Ez itt nem egy valóságshow. Pár személyes beszámolón keresztül azt érzékeltetjük, hogyan boldogulnak vidéken azok, akik az utóbbi évtizedben és a járvány idején elmenekültek Pestről. Csak a Covid idején 46 ezer ember hagyta el a fővárost.
Erős a gyanúnk, hogy azok, akik útra keltek, „nem eredendően pestiek”, ezért voltak képesek a váltásra. Így valójában csak a helyi közösségnek újak, ők maguk már láttak mást is, mint a főváros, de egy tanya még számukra is kihívás lehet. Akiket elértünk: 28 és 54 éves kor közöttiek, és mind egy vidéki városból költöztek fel Budapestre, vagy Pest közvetlen szomszédságába. Közös bennük, hogy szűknek érezték a város adta teret. A további motivációik azonban eltérőek: van, aki anyagi okokból szorult ki a fővárosból, és van, aki a biztonságot kereste. Alább arról számolnak be, hogyan és miért keltek útra, mit vártak a vidéki élettől, és mit találtak meg ebből.
10 éve készülünk a világvégére
„Amikor 10 évvel ezelőtt kiadtuk a pesti, 7. kerületi lakásainkat, és leköltöztünk Somogy és Zala megye határára, egy zsákfaluba, az mozgatott minket, hogy nyomorúságosnak éreztük volna egy belvárosi, egyszoba-konyhás lakásban megöregedni” – meséli egy 47 éves nő, aki azelőtt egy vidéki nagyvárosból költözött a fővárosba. Most egy 60 és egy 30 négyzetméteres lakás albérleti díjából élnek egy pindurka faluban, ahol az egyszem, méregdrága kisbolton kívül semmilyen szolgáltatás nincs. „Jó, hogy nincs gyerekünk, mert óvi, orvos és posta is csak a szomszéd faluban van, iskola és gyógyszertár pedig a 20 kilométerre fekvő Nagykanizsán, ahová heti szinten bejárunk nagybevásárolni” – teszi hozzá a szakadozó vonal másik végén interjúalanyunk. Az internet azonban kifogástalanul működik.
A zsákfaluban végén 750 ezer forintért tudtak megvásárolni egy 3600 négyzetméteres telket, amin egy 88 négyzetméteres – igaz nagyon lerongyolt állapotú, mindössze árammal felszerelt – ház állt. A telek végében patak, a kertben a kerekeskút, pajták, istállók, ólak várták az önellátó háztájiról álmodó kiköltözőket. „A felújításra azonnal költöttünk 3 milliót, lett cserépkályhánk, bevezettük a vizet, de azóta is fejlesztgetünk. Arra törekedtünk, hogy minél kevésbé függjünk a közművektől, és minél több mindent megtermeljünk. Volt kecskénk, több baromfink, de idén nagyon drága a takarmány, inkább kevesebb húst eszünk.”
Barátaik közelebb költöztek Nagykanizsához, hiszen gyerekeket terveztek 9 évvel ezelőtt, akikkel most GYES-en van az anyukat. Az édesapa egy építőipari brigáddal járja a környéket, alig látják otthon. Libákat, kecskéket, nyulakat tartanak, de amihez gabona kell, az az idén kés alá került: nincs pénz a takarmányra. Úgy döntöttek, vesznek majd egy féldisznót, és feldolgozzák.
Van, akinek egy Pest megyei város keretesháza is túl veszélyesnek tűnt a Covid kitörésekor. „Én évek óta készülök a válságra, 9-10 éve vettem emiatt egy faluvégi és egy kintebb fekvő tanyát Mezőnagymihály mellett. Ezeket csak víkendházakként használtuk, a Covid adta meg a jelet a költözésre, amikor az egyetem is átállt a távoktatásra” – mondja egy 54 éves férfi, akik korábban az agrár-felsőoktatásban volt rangos oktató, ma pedig Budapest 3. kerületében dolgozik felerészt távmunkában. Az igazság az, hogy még mindig nem teljesen adta fel a gödöllői házat, az most a huszonéves gyermekei bázisa, és számára is hajlékul szolgál, amikor Budán dolgozik.
A mezőnagymihályi ház és a tanya együtt 1,3 millió forintba került, a két – jobbára akácos – telek együtt 5500 négyzetméter, a lakótér összesen 115 négyzetméter. A falusi házig még elvisz a betonút és az összes közmű be van vezetve, míg a tanyán az egyetlen komfortot a felszerelt napelem és akkumulátor adja, erről megy a világítás, a biztonsági kamarák, a wi-fi, a laptop. A térerő maximális, de telefonálni csak a padlásról lehet kifogástalan minőségben. Az ingázás ebből a távolságból valójában gazdaságtalan, vagy a teljes távmunka, vagy a helyi munkavállalás a végső megoldás, ha a vidéki élet mellett dönt interjúalanyunk, aki állítja: falun szinte a semmiből meg lehet élni. „Itt valaki mindig vág állatot, süt egy sütit. Vagy ajándékozunk egymásnak élelmiszert, vagy Pesthez képest olcsón jutunk jó minőségű húshoz, mézhez, tejhez. Itt a legnagyobb válság idején sem éhezik az ember.”
Akit a Covid és a CSOK indított el
Egy másik család a Covid idején vonult le egy Lajosmizse környéki tanyára. Egy 75 négyzetméteres budafoki lakást hagytak ott az 5800 négyzetméteres telken álló, 100 négyzetméteres lakóterületű tip-top házért. Itt cserépkályha, föld alatti gáztároló, villany, víz, telefon és internet is van, igaz, a vonal itt is csak a ház bizonyos pontjain tiszta. 2020-ban 34 milliót kértek a kizárólag föld-, pontosabban homokúton megközelíthető ékszerdobozért. „Öt macskával, két gimnazista gyerekkel és egy kutyával a Covid idején már nagyon szűknek éreztük a budafoki lakást. Ez adta meg az utolsó lökést a váltáshoz” – mondja az anyuka, aki azóta is távmunkában dolgozik korábbi munkahelyén, ahová hetente egyszer fel is jár: 70 kilométer oda és vissza. A Covid benzináraival még nem tűnt soknak ez a távolság, ma már igen.
„Minden másért is a Lajosmizsére vagy Kecskemétre járunk. Míg Budafokon minden karnyújtásnyira volt, itt nem kezdhetek el főzni úgy, hogy azt se tudom, van-e itthon tejföl. Ugyanakkor nem rossz, ha a körülmények tervezésre, a javak beosztására és racionális felhasználásra ösztönzik az embert. Tulajdonképpen annak is lett előnye, hogy ennyire messzire kerültünk a várostól: a gyerekek sokkal gyorsabban váltak önállóvá, mintha a fővárosban maradunk. Hirtelen meglett a jogosítvány, és a nagyobbik állást talált. A legboldogabbak bizonyára a háziállataink, akik már inkább kertiállatok. Csak azt sajnálom, hogy egy napra is bonyolult kimozdulni, mert a szomszéd tanyáról nehezen kérhető segítség a kedvencek etetésére.”
„Mi 2020-ban, babaváró hitellel és CSOK-kal költöztünk ki egy zuglói 47 négyzetméteres lakásból, mivel a baba számára élhetőbb környezetet kerestünk, megfizethető áron. Nagykátán találtunk 14,5 millió forintért egy 120 négyzetméteres házat egy 630 négyzetméteres telken. A szüleim a szomszéd faluban laknak, szükség esetén segíteni is tudnak nekünk. Mára egyetlen szabad ingatlan sem maradt, csak az omladozó parasztházak, amikért 20 milliót kérnek, a miénk is már közel 40 milliót ér” – meséli a 28 éves friss anyuka, aki éppen azt fontolgatja, hová tudja majd bölcsibe adni lassan féléves gyermekét.
„Hirtelen nagyon sokan lettünk itt kisgyerekkel, az önkormányzat most nyitott új bölcsődét, készül egy óvoda is. Az iskola híre azonba olyan rossz, hogy nem szeretném a gyereket oda beadni. A helyi orvost is rossznak tartom, ha bármi szokatlan betegséged van, egy hormonális probléma, vagy akárcsak egy ételallergia, akkor Pestre kell menned vele, ami ide 60 kilométer. Élelmiszert ugyanannyiért kapunk, mint a fővárosban, itt is vannak szupermarketek. A férjem talált helyben állást, így megvagyunk. A nyílászárokat lecseréltük, de konvektoros és szigeteletlen a ház, zabálni fogja az energiát… Tervezünk legalább egy kandallót beállítani. Legszívesebben Pesttől 10-20 kilométerre laknék, ahol a kert még mindig szabad teret ad, akár járvány idején is. 2028-ig két gyermeket vállaltunk, addig mindenképpen maradunk kell, ahol vagyunk.”
A Mezőhír szeptemberi lapszámában a belső migrációval, a vidéki lakóingatlanok árának alakulásával, a lefontosabb agrártérségek lakosságmegtartó erejével és a kiköltözés hatásaival foglalkozik.
Legutóbb pedig itt írtunk a témáról: Menekülés a városból: a koronavírus hatása az ingatlanpiacra.
