fbpx

Zöldségágazat: gerillákkal nem nyerünk háborút

Írta: MezőHír-2024/9.lapszám cikke - 2024 szeptember 13.

A zöldségágazat legfőbb kihívásai – a munkaerő, az öntözés és az integráció, a nemzetközi piaci orientáció hiánya –rendszerszintű problémákra mutatnak rá, amelyekre egyelőre nincsenek átfogó válaszok, nincsenek a termeléstől az értékesítésig, a végső fogyasztóig elérő hatékony és piacképes stratégiáink – mondja Pavelka Árpád, aki nemrég megvásárolta, és a Magrovet Group tevékenységébe integrálta azt az egykor holland brandet, ahol pályáját kezdte, idén pedig szakmai szövetségi díjjal ismerték el több évtizedes tevékenységét.

Ha a magyar agrárium bezárkózik, esélye sem marad

– A zöldségvetőmag-előállításban és a szakmai érdekképviseletben végzett munkájáért kapott rangos elismerést a Vetőmag Szövetségtől. Az ágazat helyzete, kilátásai felől manapság nem sok jót hallani: visszaszorulunk a legtöbb régi nagy piacunkról, mert eltűnnek a hazai termesztésből klasszikus növényeink, és közben részben emiatt sorvadozik a kiskultúrákra irányuló nemesítés, kutatás-fejlesztés…

– Én egy holland nemesítő-vetőmag-kereskedő cégnél kezdtem dolgozni 1984-ben, és már akkor meggyőződésem volt, hogy nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi vetőmagipar sem működhet eredményesen úgy, ha bezárkózik. A vetőmagipar egy globális műfaj, amely csak nemzetközi integrációban hatékony. Szerencse, hogy erre már a 80-as évek magyar agrárvezetése rájött, így született is egyfajta munkamegosztás: mi átvettük a technológiai tudást, a know how-t, és exportáltuk a minőségi szaporítóanyagot, vetőmagot.

– Ez működött már a mezőgéppark-fejlesztés terén is a nyugati modellek importjával.

– Illetve az állattartásban, a hibridek átvételében és sok más területen is. Nekem elsősorban a zöldség- és virágvetőmag-előállításra volt, van rálátásom azóta is. A szektor nemzetközi jellegében ma sincs változás, abban viszont van, hogy a magyar mezőgazdaság meglehetősen konzervatív, nem nyitott az alkalmazkodásra, az integrációra. Míg nyugaton a cégek nyitottan, rugalmasan reagálnak a különféle hatásokra – piac, időjárás, tudományos eredmények –, addig a hazai agrárium kicsit elvan a saját levében, lassan reagál.

– Ez ugyancsak így van más szektorokban is: a talajművelésben, az ökoátállásban, az intenzifikációnál vagy a digitális alkalmazásoknál…

– Sajnos, így van. Néha mintha azt gondolnánk, elegendőek a pozitív adottságaink, a kedvező feltételek – pedig nem. Hiába vannak még jó talajaink, hiába van még mindig szaktudás, ha nincs integráció a nemzetközi szakmai életbe, akkor nem leszünk versenyképesek. Nem szabad elfogadni és azt hinni, hogy a magyar agráriumnak elegendő a belső piac, akár az árualap-előállítást, akár a nemesítői vagy más tudást illetően. Ha bezárkózunk, esélyünk sem lesz a kibontakozásra.

Takács Géza és Pavelka Árpád
Takács Géza és Pavelka Árpád

Képalá: Pavelka Árpád kapta idén a Vetőmag Szövetség-díjat. A szakember méltatásában rámutattak: Pavelka Árpád négy évtizede dolgozik a zöldségvetőmagok területén; tevékeny szerepet vállalt a Vetőmag Szövetség elnökségében: éveken át vezette a zöldségvetőmag-szekció munkáját, képviselte hazánkat a Nemzetközi Vetőmag Szövetség elnökségében, valamint aktívan segítette a szervezet nemzetközi kapcsolatainak erősítését. Ma a Magrovet cégcsoport ügyvezetője, amelynek része a – képünkön is látható – Szeleshát Szőlőbirtok, amelynek 2019-es évjáratú dűlőszelektált Gubac vörösbora az idei Országos Borversenynagyaranyérmese, a legjobb vörösbor cím birtokosa lett.

Nyugaton a sikeres piaci szereplők alkotják a stratégiát…

– Menjünk végig akkor ezeken a kritikus pontokon: munkaerő, időjárás, öntözés, kutatás… Mit tart a szektor legfőbb kihívásának?

– Ez a szektor, a sok kis- és közepes kultúra túlzottan sokféle ahhoz, hogy nagy általánosságok igazak legyenek rá. De azért van egypár, és az első ezek közül a munkaerőhiány. Ebben a nagy kézimunka-igényű ágazatban ez egyre inkább akadálya és akadálya lesz a fejlődésnek. A másik ilyen döntő szűk keresztmetszet a termelési-értékesítési folyamat egységes piacorientált kezelésének hiánya.

– Ezt nemzetgazdasági külkapcsolatok szintjén érti vagy a gazdaságoknak a felvásárlókkal szembeni érdekérvényesítése terén?

– A nemzetközi kapcsolatok terén egyáltalán nem látom, hogy lennének szervezett piaci integrációink. Egyegy nagyobb cégnek nyilván vannak lazább-szorosabb kapcsolatai külföldi vállalatokkal, tudásközpontokkal, de mint ágazatnak, a hazai árualap-előállításnak nincs olyan szervezete, amely a piacépítésben eredményes lenne. Vannak ilyen-olyan törekvések, látszattevékenységek, de azok nem szakmai és valódi piaci alapon szerveződnek, hanem inkább a politikai lojalitás alapján. Vannak konferenciák, marketingcégek, áltevékenységek, amik folyton ígérik, hogy lesz majd eredmény, de mire számonkérnénk ezt az eredmény, a cég talán már nem is létezik…

– A hollandok ezt hogyan csinálták?

– Ott például nem az állam vagy államhoz kötődő szervek, személyek akarták megmondani a szakmai irányt. Két évtizede például a zöldségágazat fejlesztése érdekében az állam adott akkori áron 12 milliárd forintnyi összeget egy tanács létrehozására. De oda nem állami embereket, nem önjelölt marketingeseket delegáltak, hanem a piaci szereplők választottak maguk közül olyan döntéshozókat, akik a vetőmagiparban, a piacon lettek sikeresek, ismerték a nemzetközi viszonyokat, kapcsolatokkal, használható tudással rendelkeztek.

– De ebben benne van a nyugat-európai gondolkodás és a keleti szemlélet közti különbség: ott hagyományosan a civil társadalom és a piac sikeres szereplői formálják a világot, itt mindenki az államtól meg a klientúrától várja a boldogulást.

– Ott valóban a benne szereplőkre bízták az ágazati stratégiát, azt mondták: találjátok ki ti, csináljátok ti azt, ami szakmailag indokolt. Így nem utólag kell keresni a piacot valamilyen terménynek, hanem eleve kitalálják már a palánta ültetésekor, hogy hogyan fog működni a lánc egészen addig, míg a palántából termény lesz, a termény hogyan fog eljutni a hűtőkamionnal a polcokig, és ott milyen tálalásban kerül a vásárló elé. Itthon ezzel szemben dezintegráltság, hiány van kapcsolatokban és integrációkban, amit először meg kellene haladni.

– Vannak példamutató szakmai szervezetek, integrációk: például a FruitVeB, a szentesi tész.

– Igen, de éppen ezért is erősen elgondolkodtató, miért nem tudnak ezek például terjedni, valódi szakmai üzleti irányítóvá válni. Hol van az a hatszáz tész, amit 15-20 éve egykor megalapítottak?

– Töredékük van meg.

– Úgy van. A néhány elszigetelt példa nem azt bizonyítja, hogy nálunk a rendszer működik, hanem pont az ellenkezőjét: azt, hogy ez a szisztéma nálunk kudarcot vallott. Kiváló gerillacsapatok vannak, amik képesek csatákat nyerni, de háborúkat eddig még csak reguláris hadseregekkel lehetett megnyerni.

– A kertészeti ágazatot is érintő EU-s, állami feldolgozóipari pályázatok ma törekszenek érdekeltségi alapon hatni az integrációk, együttműködések felé. Gondolja, hogy ez fog enyhíteni ezen a hasadékon?

– Esete válogatja. Aktiválhat jó projekteket. A kérdés az, hogy a gyakorlatban és rendszerszinten fog-e működni ez a törekvés, valódi piacorientált konstrukciók jönnek-e létre a folyamatos alkalmazkodás és fejlődés képességével.

Rendszerszintű problémákra átfogó válaszok kellenének

– Öntözés?

– Ott is rendszerszintű a probléma. Én már futottam bele olyan esetbe, hogy egy korai kiültetésű kultúrát akartunk öntözni, de az üzemeltető nem volt hajlandó beindítani a rendszert. Merthogy még csak március volt. Volt víz a közeli folyóból, volt vízszállító rendszer, szivattyú, a kultúra öntözhető területen várta a vizet – de az üzemeltető azt mondta, a szivattyú csak májusban indul.

– Banális…

– Az adott ponton banális, de rámutat a rendszer problémáira. Például arra, hogy nincs közös célokon alapuló érdekeltség, nincs kellő rugalmasság a rendszerben. A zöldségágazat ráadásul különösen érzékeny erre – nem olyan, mint például a szántóföldi szektor. Olyan, mintha a vaskohászatot az ötvösséggel vetnénk össze. A zöldségszektor nagyon sokféle kultúrában nyilvánul meg, amiknek eltérő szezonjai, jellemzői vannak, eltérőek a technológiai igényei. És nem csak az öntözés terén – az nyilván alapvető, anélkül elképzelhetetlen a zöldségtermesztés, de az egész láncon szükség volna szervezettségre.

– De ez még mindig megoldhatóbbnak tűnik – hiszen „csak” pénz és állami-piaci együttműködés kell hozzá –, mint a munkaerőhiány. Ha már a trianoni területekről sem jönnek napszámosok a lemaradó magyar agráriumba, akkor honnan lesz utánpótlás?

– Nem látok megoldást rövid távon. Békésben, ahonnan származom, a saját terményeim betakarításához sem találok embert, dinnyét, kukoricát, paradicsomot termelve. Tudom, hogy sokan szerény jövedelemből élnek, mégsem jönnek. Irigylem a lengyeleket: ott hagyománya van a családi, kisgazdasági termelésnek és az együttműködésnek. Más a birtokszerkezet is, nyilván: 2-5-8 hektáron termelnek hagymát, káposztát évszázadok óta, hozzászoktak, hogy muszáj segíteniük egymást, muszáj hatékonynak lenni. Nálunk az utóbbi évszázadokban a nagybirtokmodell terjedt el, és sajnos él tovább most is. Ez pedig nem az együttműködést erősíti, hanem „a nagybirtokos és alárendeltjei” modellt. Talán ebből ered az a fajta pökhendiség is, ami ma néha tetten érhető. Vannak gazdák, akik nem érdekeltek a rugalmasságban, a hatékonyságban, akiket nem érdekelnek a változó viszonyok, a piaci körülmények – ha pedig rossz az időjárás vagy rossz árakat ad a piac, akkor panaszkodnak, várva a politikai reakciót…

Életre szóló mozzanatok

– Önt a nyilvánosság nemcsak a szakmája-hivatása felől ismeri, hanem a néptánc felől is. Ez a szenvedély is a békési kisközségből, Elekről származik?

– Nem, a táncot annak idején, a Kertészeti Egyetemen szerettem meg. Ott életre szóló kapcsolatok, barátságok, élmények közt született meg a tánc iránti rajongásom, illetve a feleségemet, Jolit (Foltin Jolán Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas magyar koreográfus-rendező, táncművész, táncpedagógus – a szerk.) is ott ismertem meg. Gyerekként még nem fogott meg a népművészet, pedig nagy hagyománya volt a vidéken a falunkban a népdalnak, néptáncnak.

Pavelka Árpád gubac vörösbor

Képalá: A Magrovet cégcsoport része a Szeleshát Szőlőbirtok, amelynek 2019-es évjáratú dűlőszelektált gubac vörösbora az idei Országos Borverseny nagyaranyérmese, a legjobb vörösbor cím birtokosa lett (Fotók: Horizont Média/Kohout Zoltán)

– Ha jól tudom, Bartók is gyűjtött ott, Békésnek azon a vidékén.

– Azt nem tudom, hogy Bartók gyűjtött-e itt, de valóban, azt tudom, hogy a nagyapám énekelt Bartók tanítványainak, akik folytatták a népdalgyűjtést.

– Mit szólt a Vetőmag Szövetség-díjhoz? Mi az, amire a legbüszkébb az eddigi szakmai pályafutásában?

– Nincs konkrétan egyvalami. Büszke arra vagyok, hogy kitartással, következetességgel csináltam mindent a pályán. Hatalmas megtiszteltetés a szövetségi díj – elsősorban az, hogy észrevették és elismerték a munkámat. De talán mégis kiemelésre érdemes, hogy a Nemzetközi Vetőmag Szövetség ISF éves világkongresszusát megrendezhettük Budapesten70 országból érkezett 1750 résztvevővel. Ezzel konkrét példáját adva a nemzetközi kapcsolatok fontosságának és a magyar vetőmagszakma világszintű elismertségének. Személyesen van még egy érdekes vonása a pályafutásomnak. A holland céget, ahol 1984-ben elkezdtem dolgozni, a 90-es években felvásárolta egy amerikai multi, azt felvásárolta a Monsanto, azt pedig nemrég a Bayer. Engem már az első felvásárlásnál kirúgtak, de persze a szakmában maradtam, folytattam, amihez értek, és végül úgy hozta a sors, hogy nemrég visszavásároltam az eredeti holland cég, a Royal Sluis Magrovet márkahasználati jogait – itt, mögöttünk látható is a cég eredeti, régi logója.

Kohout Zoltán