Akik ismerik, nehezen tudják elképzelni, hogy dr. Hentz Károly esetében a nyugdíjas státusz egyben életmódleíró fogalomként is megállja a helyét. A SZIE, majd a MATE égisze alatt működő SZIE Mezőgazdasági Eszköz- és Gépfejlődéstörténeti Szakmúzeumot 20 éven át irányító tanár és muzeológus szakember az egyik legnagyobb civil agrárgépgyűjtő szervezet inspirálója, szervezője is egyben.
Egy mérnök, aki nem áll meg nyugdíjasként sem
– A közhit szerint – ha szabad így általánosítani – a „gépesek” aktív, kreatív, agyalós emberek. Nehezen tudom elképzelni, hogy aki ilyen habitusú, az nyugdíjasként egyszer csak leáll. Ön hogy élte meg a váltást?
– Őszintén szólva én sem tudom elképzelni magamat passzív nyugdíjas szerepben. Két és fél éve vagyok nyugdíjban, és a mai napig nem ülök tétlenül a fotelben. Ez volt talán a legnagyobb törés a nyugdíjba vonuláskor: hogy most valamit, amit eddig napi 12 órában csináltam, egyszer csak abba kell hagyni. A családom szerint már túlzás volt, amit csináltam, de számomra ez volt a természetes. Mindezt a munkám is megkövetelte. Nagyapám csizmadiamester volt, de én már gépek között nőttem fel, egyértelmű volt, hogy gépészmérnök leszek és agrár szakterületen, de a hallgatóim érdekében pedagógusi végzettséget is szereztem, ami segít az oktatási, közművelődési és múzeumi munkában. De az intézmény vezetése közgazdasági ismereteket is megkövetelt az intézményvezetési, pénzügyi és stratégiai kérdések miatt, így közgazdaságtudományi diplomám is van.
– És hogyan alakult ki az új életritmus, mi lett a megoldás?
– Több utat is kipróbáltam, mire megtaláltam az egyensúlyt. Most nagyjából úgy néz ki az időbeosztásom, hogy egyharmad részben visszajárok a múzeumba segíteni, egyharmad részben a könyvírásnak szentelem magam, a harmadik harmad pedig végre a családé – amit korábban sajnos eléggé háttérbe szorítottam. Három felnőtt gyermekem van, külön családokban élnek, és egy közös naptárt is vezetni kell, hogy egyeztetni tudjuk az időpontokat. Nem könnyű, de most már sokkal tudatosabban figyelek erre is.
– Ha jól értem, akkor a múzeumi visszatérés inkább operatív jellegű, mintsem stratégiai?
– Inkább azt mondanám, hogy a tartalmi-stratégiai oldalra koncentrálok. Nem bútort cipelek a Múzeumok éjszakáján, hanem abban segítek, hogy milyen témát milyen tartalommal érdemes feldolgozni. Ehhez mindig is volt affinitásom – és meg is van hozzá a háttér.
Gépészmérnök a kultúra szolgálatában
– A mérnöki pályát sokszor elválasztjuk a bölcsészettől, pedig aki műszaki közgyűjteményt vezet, az egyszerre kell hogy legyen mérnök és a kultúra, a közösség embere. Ez önnél hogyan alakult?
– Én iparos családból származom, de apám már a háború utáni átszervezések nyomán mezőgazdasági traktorista és gépszerelő lett. Ebben nőttem fel Csornán, és teljesen egyértelmű volt számomra a mezőgépész pálya választása. Előbb szakközépiskola, aztán technikum, majd Gödöllői Agrártudományi Egyetem. 1980-ban végeztem, és gyakorlatilag azóta itt vagyok.
– Ez egyenes út volt, vagy volt benne családi nyomás is?
– Nem volt direkt utasítás, de nagyon erős volt a minta. Negyedikes általános iskolásként már traktoron ültem a gépállomáson – apám jóvoltából. A testvéreim is mérnökök lettek, nálunk ez természetes irány volt.
– És amikor bekerült az oktatásba, hogyan élte meg a mezőgépész szakma egyetemi szerepét?
– Akkor tapasztaltam meg először a szakmai hierarchiát. A termelőszövetkezetek világában a mezőgépész mérnök nem egyenrangú partner, hanem „költségtermelő”. Az agronómus volt a főnök, ő termelte az értéket, a mezőgépész meg csak javíttatta a gépet. Ez a szemlélet sajnos sokáig meghatározta a szakma megítélését.
– Ez ma is így van?
– A szemlélet gyökeresen nem változott. Sokan ma is úgy gondolják, hogy a traktor olyan, mint a tehén: tavasszal kimegy, ősszel bejön. Pedig a gép nem ugyanolyan élő rendszer, karbantartást, szakértelmet igényel. És sokszor az agronómusból is lehet jó „gépész”, mert rájön, hogy a vetőmag mélysége, a gyomirtás időzítése, a talajállapot – ezek mind műszaki kérdés is.
– Ön mit tett, hogy ezt a szemléletet áttörje?
– Elkezdtem tanulni a társszakmák nyelvét. Először közgazdasági végzettséget szereztem, aztán pedagógiait, végül múzeumi menedzseri képesítést is. Így már nem ellenfél volt a közgazdász, hanem partner, akinek meg tudtam mutatni, hogyan lehet okosan működtetni egy intézményt – például úgy, hogy az év végi elvonásokat legálisan kicselezzük intézményközi belső átvezetéssel.
– Ez már valóban stratégia, nemcsak üzemeltetés. És a múzeumhoz hogyan került közel?
– Amikor lehetőség nyílt rá, azonnal éreztem, hogy ez egy új küldetés. Korábban nem volt mezőgépész végzettségű vezetője a múzeumnak. És akkor derült ki, hogy nincs is műszakimúzeológus-képzés hazánkban. A szakma autodidakta módon szerveződött: vagy bölcsészként került valaki műszaki gyűjteménybe, vagy gépészként kezdett el technikatörténeti értékeket gondozni. Én az utóbbi vagyok.
– Mint az esztétika és a művészettörténet érintkezése.
– Igen. Technikusként próbálok levonni történeti következtetéseket. Mert ez egy olyan tudásvagyon, amit, ha nem gondozunk, elveszítünk. A könyvírás is innen indul. Azt hittem, csak ki kell írni magamból a 20 év múzeumi tapasztalatát. Ehelyett könyvtárakba járok, új információkat találok, olyan szemléletbeli különbségeket fedezek fel, amik új gondolkodási irányokat nyitnak.
Zsákutcák vagy innovációk? A technikatörténet értelmezése
– Tud példát mondani?
– Ott van például a „történelmi zsákutca” kifejezés. Nem mindig használjuk okosan, mert lehet, hogy ami ma „zsákutca”, nem folytatódó fejlesztés, az holnap tartós innovációk alapja lesz. Jó példánk erre a rotációs gőzeke, amit a Ganz gyárban fejlesztettek ki. Ez volt a világ első rotációs talajművelő gépe, de sokáig a technikatörténet csak vállvonogatva kezelte – a „történelem zsákutcájaként”. Holott ez inspirációt adott későbbi megoldásokhoz, és ma is alkalmazunk forgókapás talajművelést. A történész mást néz a gépen: ki csinálta, mikor, hogyan. Engem az érdekel, hogy mi volt az újdonság, a technikai tartalom.
– És ez inspirálható formában is működik? Például tréningeken?
– Abszolút. A múzeumban rendszeresen tartunk csapatépítő napokat tervezőirodáknak. A résztvevők körbejárják a gyűjteményt, és sokszor halljuk a felkiáltást: „Nézd, ez pont a problémánkra a megoldás!” Egy 100 éves megoldás inspirálhatja a mai fejlesztést is.
– Nem akarom leértékelni a fejlesztőket, de akkor ez azt jelenti, hogy nincs új a nap alatt?
– Igen. Tulajdonképpen azt gondolom, hogy nincs igazán új a nap alatt. Nagyon kevés valóban új fejlesztés születik. Vannak újszerű megközelítések, másfajta gondolati síkok, de technológiai értelemben vett lényegi újdonságok szinte alig. Ha például a mezőgazdasági gépeket nézzük, akkor a szögletes nagy bálázógép és a körbálázó megjelenése volt az utolsó igazán jelentős újítás.
– Hogy az ásóbotos gyommentesítéstől eljutottunk a kamerás–lézeres–robotos gyomirtásig, az sem számít újításnak?
– A technikai fejlődés valóban látványos, és növeli a hatékonyságot, de ettől még nem jelent valódi technológiai új értéket. A gyommentesítés régen is létezett – először kézzel végezték, aztán jött valamilyen mechanikus eszköz, majd a vegyszeres megoldás, most pedig ott tartunk, hogy egy napelemes, kamerával felszerelt robot megy végig a soron, felismeri a gyomot, és aztán vagy árammal vagy lézerrel vagy hővel eltávolítja. Ugyanazokat a problémákat próbáljuk megoldani, csak más eszközökkel. A cél, a logika, a mezőgazdasági funkció nem változott – csak a módszer lett modernebb.
– Akkor ön szerint például a gyomfelismerő robot nem jelent nagyobb léptékű technológiai előrelépést, mint mondjuk a körbálázó volt a maga idejében?
– Nem, mert a termelés eredményessége, az élelmiszer-előállítás hozzáadott értéke szempontjából nem hozott valódi újdonságot. Izgalmas lehet beszélni a műszaki vonatkozásairól, de nem változtatta meg alapvetően a folyamatokat. És persze ezzel nem azt mondom, hogy mindent tudunk, és nem kell már kutatni – ezt egy mérnök nem is állíthatja. Vannak új típusú tudományos eredmények, amelyek valóban képesek megváltoztatni a világunkat. De ezek általában nem a klasszikus értelemben vett műszaki fejlesztések.
– És ha ezt a tudást rögzíteni akarjuk, hogyan lehet a legjobban megőrizni?
– Minden eszközt használni kell: kiállítás, könyv, digitális adatbázis, online platformok. De önmagában egyik sem elég. Egy gépet például nem tudunk pusztán könyvből reprodukálni. Viszont, ha eredetiben ott van, egy jó mester abból mindent meg tud tanulni.
– És ezzel elérünk a gyűjtőkhöz. Hogyan kapcsolódik a múzeum a magángyűjtői világhoz?
– Ezt az Agrár Technikatörténeti Egyesületen keresztül szerveztük meg. Ma már közel 400 aktív gyűjtőnk van az országban. Találkozókat, konferenciákat tartunk nekik, ahol bemutatjuk a restaurálási jó gyakorlatokat. A cél az, hogy értő módon nyúljanak a régi eszközökhöz. Ennek már komoly közösségépítő és oktatási szerepe van.
– És ez a mozgalom már kinőtte magát?
– Igen. Ma már 14 olyan magánmúzeum működik Magyarországon, amely mezőgazdasági gépeket mutat be. Ezek különböző léptékűek, de van köztük olyan is, amely országos kiállítási színvonalat képvisel.
– Mit tart ezek közül a legnagyobb eredményének?
– Azt, hogy ezek a folyamatok elindultak, és élnek. De őszintén: már annak is örülök, ha meg tudjuk tartani ezt a szintet. A szakmaiságot ugyanis folyamatosan legyűri a politika. Nagy küzdelmek folytak azért is, hogy egy egyetemen elismerjék, ez a múzeum érték.
– És most újabb átalakítás jön, ahogy hallani lehet…
– Igen, az új agrármúzeum létrehozása Gödöllőn sok szempontból veszélyezteti a mostani intézményt. Politikai érdekek mozgatják – turisztikai látványosságot akarnak csinálni. Már be is jelentették, hogy az új intézmény 7200 négyzetméteres lesz, miközben a mi múzeumunk kiállítótere 6000 négyzetméter. A gond csak az, hogy ezt a 6000-et is be akarják olvasztani az újba.
– Ez visszalépés lenne a szakmai-intézményi függetlenség szempontjából?
– Igen. Az agrárműszaki múzeológiának ez visszaszorulást jelentene. A politikai racionalitás nem mindig esik egybe a szakmaival.
Könyvek, amelyek a tudás örökítői
– Milyen célokat tűzött még ki maga elé?
– A könyveket. Tematikus sorozatban dolgozom fel a magyar agrártechnika történetét. Már kész van a talajművelés és a traktorgyártás története. Most a vető- és növényvédő gépek következnek. Ezeket az Egyesület adja ki, támogatók segítségével. A cél az, hogy ez a tudás ne vesszen el.
– Amikor ír, egyszerre szeretne a szakmai közönségnek és a laikus olvasóknak is tudást átadni?
– Igen, szeretnék, de nem megy.
– Miért nem?
– Egy ponton túl nehéz lefordítani a szakmai tartalmat a laikusok nyelvére. De nem ez az igazi probléma. Itt két teljesen külön világ találkozik. Az egyik oldalon ott vannak a tudósok, a vírusokkal és technikatörténettel foglalkozó szakemberek, akik egyetlen mondatban négy hivatkozást és négy idézetet használnak, hogy ki, mikor, hol, milyen szóval írt le valamit. Ez így szakmailag pontos, de laikus szemmel olvashatatlan. A másik oldalon ott van a kíváncsi laikus, akit érdekelne a téma, de nem fér hozzá, mert nem érti. Persze ez valamilyen szinten áthidalható. Lehet külön cikket írni a szakmának és a laikusoknak, lehet tagolni a szöveget, jelezni, hol mit talál az olvasó. De a fő gond nem ez. Hanem az, hogy a tudás túl sok. Olyan mértékű, hogy nem lehet leírni.
– Túl sok? Úgy érti, fizikailag lehetetlen leírni?
– Pontosan. Ha az ember tényleg mindent kiírna magából, szakmailag alaposan, akkor mondjuk egyetlen gép történetét két emberöltő alatt se lehetne teljesen feldolgozni. A szerkesztés nehézsége is ebből fakad: mit hagyjunk benne, mit vegyünk ki. Ugyanez a dilemmája van egy kiállításnak is. Amikor egy új gépet kitalálunk, és ki akarjuk állítani, előtte legalább 43 különböző dokumentumot kell hozzá elkészíteni: használati utasítás, tanúsítvány, műszaki rajz, dokumentáció. De ha ezt a 43 iratot odaadom egy mesternek, hogy csinálja meg ugyanazt a gépet – nem tudja. Ha viszont odaadom neki magát a gépet, az eredetit, és nem egy átépített változatot, akkor egy jó mester képes belőle minden lényeges információt kiolvasni.
– Tehát a működés megértése sokkal közvetlenebb a tárgy megfigyelésével?
– Igen. Egy tapasztalt szakember az alkatrészek anyagából, megmunkálásából, arányaiból sok mindent ki tud következtetni. Ezt a fajta tudást könyvben nem lehet visszaadni. Gondoljunk egy mobiltelefonra! Egyetlen típus működésének leírása is hatalmas könyv lenne, amit a legtöbben el sem tudnának olvasni. És nem is biztos, hogy le lehetne írni. Az Intel például a 8080-as processzornál még azt mondta, hogy van egy ember, aki átlátja a teljes működését. A 8088-asnál – ez volt az XT számítógép processzora – már nem volt ilyen ember. És azóta nyolc generáció telt el.
– Ha egy szóban kellene összefoglalnia, mi motiválja még mindig?
– A tudás megőrzése. Hogy amit megtanultunk, kikutattunk, amit a gépek hordoznak, azt át tudjuk adni. Ez nem nosztalgia. Ez tudásvagyon, amit felelősséggel kell kezelni.
SZERZŐ: KOHOUT ZOLTÁN
