Vetőmagágazat: erősíteni kell az oktatást, a hatósági rendszert és a támogatást
Még mindig a múltjából él a magyar vetőmagágazat, de ez a tőke fogyóban van – ez vonható le abból a beszélgetésből, amit a Magyar Vetőmag Szövetség és Terméktanács (VSZT) két vezetőjével, Takács Géza elnökkel és Polgár Gábor ügyvezető igazgatóval rögzítettünk a VSZT minapi martonvásári tanácskozása után.
– Közismert a hazai vetőmag-nemesítés és -forgalmazás eredményessége, még világviszonylatban is kiemelkedő – általában az első hat ország közé sorolnak minket az export terén. Közben viszont egy sor aggasztó hírt hallani. Mielőtt ezekbe belemennénk: hová teszik most a magyar vetőmagágazat globális pozícióját?
Takács Géza: – A vetőmagágazat három fő „lábon áll”: nemesítés, szaporítóanyag-előállítás és kereskedelem. A magyar ágazat mai szemmel nézve fantasztikusan sokszínű volt az árunövények terén. A hagymától a burgonyán át az aprómagokig és különféle zöldségekig, cukorrépa, fűmag, lucerna – szóval, a főnövények mellett is szinte mindenünk volt. Ide járt a fél világ vásárolni. Halkan jegyzem meg, és nem akarom hangosan kimondani, hogy csúszunk lefelé, inkább úgy fogalmaznék, hogy egyre nehezebb és nehezebb lesz megtartani a helyünket.
Polgár Gábor: – Én úgy érzem, hogy ha csak az exportpotenciált vesszük alapul, akkor a helyzetünk jó, stabil. A sokféleség egyébként nemcsak a kereslet miatt volt fontos, hanem azért is, mert a termelők gyorsan, rugalmasan tudtak reagálni a piac igényeire.
– Valóban, a kritikák és aggodalmak nem is a kereskedelmet, hanem a kutatási, nemesítési bázis stabilitását érintik.
T. G.: – Szaporítói vonalon elmaradóban van a magyar vetőmagipar. Ennek elsősorban az az oka, hogy az elmúlt évtizedekben nem sikerült megőriznünk a versenyképességünket a multikkal. A magyar vetőmagosok vagy tönkrementek, vagy lemaradtak a fejlesztési versenyben, mert nem tudták végrehajtani azokat a modernizációs beruházásokat, felújításokat, amikre szükség lett volna.
P. G.: – Hasonló véleményt mondott lapjuk korábbi számában Balázs Ervin professzor is: nincs versenyképesség, megfelelő finanszírozás, fogynak-kiöregednek a szakemberek, nincs vetőmagos szakképzés és felsőoktatás.
Takács Géza, a VSZT elnöke és Polgár Gábor, a VSZT ügyvezetője
– Kezdjük ezzel az utóbbival! Hogyan létezik, hogy nincs szakirányú oktatás?
T. G.: – Van képzés szakmérnököknek, akik már vélhetően eleve a szakmában vannak, csinálják, csak éppen kell a papír vagy kiegészítő tudás. De olyan átfogó, az oktatás mindhárom szintjét integráló képzési rendszer nincsen, amire szükség lenne ahhoz, hogy az ágazat minden munkaerőhiányát megoldjuk. Vagyis nincs önálló egyetemi szak, nincs technológusi és végül nincs szakmunkásképzés. Egyik sem hiányozhat. Ma már nemhogy a nemesítő mérnökök, de a vetőmagiparban dolgozó szakmunkások, gépkezelők is olyan magas szintű műszaki, digitális ismeretekkel kell, hogy rendelkezzenek, ami önálló, célirányos oktatást igényel. Óriási és rohamos a műszaki fejlődés, úgyhogy az eredményes oktatáshoz gyakorlati oktatásra is szükség volna.
– Mekkora a kibocsátási deficit?
T. G.: – Évente legalább 20-50 szakemberre volna szükség – újra hangsúlyozom, mind a három szinten – ahhoz, hogy a legégetőbb hiányt pótoljuk. Húsz mérnökre, 50-50 technológusra-szakmunkásra, mert az hosszú távon egész biztos nem versenyképes, ha betanított kollégákkal próbáljuk megoldani a minőségi feladatokat.
P. G.: – A szövetség egyébként vállalta azt is, hogy biztosítja a gyakorlati képzőhelyek megszervezését vetőmagos vállalkozói partnerekkel: mindenki vállalta, akit megkerestünk. Sőt, az ösztöndíjat is biztosították volna annak érdekében, hogy a hallgatóknak ne kelljen közben dolgozniuk is.
– Volna? Tehát az indítvány nem ment át.
T. G.: – Úgy mondanám, hogy érdekesnek és hasznosnak tartották az illetékesek, de végül nem kaptunk választ a kezdeményezésünkre. Az oktatás egyrészt nagyon központosított – ami önmagában nem volna gond –, ugyanakkor az agrár-felsőoktatás terén indokolatlanul kaotikus is. A vetőmagágazatban van, ami az innovációs tárcához tartozik, más az agrárminisztériumhoz, de érdekelt benne a külgazdaság is…
– A szakemberhiány viszont nemcsak a magyar, hanem a multi vetőmagosokat is sújtja, nem?
T. G.: – Nem, mert nekik megvannak a forrásaik ahhoz, hogy a világ bármely pontjáról idehozzák a megfelelő szakembert olyan fizetésért, amiért az illetőnek megéri, és ami itthoni viszonylatban elképzelhetetlen, azaz megfizethetetlen.
P. G.: – A gyerekeim, még a lányom is, tizenévesen már tudták vezetni a kombájnt, szerették a mezőgazdaság világát. Végül egyikük se választotta. Vannak persze eltérő példák, de a helyzet minden generációváltással egyre romlik. Úgy érezzük, amíg nem kezd komolyan romlani a vetőmagágazat helyzete, addig nem kapja meg a megfelelő figyelmet.
– Nem látom be, miért. Már csak a politikai marketing szempontjából is hálásabb lenne a még világhírű ágazatot tolni.
P. G.: – Talán egy kicsit épp ez is benne van… Valóban, az utóbbi évtizedekben csak azt lehetett hallani, hogy a vetőmagiparunk szárnyal, a világ élvonalában van, és akkor nyilván nem is kell törődni vele, akkor minden rendben… Csakhogy közben az alapok már nem biztosítottak.
T. G.: – Nehéz úgy megértetni az állami illetékesekkel, hogy baj van, ha közben a számok még nem jelzik a problémát. Sikerre voltunk ítélve, de ez nem mindig jó. Az elmúlt évtizedekben a multik kihasználhatták, hogy a hazai ágazatot magára hagyta az állam, elhúztak mellettünk. Az 1800-as évek végén Magyarország már foglalkozott a vetőmagvizsgálat kérdéseivel, alapító tagja voltunk minden nemzetközi vetőmagos szervezetnek. Egykor Magyarország adta az ISTA (Nemzetközi Vetőmag-világszövetség) elnökét. Azóta sok nemesítőintézet, kutatóbázis elsorvadt. Most kicsit úgy állunk, mint az autóiparral: a külföld bérmunkásai vagyunk, akiket egy-egy speciális feladatra használnak, és a nyereség jelentős része sem itt jelentkezik.
Sürgető a vetőmag-felügyeleti rendszer rehabilitációja. Ebben egykor világhírűek voltunk
– Milyen veszélyek fenyegetik, és milyen erősségei óvják a hazai vetőmagágazat integritását, exportpotenciálját a középtávú jövőben? Gondoljunk akár a kézi munkaerő hiányára, a keleti államok erősödő agráriumaira, a fenti problémákra, a klímaválság begyűrűzésére…
T. G.: – A keleti államokról annyit, hogy mintha ebben is későn ébrednénk. Nemrég hoztam egy orosz partnertől egy-egy kis zacskó felső-középkategóriás búzát. Nem mondtam meg a hazai szakértőnek, hogy honnan van. Nem találták volna ki, és el is ámultak, amikor megmondtam nekik, hogy orosz, s mégis milyen a minősége. Oroszország az embargó előtt 70 százalékban importált élelmiszer-alapanyagokat, ma már csak 30 százalékban, és közben már például nettó gabonaexportőr. A törökök rendkívül komolyan vették a vetőmagipart, ma már ott tartanak, hogy komplett vetőmagüzemeket tudnak legyártani. A kisországi státuszunk nem előny. Úgy meg különösen nem, hogy már a főnövényekben sem vagyunk jelen. Például jó pár éve még magam intéztem 100 ezer hektárra való napraforgó-vetőmagot keleti piacokra. Ma nulla hektáron vagyunk jelen, és a napraforgó-nemesítésünk szinte eltűnt.
P. G.: – Nagyon fontos, hogy például az említett Külgazdasági és Külügyminisztérium nagyon sokat segít, hatékonyan jár közben a magyar vetőmagipar piaci sikereiért. Folyamatos a jelenlétük, és sok ügylet eredménye köszönhető ennek. Rendkívüli jelentősége volt annak, hogy 2017-ben Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter személyesen nyitotta meg Budapesten a Vetőmag Világkongresszust.
– Már kérdezni akartam, vannak-e azért jó hírek is az ágazatban…
T. G.: – Igen, Gábor kollégám a higgadtabb értékelő, én szenvedélyesebb vagyok a kritikában… Szóval, sokak szemében talán azért sem tűnik vészesnek a helyzet, mert még ma is azt mondogatjuk – és ez mind kétségkívül igaz is –, hogy kiválóak a magyar nemesítésű vetőmagok genetikái, még mindig elég jók a termőföldjeink, még az időjárási adottságaink is megfelelőek az éghajlati változásokat követő nemesítési irányokhoz, és persze még mindig óriási szellemi-szakmai tőke van a vetőmagágazatban. A probléma a jövő.
– Mi volna a legsürgetőbb tennivaló, ha valami csoda folytán megjelenne egy állami illetékes azzal, hogy itt a papír, írják le, mire van szükség lendületet venni?
T. G.: – Az egyik legfontosabb volna a vetőmag-felügyeleti rendszer rehabilitációja, újra felépítése. Ebben egykor világhírűek voltunk, és ez mindennek az egyik alapvető feltétele. Ma nincs szervezet, nincsenek benne szakemberek, és nincs finanszírozás. Ahhoz, hogy egy magyar cég kijusson egy keleti exportpiacra – márpedig új és nagy piacok most már egyre inkább délen és keleten vannak –, az olyan költséges, annyira bonyolult és kilátástalanul hosszú idő kell hozzá, hogy csoda, ha egyáltalán még van kivitel.
P. G.: – Erre is értettem az imént, hogy a külgazdasági tárca erőteljesen dolgozik ezen. Tény, hogy ma sajnos már nem is agrárminisztériumi főosztály ez a terület, és tényleg bonyolult az exportengedélyek intézése, de én látok biztató jeleket. Azért azt érzi az állam, hogy fontos ez a tevékenység.
– A szövetség tesz jelzéseket? Folyamatos a kommunikáció az állami döntéshozók felé?
T. G.: – Persze, folyamatosan közöljük a piaci adatokat, elemzéseket küldünk, levelezünk, telefonálunk. A szakma egyébként bizakodó, de én ezt egy kicsit veszélyesnek érzem néha, mert mindig azt gondoljuk, hogy volt, ami volt, de ennél rosszabb nem lesz. Aztán kiderül, hogy lehet rosszabb.
A helyzet minden generációváltással egyre romlik
A probléma: a jövő
– Szóval, mire volna szükség a pangás, a hanyatlás megállításához?
T. G.: – Arra a három területre kellene fókuszálni, amiket már említettem: Az első: az oktatás, és ahogy mondtuk; mind a három szinten. A másik a vetőmag-felügyeleti rendszer helyreállítása. A harmadik a nemesítői, szaporítóanyag-előállítási munka megtámogatása. Gondoljon bele: egy új nemesítésű vetőmag előállítása 1015 év! Ehhez nemcsak elhivatott, jól felkészült és megbecsült szakemberek kellenek, hanem egy egész rendszer elhivatottsága, jó szervezése. Szoktam mondani, hogy a vetőmag maga a jövő. Nemcsak tudományos értelemben, hanem a legalapvetőbb értelemben is, hiszen víz, levegő és vetőmag nélkül nincs élet.
P. G.: – Kiemelem a kis magán nemesítőházak támogatásának szükségességét. Az a munka is a hazai vetőmagágazat pozitívumai közé tartozik, ami a kisebb-nagyobb nemesítőknél folyik. Nemcsak a martonvásári és szegedi kutatóintézetekről beszélek, hanem több tucat magas színvonalú gazdaságról, ahol folyamatosan sikertörténetek születnek, még ha kevesebbet is hallunk róluk. Sőt, nemcsak a nemesítési munkát végzik el, hanem a szaporítóanyag-előállítást, de még a kereskedelmet is, vagyis az ágazati tevékenység teljes spektrumát menedzselik. Ezt a szegmenst nagyon komolyan kellene venni, segíteni.
T. G.: – Az erősségeinkhez tartozik még a tudástőke mellett az a kapcsolati rendszer, amit szintén a múltból mentettünk át. Nem véletlen, hogy bár kis ország vagyunk, még mindig élénk érdeklődés van a magyar vetőmagipari termékek iránt közel- és távol-keleti, volt szovjet államok részéről. De érdemes ezzel is vigyázni, ez a tőke sem tart örökké, és az sem bölcs, ha ebből a tőkéből nem a hazai, hanem csak a multinacionális vállalatok merítenek.
Kohout Zoltán
