SZERZŐ: KOHOUT ZOLTÁN
Már alapvető szántóföldi növényeink fajtakínálatában is döntő függőségben van a magyar mezőgazdaság, a hazai nemesítés forrás és szakember-utánpótlás terén is leépülőben van, holott még mindig megvan a képzési és tudásbázis az önellátáshoz. Dr. Spitkó Tamás PhD, az Agrártudományi Kutatóközpont Mezőgazdasági Intézete Kukoricanemesítési Osztályának vezetője szerint a gyorsuló klímaváltozással szemben elsősorban vízpótlással, illetve nemesítéssel és precíziós eszközökkel vehetjük fel a versenyt.
A gazdasági érdek is lassítja a mezőgazdaság alkalmazkodását
– Egy nemrég az MTA-n tartott előadásában már inkább csak szellemes felütésként hangzott el, hogy „van-e klímaváltozás”. Jó hír, hogy ma már senki sem cáfolja a folyamatot, de kérdés, mennyire vesszük komolyan a gyakorlatban. A hazai mezőgazdaság hol tart az alkalmazkodásban?
– Azt látom, hogy Magyarországon a többség ma már alapvetően komolyan veszi a klímaváltozást. Nem érzem azt, hogy a társadalom vagy akár a szakmai világ úgy általában különösebben szkeptikus lenne a jelenséggel szemben. Mondjuk úgy: az értés és az elfogadás szintjén nincs akkora gond.
– Mi segítette elő a megértést?
– Európán belül abban a régióban vagyunk, ahol a hatások a leginkább érezhetőek. Egyszerűen „testközelben” van a változás. Alkalmazkodásban már sokkal rosszabb a kép. Szerintem nagyon le vagyunk maradva. Igazából próbálunk eszmélni, próbáljuk értelmezni a meteorológiai változásokat, de az egész rendszer nehezen mozdul. És ez igaz a vízgazdálkodásra, az öntözésre, és igaz a növényoldalra – a nemesítésre is.
– Ez magyar sajátosság, vagy általános európai, globális lemaradás?
– Szerintem mindenhol nagy a lemaradás. Elég, ha arra gondolunk, hogy nemzetközi klímacsúcsokon elfogadtak programokat, célokat 2030-ig vagy 2050-ig, de a vállalásokból sok helyen csak töredék valósul meg. Ez nemcsak Magyarországon van így, hanem európai, sőt világszintű jelenség.
– Miért ilyen lassú ez?
– Mert a gazdasági és világpiaci folyamatok sokszor ellene mennek. A tudatos, „zöld” döntések gyakran rövid távon költséget jelentenek, és ilyenkor a rendszer tehetetlensége óriási.
– Ha a mezőgazdasági alkalmazkodás szempontjából kijelölnénk a legsürgősebb területeket: öntözés, talajtechnológia, nemesítés – mi lenne a sorrend?
– Nálam az első a vízgazdálkodás és az öntözés. Utána jön a nemesítés, és mellette nagyon fontos az agrotechnika, a talaj vízmegtartó művelése. Tudom, hogy a nemesítés kapcsán a gazdákat aszálytűrő növények érdeklik, de hát erre azt kell mondjam, hogy ezek már megvannak. Martonvásáron is, és más hazai, külföldi nemesítőknél is évtizedek óta cél az aszálytűrés. Csakhogy itt jön a lényeg: az aszálytűrés nem azt jelenti, hogy víz nélkül van termés. 2025 júniusában például lényegében egy hónapig nem esett értékelhető csapadék. Ha közben35 fok van, akkor azt még az aszálytűrő növény sem bírja. A növény egy ideig – mondjuk hetekig – kibírja csapadék nélkül, és ha kap egy kis vizet, képes gyorsan regenerálódni, majd újra átvészel egy száraz periódust. De időnként muszáj, hogy kapjon valamennyi vizet. Ha hosszú hetekig nincs semmi, akkor nincs olyan genetika, ami „csodát” tudna. Ezért mondom, hogy az első a vízgazdálkodás és öntözéstechnika, utána a nemesítés – mert a genetikában mindig vannak tartalékok, de a „semennyi csapadékra” nem lehet nemesíteni. A harmadik elem az agrotechnika: olyan talajgazdálkodás, ami megtartja a nedvességet. Kevesebb felesleges talajforgatás, kevesebb felszínnyitás – a talajt inkább zártan tartani.
– Itt viszont jön a klasszikus vita: őszi szántás kontra forgatás nélküli vagy min-till művelés. A hazai agrárterületek nagyon heterogének, de van általános recept?
– Nincs. Én a ’90-es években még azt tanultam, hogy az őszi szántás segít befogadni a téli csapadékot. Akkor kiszámíthatóbb volt az őszi-téli csapadék. A logika az volt, hogy megnyitom a talajt, összegyűlik a nedvesség, tavasszal lezárom. Ma sokan már azt mondják: ne szántsunk, inkább hagyjuk bolygatatlanul a talajt. Csakhogy ez növényegészségügyi és talajszerkezeti problémákat is felvethet. Kártevők, kórokozók, gyomok áttelelése – ez az egyik. A másik, hogy talajtípustól függ. Egy középkötött vályog talajon lehet, hogy működik a szántás elhagyása.
De egy zalai agyagtalajon, ha nem szánt, tavasszal „betonba vet”. A vetés után a talajfelszín feliszapolódik, kiszárad, bekeményedik, és a növény nehezen töri át. Magyarország talajai heterogének: ezért nagyon óvatosan lehet általános érvényű szabályokat mondani.
A hazai vetőmag-ellátottság súlyos függősége
– Térjünk át a vetőmagkitettségre. A globalizált világban mennyire veszélyes, hogy bizonyos kultúráknál Magyarország importfüggősége egyre nő? Egy ellátásilánc-probléma esetén mekkora kockázat ez?
– Voltaképpen nincs importfüggőség, exportőrök vagyunk. A gond az, hogy egyre inkább külföldi tulajdonú cégek nemesítésén és vetőmag-előállításán alapul a magyar vetőmagellátás, a magyar tulajdonú nemesítő házak pedig eltűnnek. Ma már tudjuk, hogy ez valós és komoly kockázat.
A Covid-világjárvány alatt áruellátási, szállítási láncok szakadtak meg, hiánycikkek lettek hétköznapi termékekből is. Egy háborús, embargós, energia- vagy logisztikai válsághelyzetben könnyen előfordulhat, hogy a nagy cégek az anyaországuk ellátására összpontosítanak, és a leányvállalatoktól „visszaveszik” a készleteket. Ebben a forgatókönyvben Magyarország akár vetőmag nélkül is maradhat bizonyos növényekből.
– Milyen mértékű függőségről van szó az alapvető növényeknél?
– A repcénél, napraforgónál gyakorlatilag 100 százalék. Kukoricánál a külföldi dominancia nagy, búzánál mérsékeltebb, de ott is számottevő, durván kétharmados. És közben vannak kultúrák, ahol a hazai nemesítés visszaszorult vagy megszűnt.
– Ma, amikor a nemzetek sokat beszélnek szuverenitásról, ez aggasztó stratégiai kitettségnek tűnik.
– Szerintem az. Minimum egy bizonyos szintű hazai nemesítésnek, vetőmag-előállításnak, génbanki háttérnek meg kellene maradnia minden fontos növényfajban. Ez nemcsak piac, hanem nemzetstratégiai biztonság. Ráadásul a hazai vetőmagok versenyben vannak a külföldi cégek által nemesítettekkel, vagyis a függőségünknek nem szakmai okai vannak.
– Miért szorult vissza a hazai nemesítés? Marketing? Pénz? Szakemberhiány?
– Ennek komplex okai vannak. Évtizedes folyamat vezetett ideig, a multinacionális cégek megjelentek, nekik is jó termékeik vannak, de a hazaiaknál erősebb finanszírozásuk és nagyobb marketingbüdzséjük van. Sok esetben már itthon is termeltetnek, magyar munkaerővel. De ettől még a döntési központ nem itt van: egy piaci döntés nyomán elfordulhat (vagy kivonulhat) a cég. Emellett a szakembereket is elszívják. A magyar egyetemek és kutatóhelyek képzik ki a szakembereket, és amikor már nagyon jók, a multi könnyen ad jobb ajánlatot.
– Maradt még itthon elég szakmai bázis, ha lenne egy nagyobb állami „lökés” a hazai nemesítésnek?
– Ez növényfajonként eltér. Búzában és kukoricában még van infrastruktúra és szakemberállomány, ott reális a továbblépés. Ahol egy intézet gyakorlatilag felszámolódott, ahol már nincs hazai nemesítés – például a napraforgóban –, ott az újraépítés hosszú idő.
– Említette, hogy minőség szempontjából a hazai nemesítés fel tudja venni a versenyt.
– Ezt nem én mondom, nem is a nemesítőházak mondják meg, hanem egy független, pártatlan szakmai minősítő rendszer. A Nébih (korábban OMMI) ugyanazon a vizsgálati rendszeren teszteli le a próba fajtát vagy hibridet, legyen az nemzetközi vagy hazai cég fajtajelöltje. Ami nem felel meg, az nem kap állami elismerést, nem mehet piacra. Ha vannak minősített magyar fajták és hibridek, az azt jelenti, hogy abszolút versenyképesek, másként nem is kapnának forgalmazási lehetőséget.
– Gazdaságilag pedig gyakran olcsóbbak, ami a termelők inputköltségét csökkentheti.
– Igen. Ha a cél a költségcsökkentés és a jövedelmezőség, akkor érdemes mérlegelni a hazai vetőmagot. A probléma, hogy sok gazda a magasabb árú vetőmaghoz nyúl, miközben aszályos évben minden fajtának, hibridnek alacsonyabb az átlagtermése. Ilyenkor nem mindegy, hogy, mondjuk, az alacsonyabb, 3–6 tonnás kukoricahozamot hektáronként 30 vagy 80 ezer forintos vetőmaggal állítottuk-e elő. A gazda is jövedelemből, profitból él.
A fordulathoz beruházásra van szükség– Visszatérve az alkalmazkodás gyakorlati oldalára: mennyire „mozdul” a gazdatársadalom?– Mozdul, csak nehezen. Nem azért, mert ne lenne nyitott, hanem mert jövedelmezőségi gondjai vannak. Az alkalmazkodáshoz tőke kell. Aki úgy dönt, belefog az átállásba például a talaj- és nedvességmegőrző művelésre, annak talajkímélő eszközöket, más esetben öntözési, precíziós megoldásokat kell vásárolnia. Ám az utóbbi időkben, ha valaki évek óta veszteséggel küzd, nem tud beruházni.
– Ha belendül a vízpótlás, az öntözés fejlesztése, akkor már érdemben elővehető a fajváltás. Mit gondol új kultúrák bevezetéséről vagy térnyeréséről?
– Ha a vízkérdés megoldott, és megvan a tápanyag, a talaj és technológiai háttér, akkor alapvetően a piaci kereslet és ár dönt. Akkor már nem is annyira égető, hogy milyen fajokkal dolgozunk. Magyarország éghajlati adottságai sok mindent megengednek. De a klímaváltozásra, a szélsőséges aszályos nyarakra az első válasz akkor is az öntözés és a vízgazdálkodás. Jártam például Chilében, ahol nagyon kevés a csapadék (évenként 100–150 mm körüli), mégis virágzó mezőgazdaságot tartanak fenn, mert az öntözés alapvetés. Az Andokból érkező vízzel, tározókkal, tervezéssel megoldják. Izraelben is kevés a víz, mégis csepegtetőrendszerekkel nagyon hatékonyak. ÉszakAfrikában, sivatagi környezetben is vannak köralakban öntözött táblák (center pivot), és működik a növénytermesztés. Nálunk sem megijedni kellene, hanem össz-nemzeti, állami szintenberuházni.
– A precíziós technológiát nem kérdeztem, mert a válaszai azt sugallják, hogy amíg nincs víz és alkalmazkodás, addig az agro- és gépi technológiai elemek sem hoznak fordulatot. Mennyire kulcs az alkalmazkodásban a precízió?
– Nem ez a kulcs az alkalmazkodásban, de olyan segítség, ami ma már nélkülözhetetlen. Ön is, aki szerkesztőségben dolgozik, nem írógépet, hanem laptopot használ. Ma, amikor szenzorok, GPS, adatrendszerek, gépvezérlés a mindennapok része, a precíziós szemlélet természetes irány. Hogy mást ne mondjak, a víz- vagy táp anyagkijuttatás zónánkénti optimalizálása hatalmas előny. A célzott kijuttatás költségcsökkentést, talajvédelmet, a hatóanyagok jobb felhasználását és így több termést eredményez. Egyébként már maga a csepegtető öntözés is precíziós. A kérdés inkább az: ha a technológia rendelkezésre áll, miért ne használnánk. De megint hozzáteszem: a korszerű technológiák megvásárlásához, alkalmazásához megint gazdasági stabilitás és beruházási képesség kellene.
MezőHír Tudástár: klímaalkalmazkodás a mezőgazdaságban – Az a hosszú távú, rendszerszintű alkalmazkodási folyamat, amely a klímaváltozás hatásaira öntözésfejlesztéssel, vízgazdálkodással, növénynemesítéssel, fajta- és technológiaváltással, valamint precíziós eszközök alkalmazásával válaszol a termelési kockázatok csökkentése érdekében.
