A borsó (Pisum sativum) mind világszerte, mind Magyarországon igen fontos növény. Fehérjében gazdag (30% körüli aránnyal), emellett értékes ásványi anyagokat, vitaminokat is tartalmaz, így az emberi fogyasztásban és az állatok takarmányozásában egyaránt fontos, és még a szalmája is etethető kérődző állatokkal. A vetésforgóba is jól beilleszthető, az őszi búza kedvelt előveteménye, korai betakarítása, kevés, jól bomló szármaradványa, valamint a talajban visszahagyott jelentős mennyiségű (legalább 30–40 kg/ha) nitrogén-hatóanyag miatt.
Kisebb területen
A szárazborsó vetésterülete Magyarországon a rendszerváltás óta folyamatosan és drasztikusan csökkent, mára gyakorlatilag az eredeti kevesebb mint 10%-ára esett vissza. Termésátlaga viszont nem mutat csökkenést, sőt a diagram trendvonala némi emelkedésről tanúskodik, de általánosságban, országos szinten 2,3–2,5 t/ha körül alakul. A hatalmas mértékű termőterület-csökkenés okát nem kívánjuk boncolgatni, az viszont biztos, hogy termesztéséhez megfelelő éghajlattal, talajadottságokkal rendelkezünk, agrotechnikájához, gépesítéséhez teljes mértékben alkalmazhatjuk a többi „népszerű”, nagy területen termesztett növényünknél használt eszközöket.
Nézzük konkrétabban ezeket az agrotechnikai elemeket, a szárazborsó termesztéstechnológiáját!
Éghajlat- és talajigénye
Hidegtűrő növényről van szó, csírázása már 2-3 oC-on megindul, és 2-3 leveles állapotában az enyhébb fagyokat is átvészeli. Hosszúnappalos növény, ami azt jelenti, hogy a vegetatív szerveinek fejlődéséhez rövidnappalos megvilágítást igényel, viszont generatív fejlődéséhez, tehát a virágdifferenciálódáshoz, termésképződéshez már a hosszúnappalos időszakot igényli, ami hazánkban teljesül is. Vízigénye közepesnek mondható, 380–430 mm, viszont transzspirációs koefficiense (1 kg termés és a hozzá tartozó vegetatív tömeg előállításához szükséges vízmennyiség) 660–750 liter, ami magas, de a növény tenyészideje rövid, az főként a csapadékosabb tavaszi, nyár eleji időszakra esik, így az ország nagy részén ez sem jelent különösebb gondot. Egyébként csapadékosabb téli, kora tavaszi időjárás esetén az így „feltöltött” talaj vízkészletéből jól gazdálkodik, a betakarítás idejére a száraz időjárás kedvező.
Talajigényéről elmondhatjuk, hogy a mészben és humuszban gazdag és – főként a gyökéren szimbiózisban élő nitrogénkötő Rhizobium baktériumok miatt – jó víz-, levegő- és hőgazdálkodású talajokon terem jól, ennek alapján a megfelelő talajtípus számára a csernozjom, a csernozjom típusú talajok és a barna erdőtalajok. A homoktalajok rossz víztartó képességük, az agyagos, kötött réti talajok pedig időszakos vízbőségükből adódó levegőtlen állapotuk miatt kevésbé alkalmasak.
Nem mindegy a fajta sem!
A fajtaválasztás is egy igen fontos lépcső a sikeres termesztés felé. Az alábbi kritériumokat kell szem előtt tartanunk:
‑ Első helyen természetesen a termőképesség áll. A termés minősége is fontos, takarmányborsó esetén például a borsószemek minél magasabb fehérjetartalma.
‑ A szár állóképessége és a kacsképzés: vannak alacsony középmagas és magas szárú fajták. A magasság egyenes arányosságban van a növény megdőlésével, a hüvelyek közelebb kerülnek a talajhoz, jobban szennyeződnek, a betakarítás nehezebb lesz, nagyobb szemveszteséggel járhat. A kacsképző képesség ez ellen hat; minél több helyen kapaszkodnak egymásba a növények a kacsaikkal, annál jobban támasztják egymást. Léteznek afila vagy leafless típusú borsók, amelyeknél a lomblevelek nagy része teljes egészében kaccsá alakul.
‑ A hüvelyek száron lévő elhelyezkedése, illetve az alsó hüvelyek talajtól való távolsága is mérvadó. Minél magasabb kezdődnek fejlődni a száron a hüvelyek, annál könnyebb lesz a gabonavágó asztallal a betakarítás.
‑ Utoljára, de nem utolsósorban fontos a minél kisebb pergési hajlam is. Sajnos a szárazborsónál egy negatívum, hogy a kiszáradt borsóhüvelyek éréskor kisebb mechanikai behatásra nagyon könnyen felnyílnak, a borsószemek pedig a talajfelszínre hullanak. Természetesen napjainkra a nemesítés ebben az esetben is sokat javított a fajtáknak ezen a tulajdonságán.
Vetésváltásban előveteményként betöltött szerepéről és helyéről már több pozitívumot említettünk, viszont a borsót megelőző növények köréről is érdemes beszélni. Fontos szempont, hogy ne legyen az előveteménye vízigényes, vagy erőteljes gyökérzete által „talajszárító”, ne hagyjon sok szármaradványt, amely nehezíti a talajművelést, a magágykészítést.
Legjobb előveteménye valamilyen kalászos gabona, de kerülhet keresztesvirágúak (repce, mustár, olajretek) vagy burgonya után is. A több és nehezebben lebomló szármaradványt maga után hagyó napraforgó és főleg a kukorica már kevésbé kedvező számára, aszályos időjárás esetén a napraforgó erőteljes gyökérzetével ki is száríthatja mélyebben a talajt, amit a téli csapadék vagy tud pótolni, vagy nem. Nagyon nem ajánlott semmilyen pillangós virágú, hüvelyes növény után vetni, és önmaga után sem következhet 4 éven belül.
A pozitív elővetemény-hatásai révén (nitrogénkötés, kevés, könnyen bomló szármaradvány, korán lekerül, a talaj vízkészletét kevésbé használja ki), illetve az utónövényeit tekintve is a legcélszerűbb, ha két kalászos közé kerül. Korai lekerülése következtében, utána, másodvetésben még akár egy rövid tenyészidejű, alternatív gabonaféle (pohánka, köles) is kerülhet.
A talajművelésnél szem előtt kell tartanunk, hogy a borsó vetése tavasszal igen korán történik, ezért az előző évi talajművelési munkálatokat ennek függvényében végezzük. Az előveteményeknél is ennek fényében értékeltük a kukoricát mint kevésbé megfelelő növényt. A korai betakarítású növények, például kalászos gabonák lekerülése után a tarlóhántást minél előbb el kell végezni, lezárni a talajt, vigyáznunk kell a talajnedvességre. A későbbi gyomosodás elkerülése érdekében, ha szükséges, tarlóápolást is kell alkalmaznunk.
A borsó igényli a mélyművelést és a forgatott talajt, így ősszel, szeptember végén, októberben szántsunk, 32–35 cm mélységben, vagy 40–50 cm talajlazítás után egy sekély (18–22 cm) szántást végezzünk, amit – ha a talaj állapota engedi – az alapműveléssel egy menetben el is munkálhatunk, ezzel a tavaszi korai magágykészítést könnyíthetjük meg. A munkamenetek utáni talajzárás fontos a vízmegőrzés miatt, hiszen a magágynak kellően nyirkosnak kell lennie, a borsószem nagyon sok vizet, tömegének 105–150%-át képes felvenni a csírázása megkezdéséhez.
Szükséges tápanyagok
A tápanyag-utánpótlást mindenképpen előzetes talajmintavételre és -vizsgálatra alapozva kell végeznünk. A borsó tápanyagigényes növény, általánosságban 100 kg fő- és melléktermékének kialakításához (fajlagos tápanyagigény) nitrogénből 3,5–4,5 kg, foszforból 1–1,5 kg, káliumból pedig 1–2 kg hatóanyag-mennyiségre van szüksége. A Ca-igényét érdemes kiemelni, ebből 2–2,5 kg kell 100 kg mag és a hozzá tartozó zöldtömeg fejlesztéséhez. A foszfor és kálium műtrágyát ősszel, az alapművelés előtt juttassuk ki, így az bedolgozható a talajba. A nitrogént tavasszal, a magágykészítéskor elég, ha kitesszük, a növénynek a kezdeti fejlődéséhez van szüksége rá, a későbbiekben (kelés után 4-5 hét múlva), a szimbiózis kialakulása után nitrogénből szinte „önellátó” lesz.
A borsó csírázása már 3-4 oC-on képes megindulni, úgyhogy vetését kora tavasszal, már március elején meg lehet kezdeni, ha megfelelőek a művelethez az időjárási tényezők és talaj állapota. A vetésidő elég sarkalatos pont, hiszen minél jobban tolódik, annál később kezdődik a virágzás, amikor melegebb és szárazabb is lehet az időjárás, ami nem kedvező, akár kevesebb „emeleten” képződhetnek virágok, ami már terméscsökkenéssel is járhat.
Betegségei között szerepelnek vírusok, a borsó enációs mozaikvírus vagy a levélsodró vírus, amelyeket a levéltetvek terjeszthetnek, valamint a Pseudomonas phaseolicola baktérium (baktériumos zsírfoltosság), de leginkább gombás fertőzései jelentkeznek, amelyeket csak felsorolásszerűen említünk: Fusarium oxysporum (levélhervadás), Fusarium solani (gyökér- és szárrothadás), Peronospora pisi (peronoszpóra), Erysiphe pisi (lisztharmat), Uromyces pisi (rozsda).
Kártevői szép számmal vannak:
‑ talajlakók: cserebogárpajor, drótféreg, mocskospajor,
‑ barkók,
‑ molyok (Etiella zinckenella, Laspeyresia nigricana),
‑ bagolylepkék (Mamestra brassicae, Autographa gamma, Helivoverpa armigera, Heliothis maritima),
‑ borsótripsz (Kakothrips pisivorus),
‑ borsóormányos (Aoromius quiquepunctatus),
‑ nyúl, fácán, galamb, akár a vadliba is,
‑ tárolókban a zsizsik.
Gyomirtás
Nagyon fontos, hogy a borsó leveleinek viaszrétegére tekintettel kell lennünk, így a gyomirtó szer nem tesz kárt bennük, valamint esőt követően 2-3 napot érdemes várnunk a posztemergens kezelésekkel, míg ez a réteg újra kialakul. A szárazborsó betakarítása a kalászos gabonák betakarításának technológiájára, technikájára tervezhető, viszont a korábbi fajták esetében azt megelőzi (június vége–július eleje), így viszonylag jól ütemezhető, elkerülhető a munkacsúcs.
A gabonakombájnoknál néhány átalakítást kell elvégeznünk: dobhézag, -fordulat, esetleg rosták állítása. A mai arató-cséplő gépek esetében ezek akár a vezetőfülkéből megoldhatóak. Az állomány éréskor könnyen megdől, a talajhoz közel kerül, ezért száremelőt is érdemes felszerelni a vágóasztalra. A megdőlés mérsékeltebb a cikk elején említett „kacsos” fajtáknál, itt viszont maga az aratás nehézkesebb, az összekapaszkodó növények miatt.
A borsó magja törékeny, így a kíméletes cséplésre kell törekedni, valamint a magnak nincs nyugalmi állapota, eső után a csírázás képes a hüvelyben megindulni. A hüvelyek könnyen felpattanhatnak, főként, ha az érett állomány megázik, ebben az esetben a magok kiperegnek, nem kerülnek betakarításra. A vágóasztal pontos talajkövetése ezért nagyon fontos. Sok esetben a hajnali órákban kezdik az aratást, amikor még a harmat következtében nem annyira „roppanósan” szárazak a növények.
A betakarítás 16–18%-os szemnedvességnél kezdhető, a tárolás viszont 14%-on vagy az alatt lehetséges, így, ha ennél magasabb a nedvességtartalom, szárítás szükséges, amit lassan, kisebb hőfokon kell végeznünk.
A szárazborsó termőterületének alakulása, drasztikus csökkenése remélhetőleg nem folytatódik tovább, hiszen egy olyan növényünkről van szó, amelynek föld feletti része teljes mértékben hasznosítható, emellett termesztésével a környezetkímélőbb tápanyag-utánpótlás megvalósítását is elősegíthetjük.
SZERZŐ: DR. DÓKA LAJOS FÜLÖP, DR. SZABÓ ANDRÁS ADJUNKTUS • DE MÉK NÖVÉNYTUDOMÁNYI INTÉZET
