Napjainkban egyre többet hallunk az országunkban vagy közvetlen közelünkben megjelenő inváziós károsítókról, köztük a gyomnövényekről, melyeket más szóval özönnövényeknek is nevezünk. Mit kell tudnunk ezekről a betolakodókról? Miért veszélyesek, és mit tehetünk ellenük?
Először is le kell szögeznünk, hogy ezek a növényfajok nem őshonosak hazánkban, hanem idegen földrészről vagy távoli vidékekről származó és betelepedő, úgynevezett adventív fajok. Azt is tudnunk kell, hogy nem minden betelepülő fajt tekintünk özönnövénynek, csak azokat, amelyek agresszívan terjeszkedni képesek, térben és időben egyaránt. Az özönnövények terjedését világszerte nyomon követjük. Míg Magyarországon a nyolcvanas években 33 agresszív adventív faj került fel az inváziós növények listájára, addig a kétezres évek elejére már megkétszereződött a számuk, és azóta is folyamatosan növekszik. Vannak közöttük fás- és lágyszárúak, egynyáriak és évelők, számunkra újak és már jól ismertek.
Az inváziós növények megjelenése az új termőhelyen ugrásszerű
Bekerülésük természetes úton vagy emberi tevékenység által, véletlenszerűen vagy tudatosan történik. Amennyiben az ökológiai viszonyok számukra kedvezőek, meg tudnak telepedni az új élőhelyen, majd felszaporodnak, és végül az önfenntartó populáció kialakulásával meghonosodnak. A globalizáció következményeként, a világkereskedelem és a turizmus során akaratlanul szállíthatunk be más kontinensekről élő növényeket, gyommagokat vagy az évelők szaporítószerveit. Sok fajt viszont tudatosan hoztunk és hozunk haza, például dísznövényként, majd elültetjük egy botanikus kertbe, esetleg a kertünkbe, vagy éppen haszonnövényként szeretnénk termeszteni. Később erről a helyről „kiszabadulva”, a magjai vagy vegetatív szaporítószervei segítségével más területeket is meghódít. Így került dísznövényként Európába például a japán keserűfű (Fallopia japonica), a magas kúpvirág (Rudbeckia laciniata), a kanadai és a magas aranyvessző (Solidago canadensis, S. gigantea) vagy a selyemmályva (Abutilon theophrasti), amelyek jelenleg veszélyes inváziós növényeink. A Sosnowsky-medvetalp (Heracleum sosnowskyi) takarmánynövényként került hazánkba. A selyemkóró elterjedésében, felszaporodásában nagy szerepe volt, hogy iparilag sokoldalúan akarták hasznosítani, és a méhészek jelenleg is kedvelik.
Magas aranyvessző (Solidago gigantea)
Japán keserűfű (Fallopia japonica)
Mivel az inváziós növények megjelenése az új termőhelyen ugrásszerű, maguk mögött hagyják a populációt biológiai úton szabályozó természetes ellenségeiket. Jó példa erre az ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia), mely Észak-Amerikából származik. Természetes élőhelyén nem okoz különös problémát, hiszen a parlagfű olajosbogár és a különböző gombabetegségek szinten tartják a populációját. Az Atlanti-óceán ugyanakkor megakadályozza, hogy a természetes ellenségei átjussanak Európába. Ez az egyik oka, hogy olyan mértékben szaporodott fel ez a gyomnövény hazánkban, hogy az V. országos szántóföldi gyomfelvételezés adatai alapján a legnagyobb a borítása a szántóföldjeinken, így az elsőszámú, legveszélyesebb gyomnövényünk.
A klímaváltozás is jelentősen hozzájárul az új fajok sikeres megtelepedéséhez. A melegigényes, aszályhoz és rapszodikus vízellátáshoz alkalmazkodni tudó fajok elterjedése és egyedszáma folyamatosan növekszik. A szántóföldeken komoly problémát okoz a kölesfajok (Panicum spp.) térhódítása. A már jól ismert termesztett köles (P. miliaceum) és cérnaköles (P. capillare) mellett a gyomköles (P. miliaceum subsp. ruderale), a parti köles (P. riparium) és a kései köles (P. dichotomiflorum) is megjelent hazánkban. A fajok-alfajok elkülönítése nehéz, de fontos a védekezés szempontjából, hiszen nem azonos a biológiájuk, így a sikeres védekezés időzítése eltérő, sokszor a hatékony herbicid is más. A robusztus szerbtövisfajok (Xanthium spp.) terjedése szintén nagy problémát okoz a kapásokban, a kertészetekben pedig például a madársóskafajok (Oxalis spp.) elszaporodása okoz gondot. A zöldségtermesztésben a kicsiny gombvirág (Galinsoga parviflora), a szőlőben és a gyümölcsösökben a kanadai betyárkóró (Conyza canadensis) és a vadszederfajok, köztük a hamvas szeder (Rubus caesius) felszaporodása jelentős. Utóbbi nem adventív faj, ezért nem soroljuk az inváziós növények közé, de agresszivitása, terjedése hasonló. Az ilyen fajokat terjeszkedő őshonos fajoknak nevezzük.
Sosnowsky-medvetalp (Heracleum sosnowskyi)
Gyomköles (Panicum miliaceum subsp. ruderale)
Teljesen kiszoríthatják az őshonos fajokat
Az erőteljes szaporodásra és terjeszkedésre biológiai adottságaik által válnak alkalmassá ezek a növényfajok. Nagyon fontos, hogy milyen szaporodási stratégiával rendelkeznek. Sok közöttük az évelő faj. Az évelők előnyben vannak az egyévesekhez képest, hiszen nemcsak ivarosan, magok által, hanem vegetatív szaporítószervekkel is képesek szaporodni.
Azok a legsikeresebb fajok, amelyeknél az ivaros és ivartalan szaporodás egyforma jelentőségű. Ilyen például a szinte kiirthatatlan fenyércirok (Sorghum halepense) vagy a selyemkóró (Ascepias syriaca), amelyek a legveszélyesebb gyomnövényeink közé tartoznak. A kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum), a magas aranyvessző (Solidago gigantea), a bálványfa (Ailanthus altissima) vagy a japán keserűfű (Fallopia japonica) elsősorban ruderáliákon, utak mentén, illetve a természetvédelmi, tájvédelmi területeken okoz problémát. Az egyéveseknél a magprodukció, az érlelt magok mennyisége, azok terjedőképessége, a magok életképességének időtartama, a magnyugalom formája befolyásolja a terjeszkedést. A fészkesek és a selyemkóró repítőkészüléke, a szerbtövisfajok termésének horgas tövisei a hatékony terjedést szolgálják.
Az agresszív fajok versenyképessége igen erős más fajokkal szemben. Általában erőteljesen fejlődnek, gyorsan növekednek, ezért tudják egyes területeken teljesen kiszorítani az őshonos fajokat, és egyeduralkodóvá válni. Ehhez járul még sok esetben az allelopatikus hatásuk, melynek révén az általuk termelt kémiai anyagokkal, az allelokemikáliákkal befolyásolják, legtöbbször gátolják vagy megakadályozzák a közelükben élő növények csírázását, fejlődését. A szántóföldeken károsító inváziós gyomfajok közül többek között a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia), a mandulapalka (Cyperus esculentus), a parlagi rézgyom (Iva xanthiifolia), a selyemmályva (Abutilon theophrasti) rendelkezik allelopátiával.
Kanadai betyárkóró (Conysa canadensis) őszibarackosban
Kicsiny gombvirág (Galinsoga parviflora) káposztában
Selyemkóró (Asclepias syriaca)
A legújabb betelepülőink közül szeretném kiemelni az ázsiai gyapjúfüvet (Eriochloa villosa), melyet 2007-ben detektáltak Magyarországon. Mivel nagyon jó az alkalmazkodóképessége, jelentősége folyamatosan növekszik, főként a kukoricában és a napraforgóban. Az Észak-Amerikában őshonos homoki prérifű (Sporobolus cryptandrus) tíz évvel később, 2017-ben jelent meg az ország mészmentes és meszes homokterületein egyaránt. Az agresszív növény kiszorítja a hazai fajokat a legelőkről, és az állatok sem fogyasztják. Felismerését nehezíti, hogy morfológiája a virágzási időszakon kívül szinte teljesen megegyezik az ugyanott élő csillagpázsitéval.
Veszélyes, agresszív fajokról beszélünk tehát, amelyek többféle módon okoznak károkat. Egyik legsúlyosabb probléma, hogy agresszivitásuk révén kiszorítják élőhelyükről az őshonos növényeinket. Ezzel átalakulnak a természetes és agroökoszisztémák, az érzékenyebb fajok eltűnnek a területről, és sok esetben az inváziós faj egyeduralkodóvá válik. Gondoljunk például a Dunántúlon jelentősen felszaporodott magas aranyvesszőre (Solidago gigantea), ami az utak mentén és a mezőgazdaságilag nem művelt területeken homogén állományokat képez. A természetes élőhelyeken, a védett területeken ez különösen nagy problémát jelent. A folyamat sajnos visszafordíthatatlan, az özönnövények végérvényesen átalakítják az élőhelyek flóráját, felbecsülhetetlen mértékű károkat okozva. Ha mezőgazdasági területeket fertőznek, termésveszteséget, termésminőség-romlást okoznak, szennyezik a betakarított terményt, legeltetésre alkalmatlanná teszik a réteket, legelőket. Az ellenük való védekezés jelentős többletköltséget igényel.
Nagy gondot kell tehát fordítanunk területeink megfigyelésére, monitorozására, és az időben elkezdett védekezésre. A legfontosabb és legkisebb ráfordítást igénylő módszer a megtelepedés megelőzése. A nem művelt területeken fontos a természetes állapot megőrzése, a bolygatás kerülése. Szántóföldjeinken vessünk mindig gyommagoktól mentes, jó minőségű, fémzárolt vetőmagot! Gondolnunk kell arra is, hogy más területekről hozott talajjal is behurcolhatjuk az inváziós faj magjait, szaporítóképleteit. A munka végeztével mindig tisztítsuk meg a gépeinket a rájuk tapadt sártól, növényi részektől, hasonlóképpen a ruházatunkat is! Így megakadályozhatjuk, hogy másik területre behurcoljuk a nemkívánatos növényt.
Azonnali retorziót igényel
Amint felfedezzük a betolakodót, azonnal távolítsuk el, hogy megakadályozzuk a szaporodását! Törekedjünk mechanikai módszerek alkalmazására! Ez lehet kaszálás, kapálás, nyírás, kihúzás, kiásás, legeltetés stb. Kémiai védekezést csak akkor használjunk, ha elkerülhetetlen! A megfelelő herbicid kijuttatásához gyakran a megyei kormányhivataloktól kell szükséghelyzeti engedélyt kérnünk. Nagyon kell ügyelnünk a csöpögés- és elsodródásmentes kijuttatásra, a megfelelő, jó fedettséget biztosító cseppméret megválasztására, hiszen a túl kicsi csepp elsodródik, a túl nagy pedig lecsurog a levelekről. Természetes ökoszisztémákban különösen fontos, hogy a herbicid csak a célnövényre kerüljön, az élővizeket soha ne szennyezze, ne legyen káros a hasznos élőlényekre. A jó herbicidhatás elérése érdekében a növények érzékeny fejlődési stádiumában kell a szert kijuttatni. Ez egyéves egyszikűeknél az 1–3, a kétszikűeknél a 2–4 leveles fejlettség, míg az évelőknél a legalább 15-20 centis növénymagasság annak érdekében, hogy kellően nagy legyen a levélfelület, ami felveszi a feszívódó szisztémikus herbicidet. Fásszárúakat ősszel érdemes kezelni, hiszen ekkor zajlik a tápanyagok raktározása, az asszimiláták lefelé szállítódnak, így a hatóanyag eljut a kiterjedt gyökérzetbe is. A herbicidet a legjobb hatás érdekében mindig az ajánlott dózisban kell kipermetezni, a csökkentett dózis sokszor nem elég hatékony, és a növény túléli a kezelést.
Mandulapalka (Cyperus esculentus) kiskertben
Vadszeder (Rubus spp.) a városban
Az özönnövények gyomirtó szeres kezelése gyakran speciális módszerekkel történik. A magányosan álló bokrok és fák esetén alkalmazhatjuk az egyedi herbicides kezeléseket, a fainjektálást vagy a kenési módszert. Utóbbi a lágyszárúaknál is alkalmazható, ha özönnövényünk jóval magasabb a területen élő többi növényhez képest. Permetezésnél a terelőlemezek, tölcsérek használatával pontosan célba tudjuk juttatni a növényvédő szert. Az inváziós növényfajok megfigyelése és nyomon követése mindannyiunk közös feladata. Legyünk résen, hogy mihamarabb felfedezzük a területünkre betolakodókat, és azonnali hatékony védekezéssel akadályozzuk meg a megtelepedésüket, valamint a továbbterjedésüket!
SZERZŐ: DR. NÁDASYNÉ DR. IHÁROSI ERZSÉBET, SZENT ISTVÁN EGYETEM, GEORGIKON CAMPUS, NÖVÉNYVÉDELMI INTÉZET
