Szent Jakab Jézus tizenkét tanítványának egyike. Az apostolok közül ő szenvedett először vértanúhalált, zománcképét megtaláljuk a Szent Koronán.
Július 25-én emlékezik rá a keresztény világ, mint a spanyolok hittérítőjére, az utasemberek, a hajósok, a kertészek, a gyümölcskereskedők, a patikusok, a kincskeresők és a zarándokok védőszentjére. A székelyek szerint, ha a Nap fényesedik e napon, hideget jelez. A tápéiak szerint, ha napján észak felől fúj a szél, akkor a tél hideg lesz, ha délről, enyhe, lucskos. A Kárpát-medencében élő magyarok egyébként nem Péter-Pálkor kezdték korábban sem az aratást, ahogy a kalendárium előírta, hanem a Boldogasszony-ünnep másnapján.
Az ünnep hiedelem- és hagyománykincse nagyon gazdag. Virágszentelés, szegények istápolása, anyaság, de legfőképp az aratás a tárgya. Az ezen a napon szedett fűszernövények és persze a gabonafélék szentnek számítottak, varázserőt tulajdonítottak nekik. E napon csak jelképesen dolgoztak, a szerszámokat megáldatták a pappal, a búzából koszorúnak, szentelménynek, szobadísznek valót szedtek. Az aratást másnap szent rítushoz illő áhítattal kezdték. Tiszta fehér gyolcsruhában, levett kalappal a búza elé térdepeltek, és imát mondtak. A munkát a föld szent, keleti sarkában kezdték (napkelet!), az első két kévét keresztbe rakták. Mindez az „életet” jelentő új kenyérnek szólt, és benne – tudván tudatlan – a sarló, kasza alatt elhulló gabonaistennek, akinek kultusza Jézus Krisztus testének, a szent ostyának tiszteletében napjainkig töretlenül tovább él. Régi gyakorlat és hagyomány szerint az asszonynép aratott sarlóval, és nyomukban járva a férfiak kötözték a kévét. Ez a gyakorlat aztán megváltozott, és a főszerepet a férfiak vették át az aratásban, de az asszonyok továbbra is kaptak szerepet, valamivel könnyebb munka formájában.
Munka és évjárat eredője
Július hónap tehát a nyári mezőgazdasági munkák fő időszaka, ráadásul a földeken dolgozók helyzetét csak nehezíti a forróság, így nem csoda, ha ezekben a hetekben talán más hónapokhoz képest ritkábbak a jeles napok. A megfigyelések szerint az érettséget hozza mindenkinek; nemcsak a gabona, a zöldség és a gyümölcs érik meg ilyenkor, hanem a felnőtt, házas ember is éretté válik ahhoz, hogy családot alapítva, elvetett mag módjára, önmaga kényelmét föláldozva gyermeknek adjon életet. A legmelegebb hónapban járunk, amikor a Nap érzi, hogy ereje egyre csökken majd, és utoljára még kitombolja magát. Tüze olyan erős, hogy mindent kiszárít, töve szakad a növényeknek. Ilyenkor a nap melegétől gyorsan édesednek a gyümölcsök. A természet pazarlóan bőkezű, terített asztallal vár bennünket.
Ma is igazak ezek a megfigyelések, de mindezt ki kell egészíteni egy sajnálatosan kellemetlen jelenséggel, az éghajlat lassú, de biztosnak tűnő változásaival. A szélsőségek megjelenése a kontinentális éghajlati viszonyok között sok bizonytalanságot szül termelői körökben. Nehéz elfogadni a változást, mert még nehezebb ellene védekezni, bármilyen megfontolt prevencióval élni. Csak ízlelgeti az ember, hogy Magyarországon tornádó jelensége tapasztalható egyre nagyobb gyakorisággal, mint ahogyan időnként özönvízszerű nagy mennyiségű csapadék bénítja meg egy-egy település, vagy térség életét.
A szabad ég alatt „működő” mezőgazdaság a nagy vesztese ezeknek az időjárási anomáliáknak, amelyek július hónapban talán még nagyobb gyakorisággal jelentkeznek, éppen az aratási időszakban, amikor óriási minőségi és mennyiségi károkat okozhatnak a gazdálkodók számára. Gyakran az éves munka tervezett árbevételének egésze veszik el – ez az egyetlen éves bevétel egy növénytermesztőnek –, amit nagyon nehéz, vagy sok esetben lehetetlen bármi más módon kompenzálni. Igaz, régen is voltak a júliusi időszakban viharok, égiháborúk és nem várt nagy mennyiségű csapadék is, de talán az intenzitásuk mértéke, a pusztításuk volt kisebb. Nem volt ennyire kisarkítva a gazdálkodás, nem volt ekkora kockázat, és biztosabb volt a piac, ha esetenként szerényebb mennyiségek cseréltek is gazdát. Nyugodtabb gazdálkodás folyt, nem volt ekkora a tét, mint napjainkban…
Az aratás fakuló varázsa
Napjainkra az aratás kétségtelenül vesztett a korábbi érzelmi töltéséből. Kis túlzással állíthatjuk, hogy a korábban hatalmas pátosszal övezett, és kiemelt tevékenységgé minősített munka, a gabonaaratás hétköznapi munkává szelídült. A gépszemlék észrevétlenül történnek, a kombájnos brigádoknak nyoma veszett, de nincsenek felírók, nincsenek vízhordók, és legtöbb helyen a központi ebédosztás is elmarad már. Nincsenek hangzatos, naponta módosított terméseredmény beszámolók, és a hírcsatornák is csak szűkszavú említést tesznek az aratás állásáról. Stúdióbeszélgetésekben persze szóba hozzák, hogy milyen volt régen és milyen ma az aratás, de ez nem ragadja magával az átlagembert. Megnyugtató becslési adatok után következnek a tényeken alapuló részeredmények, amelyek nagyjából hozzák a várt országos termésszinteket.
Az 5 millió tonna országosan betakarított étkezési/takarmány búza lett az utóbbi évek elfogadható eredménye, amely még mindig elmarad az 1988-as év termésszintjétől. Persze értelmetlen dolog lenne bármit a múltból felemlíteni, de azt még a jelenlegi termelői szféra is elismeri, hogy akkor – a ’80-as években – magasabb színvonalon és nagyobb akarati egységben zajlott a gabonatermesztés. Ma minden rendelkezésre áll, ami lehetővé tenné a magasabb terméseredmények elérését, de a motiváció és különösen az összetartás hiányzik. Nincs elismerve anyagi értelemben a minőségi kenyérgabona termesztés, nincs érdekeltté téve a termelő, így aztán évek óta csak a piac ízlelgetése folyik, miközben a vetésterület csökken.
Kedvezőtlenek a világpiaci trendek a gabonafronton, így aztán a vetésidőre megint nem várható komolyabb biztatás, ami a vetésterület növekedését eredményezné. Mindez rányomja bélyegét az aratás hangulatára is, hiszen a termés mennyisége és minősége csak két paraméter az árbevétel realizálásához vezető úton. A legnehezebb kérdés a még hátra lévő értékesítés, ill. az azt megelőző terménykikészítés és raktározás biztonsága. Az aratás technikai része tehát – kis túlzással szólva – könnyű ujjgyakorlattá degradálódott, amely nem jár különösebb érdeklődéssel sem a hírcsatornák, sem az ország lakossága részéről. Viszont az örökzöld szakmai mondat a sajtó felé biztosan elhangzik majd, jelesül, hogy „az ország kenyere biztosítva van”! Még az a szerencse – jegyzem meg halkan – miután legfeljebb 1,6 millió tonna kell erre a célra.
Az időjárás kommunikálása
Az országos terméseredmények, ill. az országos termés mennyisége szempontjából – és a stagnáló termésszint védelmében – nem elhanyagolható az időjárás előrejelzése és annak valós bekövetkezte. Alkalmanként úgy tűnik, hogy sokkal fontosabb az idegenforgalom kiszolgálása – különösen a hétvégi kedvező adatokkal –, mint a GDP szempontjából igencsak fontos mezőgazdaságé.
Gyakorló mezőgazdászok mondják, hogy az időjárási előrejelzések meglehetősen pontatlanok egyes térségekben, amik így akadályozzák a munkák menetét, de a téves riasztások akár még károkat is okoznak. A meteorológia túlzott óvatossága, vagy éppen más szektor kiszolgálása – ami az objektivitástól eltérő prognózist hozhat – bizony megzavarja egy-egy mezőgazdasági munka elvégzésének hatékonyságát, pl. egy fontos permetezését, vagy a tervezett vonulásokét. Kétségtelen, hogy a meteorológusok felelőssége – ebből következően a félelme – érthető, hiszen teljesíteni akarnak a szakterületükön belül. Az ebből következő rengeteg riasztás nem volt mindig divat, napjainkban azonban talán túl sokszor „kiáltanak farkast” indokolatlanul. Ezzel pedig megakadályoznak – gyakran termésszinteket befolyásoló – fontos munkálatokat. A helyzet persze bonyolult, de joggal érezheti egy-egy termelő, hogy „megvezették”, pedig a mai agrometeorológiai technika, a műholdak és radarok világában, igencsak fejlett. Bizonyára sokkal elégedettebbek lennének a gazdálkodók az előrejelzések nagyobb pontosságával, a testreszabott, hiteles prognózisokkal…
