A víz diktál, a talaj megtart

A magyar agrárium klímaalkalmazkodásáról

Az időjárási szélsőségek ma már a hazai mezőgazdaság mindennapos kihívásai. Elegendő csupán alkalmazkodnunk a klímaváltozáshoz, vagy rendszerszintű rezilienciára van szükség? O. Lakatos Boglárkával, klíma- és vízügyi szakértővel, az AKI Klíma- és Környezetkutatási Osztályának kutatójával a klímaalkalmazkodásról, a tájszintű vízmegtartás mérhető hatásairól és a talajegészség gazdasági jelentőségéről beszélgettünk. Interjúnk rávilágít: a környezeti szempontok beépítése többé nem választható lehetőség, hanem a hosszú távú, gazdaságos működés egyetlen alapköve.

Nem elég alkalmazkodni: ellenállóvá kell válni

– Egy előadásában rámutatott a különbségekre és átfedésekre a klímaalkalmazkodás és a reziliencia között. Mit jelent ez a szemléletváltás a mindennapi, gyakorlati gazdálkodás szintjén?

– Amikor szembesülünk az extrém hatásokkal – gondoljunk csak a súlyos aszályévekre –, a következő logikus kérdés az, hogy miben és hogyan kell változtatnunk. Itt lép be a képbe a megelőzés és a felkészülés, vagyis a reziliencia építése. A mindennapi gazdálkodás szintjén ez a tájékozódással kezdődik. A gazdáknak fel kell ismerniük, hogy a hangsúly a puszta termésmennyiségről és az ipari volumen hajszolásáról egyre inkább áttevődik a termelés alapját biztosító környezeti szolgáltatások egészségének fenntartására. Természetes környezeti tőkénk – a talaj és a víz – védelme nélkül a hozamok hosszú távon tarthatatlanná válnak. Tehát a folyamat a megváltozott körülmények észlelésével kezdődik. Ez félelmetes élmény, még úgy is, hogy azért voltak figyelmeztetések. Nem igazán helytállók azok a felkiáltások, hogy a klímaváltozás „ránk rúgta az ajtót”. A következő fázis, a változtatási igény megjelenése, ami már a döntési folyamat része, de még mindig passzív. Változtatni. Itt kezdődik a mindennapi gyakorlatban.

– A bemutatott térképek és aszálykár-jelentések világosan mutatják Magyarország, s különösen az Alföld fokozott sérülékenységét. Kutatói szemmel vizsgálva a helyzetet, mennyire vagyunk elmaradva ennek a sérülékenység csökkentésével, és mik lennének a leggyorsabban megléphető, érdemi feladatok?

– Kutatóként mi mindig az adatokból, a tájtörténeti és olykor a földtörténeti léptékű kontextusokból indulunk ki. Ha megnézzük a Péczely-féle klímarégiós térképeket, láthatjuk, hogy az éghajlati zónák eltolódása sokkal gyorsabban zajlik, mint ahogy mi intézményi vagy társadalmi szinten reagálni tudunk rá. Ezért a leggyorsabban megléphető feladat a már kidolgozott, ismert válaszmegoldások implementációjának azonnali felgyorsítása. A cselekvést gátló adminisztratív és szemléletbeli fékeket ki kell iktatni. A rezilienciánkat, az ellenálló képességünket drasztikusan növelni kell, mert csak ezáltal csökkenthető a rendszerszintű sérülékenységünk. Ezt az irányt számtalan uniós és hazai stratégiában leírták már, de ha őszinték akarunk lenni, a gyakorlati megvalósítás messze nem tart ott, ahova a klímahelyzet sürgetné. Hozzáteszem, ezzel nem vagyunk egyedül Európában; a legtöbb ország küzd azzal, hogy az elméleti stratégiákat a szántóföldek valóságába ültesse át.

A legfőbb probléma az, hogy a klímaalkalmazkodást sokszor „projektalapon” képzeljük el. Mintha ez egy tízéves program lenne, aminek van egy eleje, egy vége, kipipáljuk a célokat, és utána minden megoldódik. A valóság ezzel szemben az, hogy nincsenek egycsapásra mindent megoldó, „világmegváltó” technokrata innovációk. Ehelyett regionális, kistérségi, sőt, kisvízgyűjtő-szintű, egyedi beavatkozásokra van szükség és folyamatos visszacsatoláson alapuló fejlesztésről.

A vízmegtartás már mérhető eredményeket hoz

– Beszéljünk a konkrét megoldásokról. Püspökszilágy példája és a Kaszó Zrt. erdeje jó példa arra, ahol mederbordákkal, tározókkal próbálják a vizet a tájban tartani. Milyen konkrét, mérhető hidrológiai és ökológiai hatásai vannak ezeknek a kisléptékű beavatkozásoknak?

– Ezek a projektek azért rendkívül fontosak, mert rendelkeznek monitoring pontokkal, így a beavatkozások hatásai számokkal, tényekkel igazolhatók. Bár józan paraszti ésszel is tudjuk – hiszen a régi gazdálkodók is pontosan értették –, hogy ha a csapadékot megfogjuk a völgyekben, és hagyjuk beszivárogni, akkor a kutak vízszintje megemelkedik. A modern tudománynak mégis számszerűsítenie kell ezt, hogy igazolja az ilyen területhasználati formák jogosultságát, és alapot adjon a széles körű kiterjesztésüknek.

A Kaszó Zrt. területén végzett kisléptékű vízmegtartó beruházások (például mederbordák, kis tavak kialakítása) adatai lenyűgözőek. Egy-egy ilyen tározó vagy vízmegtartó elem hatása 200–300 méteres körzetben már rövid távon is egyértelműen és jelentősen érzékelhető a talajvízszintben. Különösen fontos, hogy a beavatkozások 200 méteres sugarán belül a talajvíz dinamikája stabilizálódott. Vagyis nem az történik, hogy egy hirtelen jövő nagy csapadék után a vízszint megugrik, majd hetek alatt drasztikusan visszazuhan (ami a talaj kiszáradását eredményezi), hanem kiegyenlítettebbé válik a vízháztartás.

Ennek ökológiai hatása azonnali és látványos. Ha a fáknak tartós aszály idején is van hozzáférésük a nedvességhez a gyökérzónában, a védekezőképességük megmarad. A monitoringadatokból kiderült, hogy néhány évvel a beavatkozások után már az évgyűrűk vastagságában is megmutatkozott a pozitív változás. A kontrollterületekhez képest jelentősen csökkent a fák levélvesztése és az ágelhalás mértéke. Ez azért is kritikus, mert a felszín alatti vizeink – amelyeket ipari vagy ivóvízcélra is kitermelünk – sokszor évtizedes, évszázados, sőt évezredes ciklusokban frissülnek fel. Ha ezt a vizet túl gyorsan használjuk el, az nem tud természetes úton visszapótlódni. A kisléptékű táji beavatkozások viszont pont a felső, aktív talajvízrétegeket táplálják, amelyek az agrárium és az erdészet számára a legfontosabbak. Ráadásul ezek a vízfelületek megnövelt párologtatásuk révén azonnal hűtik a környezetüket, így a mikroklímát is hatékonyan javítják.

A talaj a gazdaság vízraktára

– A vízmegtartás mellett a talajszerkezet javítása a másik pillér. Egy amerikai kutatás szerint a takarónövények akár 5–30 százalékkal is növelhetik a talaj szervesanyag-tartalmát és vízmegtartó-képességét. Miért ennyire elengedhetetlen ma a forgatás nélküli művelés (no-till, min-till) és a folyamatos talajtakarás?

– A válasz rendkívül egyszerű: mert ezek a technológiák tartják meg a vizet. Én alapvetően környezeti rendszerekkel és hatásmechanizmusokkal foglalkozom; az összefüggések – a különböző tudományágak eredményeit szintetizálva – kristálytiszták. Ahogy egyre egészségesebb lesz a talaj, ahogy növekszik a szervesanyag-tartalma és gazdagodik a mikrobiális élete, úgy válik képessé egyre több nedvesség befogadására és raktározására.

Az elmúlt évtizedekben a modern, intenzív mezőgazdaság túlművelte a talajt. A bolygatott talaj a szerves anyagok gyors oxidációjához, a talajszerkezet romlásához és a vízmegtartó-képesség drasztikus csökkenéséhez vezetett. A természetes ökoszisztémákban a táj és a talaj is képes önmagát regenerálni és tápanyaggal ellátni. Ma már tudjuk, hogy intenzív termelés esetében elérhető ez a folyamat, megfelelő agrotechnikával, de mindenekelőtt a megfelelő tájhasználattal.

Azért mondjuk, hogy a talajegészség az egyetlen fenntartható irány, mert egy robusztus, élettel teli talaj sokkal ellenállóbb a klímasokkokkal szemben. A forgatás elhagyása és a takarónövények alkalmazása révén a talaj nem szárad ki olyan gyorsan a nyári hőségekben, az elpárolgás (evaporáció) minimálisra csökken. Ha a talaj „kincstárként” megőrzi a téli és tavaszi csapadékot, a növénykultúra sokkal jobban fogja érezni magát az aszályos időszakokban, és a gazdának is kevesebb külső inputra (pl. mesterséges öntözésre) lesz szüksége. Természetesen tudjuk, hogy az átállás egy no-till vagy min-till rendszerre nem megy egyik napról a másikra. Hosszú tanulási folyamatot, gépberuházást és technológiai fegyelmet igényel, a helyi adottságokhoz mérten. De a hosszú távú, évtizedes adatsorok – legyen szó klímaadatokról, szén-dioxid-kibocsátásról vagy talajfizikai mutatókról – globálisan is azt igazolják, hogy ez a jövő útja.

Pénzügyi érdek nélkül lassú a fordulat

– Sokan úgy vélik, hogy a tájhasználat megváltoztatása (pl. vizes élőhelyek, sekély vizű laposok visszaállítása a szántók kárára) eretnekség. Mikor jutunk el oda, hogy az egyéni, táblaszintű küzdelem helyett a gazdák közösségben, tájszinten gondolkodva kezdjék el a vízmegtartást?

– Nagyon őszinte leszek: akkor jutunk el ide, ha ehhez a gazdáknak közvetlen, tapintható pénzügyi érdekük fűződik. Bármennyire is racionális ökológiai szempontból a tájszintű vízmegtartás, a jelenlegi támogatási és gazdasági környezet sokszor nem ezt az önálló, előremutató gondolkodást díjazza. Ha egy gazdálkodó a területalapú támogatást (SAPS/BISS) akkor is megkapja, és az aszálykár-enyhítési alapból is részesülhet úgy, hogy az elmúlt években semmilyen érdemi klímaalkalmazkodási lépést nem tett, akkor a rendszer nem ösztönzi a valódi reziliencia kiépítését. Csakhogy a kárenyhítési alapok végesek. A 2022-es történelmi aszályév már megmutatta a kritikus visszajelzési pontot: ha nincs rendszerszintű alkalmazkodás, az a teljes nemzetgazdaságot érinti. A mezőgazdaság hazánk területének több mint 50 százalékát fedi le, így amit a gazdák a földdel tesznek, annak nemzetgazdasági és makroökológiai súlya van.

– Fontos azt is megjegyezni, hogy a szemléletváltás sebessége a gazdaság méretétől is függ. Más a teherbíró-képessége egy 50 hektáron gazdálkodó termelőnek, mint a több ezer hektáros agrárvállalkozónak.

– Valóban, teljesen eltérő a kétféle termelő döntéshozatali mechanizmusa, kockázatvállaló-képessége és cash flow-ja. Egy kapitalista, profitorientált rendszerben – ami teljesen természetes – mindenki azt nézi, mi hoz bevételt az adott évben. Amíg a környezeti externáliák nincsenek beárazva, addig a vízmegtartás vagy az élőhely-visszaállítás sokak számára a lista végén marad.

Azonban tisztán kell látni: az Európai Unió agrárpolitikája is fokozatosan átalakul. A támogatási rendszerek egyre inkább a valós értékteremtést, a környezeti szolgáltatásokat és a fenntartható talajhasználatot fogják preferálni az egyszerű területalapú kifizetésekkel szemben. Azok a gazdálkodók, akik proaktívan lépnek, optimalizálják az inputanyag-felhasználást (kevesebb műtrágya, kevesebb gázolaj a forgatás elhagyása miatt), és növelik a talajuk vízmegtartó-képességét, gazdaságilag is stabilabbak lesznek. Kisebb lesz a kitettségük, javul az önellátó-képességük, és hosszú távon ők lesznek az agrárium igazi nyertesei. A környezettudatosság tehát ma már egyáltalán nem „zöld romantika”, hanem a kőkemény gazdasági racionalitás.

SZERZŐ: MARKOS MÁRIA

---

MezőHír Tudástár: vízmegtartás – A vízmegtartás olyan tájhasználati, talajművelési és vízgazdálkodási beavatkozások összessége, amelyek célja a csapadék helyben tartása, a talaj vízkészletének növelése és a talajvíz utánpótlásának támogatása; hozzájárul az aszálykockázat csökkentéséhez, a termésbiztonság javításához, a talajegészség megőrzéséhez és a mezőgazdaság klímaalkalmazkodó képességének erősítéséhez.