben megkötött bérleti szerződések majd csak 2037-ben járnak le. Ez abban az esetben, mikor a vadgazda és a földtulajdonosok közt egyetértés van, egy garancia is lehet a békés, és jó együttműködésre, de ahol nem túl baráti a viszony a vadkár vagy egyéb más dolgok miatt, ott bizony tűnhet ez egy örökkévalóságnak is.
A vad az állam tulajdona
Most, hogy tisztáztuk az alapokat, engedjétek meg, hogy egy kicsit beszéljek arról, amit én, vadgazda-szemmel látok. Fontosnak tartom itt is még egyszer kiemelni, hogy nem szeretnék általánosítani, de a tapasztalatom nem minden esetben rózsás. Kezdeném egy tényközléssel, amely így hangzik: a vad az állam tulajdona. Ez első olvasatra akár tűnhet egy jelentéktelen mondatnak is, de sajnos nem az. A pontos okát egy következő cikkben szeretném részletesen kifejteni, így most csak annyit írnék, hogy ez a mondat az alapja annak a földtulajdonos és vadgazda közti ellentétnek, amit vadkár esetén tapasztalunk. De erről tényleg majd később írnék…
Véleményem szerint, ahogy a vadásztársadalomban, úgy a földtulajdonosok között is végbe ment egy generációváltás. Mondhatnánk, hogy ez így van rendjén, hisz a generációk évezredek óta követik egymást, és a velük hozott változás is egyértelmű. Mindemellett emlegetni szoktuk, hogy a világ felgyorsult, és követni kell a ritmusát.
Már nagyon régóta azt látom, hogy az emberiség egyre jobban elszakad a természettől. A falvainkban alig tartanak jószágot, a gyerekek úgy nőnek fel, hogy lassan már csirkét is csak állatsimogatóban látnak. Nem jó ez az irány, és pont mi, ti, vagyunk azok, akik a szakmájuk miatt még közelebb vagyunk a természethez, így hát nagyon nagy felelősség van rajtunk. A vadásztársadalom most nagyjából 70 000 főből áll. De ennek a 70 000 embernek csak egy kis szelete az, aki komolyan tiszteli és szereti a természetet, a benne élő összes élőlényt. Aki nem pusztítani, ölni jár ki a természetbe, aki nem leigázni és mindenáron elvenni akar. Ezen véleményem vállalom a vadásztársadalom felé is.
Nekem még volt szerencsém olyan vadászemberektől tanulni, akinek nem a ruhája és a vadászati felszerelése ért milliókat, hanem a tudása, és a hozzáállása. Büszke vagyok rájuk, a tőlük tanultakra, és arra, hogy a mai napig ezen értékek és elvek mentén vadászom. Tele vagyunk jól menő vállalkozókkal, ügyvédekkel, bankárokkal, politikusokkal, akik presztízsből vadásznak. Akiknek nem a természet szépsége a fontos és a kint töltött idő, vagy akár a testi-lelki feltöltődés, hanem csupán a megalomán kapzsi vágyuk beteljesülése.
Ugyanakkor látok jó pár hasonló értékrenddel megáldott földtulajdonost is. Aki csak elvenni akar, és fennhangon, fröcsögő nyállal ordítja felém, hogy „ez az én földem”. Csillogó terepjárójával villámként cikázik a még megmaradt földutakon, mert ő siet. Azt gondolja, hogy minden a környezetében őérte van, és nem érti, hogy ezt más miért kérdőjelezi meg. Számtalan hívást kaptam már, amely úgy kezdődött, hogy „irtsam ki a vadat a földjéről, mert az az övé”! Volt, aki direkt összetörte a kihelyezett etetőket, itatókat, mondván ezzel csak a földjére szoktatjuk a vadat. Lest sem engedett elhelyezni a földjén, így még vadászni sem tudtunk úgy, hogy segítsünk a vadkár megelőzésében. A sort sajnos itt is hosszasan tudnám folytatni, de nem szeretném.
Nagyapámnak egy piros Wartburgja volt, azzal jártunk ki a földekre. Nem volt sok, csupán pár hold. De lassan ment, a lehúzott ablakon mindig a földet, a mezőgazdasági kultúrát, a vadnyomokat leste. Tudta, hogy melyik parcella kié, ha valami baj volt vagy segítségre szorult valaki, szó nélkül segítettek egymásnak. Mikor lucernáért mentünk ki, s már messziről látta, hogy őzek esznek rajta, egy kicsit messzebb megállt, és megvártuk míg ettek. Ha kaszálás közben fácán fészket, kisnyulakat találtunk, otthagytuk és kaszáltunk máshol. Ismerte az állatokat, a szokásaikat, és mindig azt mondta, hogy előbb voltak itt, mint mi, ezért kötelességünk együtt élni velük. Pedig akkor még nem ennyi apróvad volt, mint most. Egy tavaszi reggelen a búzavetésen csak úgy piroslott a sok fácán. Este, a fasorok magasabb fáin tízesével gallyaztak a fácánok. Na igen, akkor még voltak fasorok, mára már az sincs, vagy legalábbis töredéke annak, ami volt. Pedig a régi öregek nem véletlen ültették azokat. Úgy tűntek el, ahogy a 6 méter széles dűlőutak, vagy azok a régi tanyahelyek, árkok, természetes vízállások, melyekben a vad élelmet és búvóhelyet talált. Az Alföld mára egy kultúrsivataggá változott, ahol, ha sürgősen nem oldjuk meg a vízproblémát, csak a sivatag marad. Szerencsére úgy néz ki, hogy ezt a problémát felsőbb körökben is érzékelik, és kidolgozásra került egy teljesen más gondolkodáson nyugvó támogatási rendszer. Bízom benne, hogy a gyakorlatban is működtethető lesz, mely nagy előrelépés lenne a tudatos természet és környezetvédelemben, a biodiverzitás fenntartásában.
Köszönöm mindenkinek, aki még velem van, és végigolvasta fenti gondolataimat, még akkor is, ha esetleg merőben máshogy látjuk a helyzetet. Néha nem árt más szemüvegén keresztül is szemlélődni, hogy fejlődhessünk. Azt gondolom, hogy a mélyebb szakmai témák boncolgatása előtt fontos volt húzni egy párhuzamot, egy origót, amely nagyjából behatárolja az egymáshoz és a természethez való viszonyunkat. A továbbiakban konkrét témákkal készülök, pl. vízgazdálkodás, vadkár, vadkár-megelőzés, vadban okozott kár, élőhely-fejlesztés, vadgazdálkodás, állománybecslés, állományszabályozás, terület vadeltartó-képessége, természetvédelem, vadgazdálkodási és mezőgazdálkodási összefüggések, aktualitások.
Végezetül egy idézettel búcsúznék, mely idézet sorai engem mindig arra emlékeztetnek, hogy emberként óriási felelősségem van a teremtett világ megóvásában, amely felelősség mindannyiunk szent kötelessége.
„A Teremtő szent tenyeréből, amikor elröppentek a levegő madarai, bizonyára mindegyik parancsot kapott, hogy mit csináljon a földi világban. Ők csak ahhoz tartják magukat, és inkább visszatérnek abba a másik világba, semhogy megszegjék az örök parancsot, mely ellen nem lázadt fel soha egyetlen teremtett lény sem, csak a teremtés mind halványabban ragyogó koronája – az ember.” (Fekete István)
SZERZŐ: SOMOGYI LÁSZLÓ
Fotók: a szerző felvételei
MezőHír Tudástár: vadászati jog – a földtulajdonhoz kapcsolódó, törvény által szabályozott jogosultság, amely a vad hasznosítására, állománykezelésére és a vadkárral összefüggő együttműködés kereteire vonatkozik; gyakorlása feltételekhez kötött, és a mezőgazdasági termelés, a vadgazdálkodás, az élőhelyvédelem és a konfliktusmegelőzés összehangolását igényli.
