Az aszály szinte mindenkit érintett kisebb-nagyobb mértékben. Van, akit közvetlenül, súlyosan károsított, és van, akit közvetetten és kevésbé. Viszont sokan nem tudják, hogyan is tűnik el vagy tűnt már el a víz.
Magyarország természeti adottságait tekintve rendkívül szerencsés. Országunk a Kárpát-medencében fekszik, ahol gyakorlatilag egy teljesen zárt rendszert alkotnak a határoló hegységek, a Kárpátok, az Alpok és a Dinári-hegység. Szokás még ezt a területet Pannon-medencének is hívni, ami a Duna középső szakaszának vízgyűjtő területe. A medence sajátossága, hogy ritkábban vagy kisebb mértékben befolyásolta időjárási viszonyait az északról érkező hideg levegőáradat és a délről érkező forró szárazság. Természetes vízforrásokban gazdagnak számított a Föld egyéb pontjaihoz képest, hiszen kettő bő vízhozamú folyója és számtalan tava van. Ez a terület valamikor a Tethys-óceán egyik üledékgyűjtő területe volt, ami közrejátszott abban, hogy a talaja is remek termőföldnek számít. Még ma is azt mondjuk, hogy országunk alapvetően természetes vízforrásokban gazdag, valamint egy-két aszályos évtől eltekintve a mezőgazdasági termeléshez elegendő mennyiségű csapadék hullik térségünkre. De nézzünk csak egy kicsit vissza a múltba!
A Magyarország egykor vízborította és árvízjárta területeit ábrázoló térkép a folyószabályozást volt hivatott indokolni, és nem az akkori bő vízhozamot szemléltetni, hisz akkoriban az árvizeknek a medencehelyzetből fakadó szétterülése a mai ország területének egynegyedén (a történelmi Magyarország 14%-án) okozott állandó vagy időszakos vízborítást. A medencébe nagy eséstöréssel érkező folyók a kanyargós medreikben nem tudták levezetni a heves árhullámokat, amelyek szétterülve, lassan folytak el. Az 1938-as térképen az is látható, hogy nagyságrendileg mennyi víz volt a területen 85 évvel ezelőtt. Ezzel szemben egy mai állapotot ábrázoló térképen (2. kép) alig található „kék” része az országnak. A kettő kép közötti eltérés kiváltó oka nem a globális felmelegedés és a klímaváltozás, hanem Gróf Széchenyi István, Vásárhelyi Pál és Kvassay Jenő folyószabályozása.
„Folyószabályozás hosszabb folyószakaszon, egységes terv alapján, a vízlefolyási v. hajózási viszonyok megjavítása v. a partok biztosítása céljából végrehajtott művelet. Lényege a folyó vonalának helyes megválasztása.” A meghatározás csak arra nem tér ki, hogy mindezekre anyagi, gazdasági okok miatt volt igény akkoriban, és nem környezetvédelmi vagy lakosságvédelmi okok indukálták. A területek lecsapolásával nagyobb lett a művelhető termőföld és a lakosság által egyéb módon hasznosítható terület, de ennek az lett az ára, hogy országunk vízkészletének nem kevesebb mint felét elpazaroltuk. Akkoriban a Tisza nem volt hajózható, sekély és kanyargós volt (viszont széles), partja pedig többnyire kikötésre alkalmatlan. Mindkét nagy folyónk vízhozama ingadozott, tehát gyakorta öntött ki, árvizet előidézve, és súlyos anyagi károkat okozva. „Az elvégzett munkálatok eredményeként az eredeti összárterület, a sajátos hangulatú és élővilágú vadvízország 38 600 km2-ről 2300 km2-nyi, gátak közötti hullámtérre csökkent; a mai országterületre eső egykori ártérből 23 600 km2-t védenek gátak, a közöttük fekvő hullámtér 1500 km2. A begátolás miatt megemelkedett árvízszint azonban a gátakon kívül 44 000 km2-t elöntéssel fenyeget. Erről a területről 36 000 km-es csatornahálózat vezeti le a belvizeket, s magas vízállás idején a víz átemelését szivattyúk biztosítják. Az árvízmentesítés másik oldalához tartozik az alföldi területek jelentős részének szárazodása, helyenként szikesedése is” (forrás Pannon Enciklopédia).
Érdekes tény, hogy az ókori Egyiptomban a Nílus kiöntését szent ünnepnek, az istenek kegyének tekintették, mert az éppen kiöntött folyó visszahúzódva nagyon jó minőségű és tápanyagokban, nedvességben gazdag termőtalajt hagyott hátra, a hordalékának köszönhetően. Ők nem szabotálták volna ezt a természetes tápanyag-utánpótló és talajjavító folyamatot, életterüket ennek megfelelően alakították ki. Nem építkeztek ártérbe, hanem magasabb pontokra vagy mesterségesen kialakított apróbb dombokra épített a gazdagabb réteg, éppen azért, hogy amikor jött a víz, ne legyenek „útban”. Ezzel szemben a mai Magyarország folyóhálózata rendkívül fiatal és mesterséges, a belvízlecsapolás, árvízmentesítés és folyószabályozás eredményeként. Bár a leghíresebb folyószabályozási munkálatokat a Tisza szenvedte el, mégsem ez volt az egyetlen. A Tisza szabályozása egész pontosan 114 mederátvágással járt, ami a folyó magyarországi szakaszát 1213 km-ről 760 km-re csökkentette. Ezzel a folyó 2/5 részét, azaz 40%-át levágták. Ennek egyenes következménye lett a sodrás változása, azaz több cm/km esésnövekedést eredményezett, ami a folyó eróziós teljesítményének erősödésével járt. A folyó így gyakorlatilag 2 m-t meghaladó mélységű mederben folytatta útját, és a partokat is könnyebben alámosta. Az akkor kiépített ún. védgátak vagy védőgátak hossza közel 3000 km.
Az árvizek gátak közé szorítása 2,5–3 m-es árvízszint-emelkedést idézett elő, ugyanakkor a mederben megnövekedett vízsebesség a kisvizek szintjét süllyesztette, ami a hajózási mélységet is csökkentette. Pár évvel ezelőtt Szolnoknál szükségessé vált a gátak megerősítése, mert egy- egy megemelkedett vízszint „eláztatta” a töltést. Ennek orvoslására nagyon hosszú függőlegesen elhelyezett fém merevítőlapokat helyeztek a földbe több méter mélységbe, amivel végképp elzárták a víz természetes útját a talajban, nincs hova folynia, nincs honnan, hogyan feltöltenie a talaj vízkészletét.
A mellékfolyók közül egyesek még a Tiszánál is jelentősebb kárt és átalakulást szenvedtek. A három Körös, a Berettyó, a Kettős- és Hármas-Körös esetében például 265 kanyarulat átvágásával 791 km-es mederrövidítést értek el, miáltal a folyók együttes hossza kevesebb mint felére, 462 km-re rövidült.
„A múlt századi vízépítési munkálatok keretében a Dévényi-kaputól Gönyüig terjedő hazai Felső-Duna-szakaszon 1886–96 között egységes mederbe terelték az addig számtalan mellékágra szakadt folyamot. A hajózási vízmélység növelése érdekében megkezdték a mederkotrást, sarkantyúépítést, illetve a gázlók eltávolítását. A Csallóközt és Szigetközt gátrendszerekkel árvízmentesítették, akárcsak a Rába mellékét, és lecsapolták a Hanság-medencét is. A Kisalföldön 1941-ig 5200 km2-t mentesítettek 1137 km védgáttal, 2576 km-nyi csatornával. A budapesti szakaszon 1871-től 16,7 km rakpartot építettek. Elzárták a Soroksári-ágat; az 1838-as árvizet is előidéző hírhedt Kopaszi-zátonyokat beépítették a Lágymányosi-mederpartba. (A Soroksári-ág azóta a Kvassay-zsilipen át kap vizet.) Budapest alatt 1896-tól folyt az egységes középvízi szabályozás. A védgátak hossza a folyón összesen mintegy 1200 km.”
Az aszály alapvetően a csapadék hiánya miatt alakul ki. Csapadék a felhőkből képes hullani, ami pedig az elpárolgott vízből keletkezik. Ha nincs vízfelület, ami elpárologjon, nem lesz felhő és eső sem. A 38 600 km2 párologtató terület helyett maradt 2300 km2, a lehullott csapadék is elszivárog, jobb esetben szétterül, és mindenhova jut, de mi a töltések erősítésével elvágtuk a víz útját. A víz körforgalma az élet körforgalma is egyben. Lesz-e hasonló aszályos év, mint tavaly? Miért ne lehetne? Ezért fel kell tölteni a talajainkat vízzel! Most viszonylag nagyra duzzadtak a folyóink az őszi, téli esőzések következtében. Ezt a vizet nem lenne szabad elengednünk, hogy a sebessé tett folyóinkon lefolyjon, inkább ki kellene ereszteni a termőföldekre, de ennek a mikéntje egy másik szakma mérnökembereinek a tudását igényli. A természet tökéleteset alkot, amit csak az ember képes – nemes céllal – elrontani.
SZERZŐ: MAGYAR NIKOLETT
