A csemegekukorica nem tartozik a világ nagy területen termesztett, nagy tömegben előállított zöldségféléi közé. Vetésterületi adatait a FAO nem tartja nyilván. Nagyságrendje világméretekben 400–500 ezer hektár között becsülhető. Észak-Amerikában – ahonnan a növény származik – azonban egyike a legnagyobb területen termesztett, legnagyobb tömegben előállított zöldségfélének. Becsült termőterületének több mint a fele ma is itt található.
Régi jó kukorica…
A kukoricát az amerikai kontinensen évezredek óta termesztik. A csemegekukorica is itt alakult ki az 1700-as években, egy mutáció révén: a 4. számú kromoszómán a domináns allél helyett a recesszív allél tulajdonsága fejeződik ki. Mindez azt eredményezi, hogy a magvakban lévő cukor keményítővé történő átalakulása nem megy végbe, gátolt. Ennek köszönhető, hogy a csemegekukorica több cukrot tartalmaz, édesebb és zsengébb állagú.
Külső megjelenésében az alaptípusnál gyengébb növekedési erély jellemzi. Az első kereskedelmi fajták már az 1800-as években megjelentek. Innentől vált Európában is ismertté, és a termesztésben is megjelent. Ennek nagyságrendjét elemezve kitűnik, hogy ekkor még nem jelentett többet a választékot bővítő, színesítő zöldségkülönlegességnél. Kevesen termesztették és fogyasztották.
A csemegekukorica itthon
Magyarországon az 1970-es években a termesztése megtöbbszöröződött, termőterülete elérte a 10 ezer hektárt, sőt, egyes években a 30 ezer hektárt is megközelítette. A fontosabb zöldségnövényekkel ellentétben termőterülete napjainkban sem csökkent, 35 ezer hektár körüli. Ezzel hazánk az Európai Unió második legnagyobb csemegekukorica-termesztő országa Franciaország után. Nálunk ez a növény az egyik legnagyobb tömegben feldolgozott élelmiszeripari nyersanyaggá vált.
A csövekről leválasztott magvak jelentek meg a kereskedelemben és a fogyasztásban. Ezt az árut többen tévesen „morzsolt” kukoricának nevezik. Ezt azonban az optimális érettségi állapoton kissé túljutott csövekről történő maglevágással állították elő. Azért kellett a betakarítással várni, mert ez a művelet az optimális érettségi állapotban lévő magvak roncsolásával járt volna együtt.
A csemegekukorica azon kevés kultúrnövény közé tartozik, amely 3-4 évig monokultúrában is termeszthető – károsodás veszélye nélkül. Ráadásul, emellett rendszeres növényvédelmet nem, hanem preventív védelmet igényel az esetlegesen fellépő baktériumos vagy gombás betegségek ellen.
A csemegekukorica-termesztésre veszélyes betegségek
A leggyakrabban fellépő ilyen betegség például a kukorica csíkos mozaikvírusa, amely egy világszinten elterjedt betegsége a növénynek. A hazai kukorica legveszélyesebb vírusbetegségeként jegyzik. A Maiz dwarf mozaic virus (kukoricatörpeség-vírus) kezdeti tünetei a fiatal leveleken jelennek meg legelőször, és kezdetben mozaikosodás tapasztalható. Később, párhuzamosan a levélerekkel, csíkoltság alakul ki. Mindezekkel együtt deformáltság is kialakulhat a fertőzött egyedeken. A csövek kisebbek, a szemek hiányosan fejlődnek, és/vagy amorfak, esetleg vörös csíkok képződnek rajtuk. Amennyiben a növényeket egész fiatal korban éri a fertőzés, azok lassabban fejlődnek és törpülhetnek. Mindemellett más, a gyökereket vagy a szárat károsító betegségekkel szemben sokkal fogékonyabbak lehetnek, és ez tovább súlyosbíthatja a veszteséget. A vírus levéltetvek segítségével közvetetten, valamint mechanikai úton is terjedhet, így a kontamináció viszonylag könnyen zajlik. A vírus elleni védekezés mindenképpen preventív jellegű. A betegség terjedése a vektorszervezetek térnyerésének függvénye. A levéltetvek számára optimális meleg és csapadékszegény tavasz és/vagy nyár a vírus terjedését is indukálni tudja.
A gombás megbetegedések esetében két kórokozót emelhetünk ki. Az egyik a Fusarium. Jellegzetes tünete a csövön általában szétszórtan, esetleg csoportokba rendeződve megjelenő fehér, rózsaszín, bolyhos penészgyep. Az eltérő szín attól függ, hogy melyik faj fertőzte meg a csövet: első esetben a F. verticillioides (nemzetközi rövidítése FER), míg másodikban a F. graminearum (nemzetközi rövidítése GER). A szél és esővíz segítségével juthatnak a növény leveleire a szomszédos búzatábláról vagy a talajban megtalálható szármaradványokról. A FER kialakulását a nővirágzáskori meleg és száraz, míg a GER megjelenését a szemtelítődéskor uralkodó hűvös és nedves időjárás segíti. A micéliumok a levelekről is bemosódhatnak a levélhüvelybe, vagy a száron lévő sérüléseken keresztül a szárban is okozhatnak fertőzést. A legnagyobb problémát az általuk termelt mikotoxinok okozzák, melyek közül a legjelentősebb a deoxinivalenol (DON), a fumonizin (FB1, FB2), a zearalenon (ZEA). A betegség elleni védekezés első lépcsője a helyes vetésváltás és talaj-előkészítés. Kerüljük a mono- és a búza–kukorica bikultúrát.
A másik ilyen gombás megbetegedés a golyvás üszög. Ez a gazdanövény szövetein aktívan növekvő, tumorszerű elváltozás alapján könnyen felismerhető. A golyva leggyakrabban a csövön, a száron, valamint a leveleken található, nagysága az 1 cm és 30 cm átmérő között változhat. A beért golyvák felszakadnak, és az üszögspórák tömege a talajra és a növényre szóródik. Fertőzni csak sebzéseken át képes, ahol helyi, lokális tünetek alakulnak ki.
Mennyire édes?
A ma termesztésben lévő fajták három nagy csoportba sorolhatók. Vannak az alaptípusba tartozók (su1), amelyekben a cukrok keményítővé történő átalakulása gátolt. Vannak az emelt cukortartalmú (se) és a szuperédes (sh2) változatok, melyek eleve több cukrot tartalmaznak.
A csemegekukorica mérsékelten hőigényes, egyszikű, fagyérzékeny növény. A Markov-Haev hőigény szerinti kategorizálás alapján a 22 ± 7 °C szerinti csoportba tartozik. Akkor fejlődik harmonikusan, ha a talaj vízkapacitása 60%-os telítettségű; amennyiben ez nem biztosítható, a tenyészidőszak alatt célszerű két alkalommal öntözni. Először akkor, amikor a növények elérik a 20–25 cm-es magasságot, majd a hímvirágzást („címerhányást”) megelőző 8–10. napon. A vízellátás mértéke a hektáronkénti növényszámot is meghatározza. Rendszeres vízellátás mellett 60–70 ezer, hiányos vízellátás mellett 40–50 ezer növény/hektár az ideális.
A csemegekukorica az átültetést nem bírja, ezért helybevetéssel szaporítják. Az állománybeállítás az alaptípusba tartozó fajták esetében április 15-e körül, míg az emelt cukortartalmú típusba tartozó fajtáké április 25-e körül kezdhető, és egészen június végéig folytatható a vetés. Nálunk a termesztett fajták tenyészideje 95–120 nap között változik, ebből következően a szedés július közepétől kezdhető, és egészen szeptember végéig folytatható.
A csemegekukorica – mint humán táplálék – elsősorban szénhidrát- és diétásrostforrás, de fehérje- és kryptoxanthin- (az A-vitamin előanyaga) tartalma is említést érdemel. Hosszú, 3–3,5 hónapos rendelkezésre állása, szedhetősége, valamint összetétele következtében fogyasztása rendkívül kedvező étrendi hatású. Az ipari nyersanyagként felhasznált csemegekukorica termesztése az állománybeállítástól a betakarításig a minőségromlás kockázata nélkül tökéletesen gépesíthető. Friss fogyasztásra az optimális zsengeségben történő betakaríthatóság érdekében kézzel kell szedni. A növényről letört csövekben a magvak gyorsan elveszítik eredeti minőségüket, cukortartalmuk rohamosan csökken, ezért azokat mielőbb fel kell használni. Erre utal az az USA-ból származó mondás miszerint „Lassan menjünk ki letörni a csöveket, de gyorsan menjünk a konyhába megfőzni azokat!”. Itt kell megemlíteni, hogy a csemegekukorica akkor a legjobb ízű, ha az optimális minőségben betakarított csöveket időveszteség nélkül, előzetesen nem sózott, forrásban lévő vízben 10 percig főzzük.
Információink szerint a skandináv államokban – ahol az alaptípust nem fogyasztották – rendkívüli érdeklődés mutatkozik a szuperédes fajták iránt. Érdemes lenne piackutatással felmérni, hogy az optimális érettségi állapotban leszedett csövek mélyhűtött állapotban forgalmazhatók lennének-e ezekben az országokban. Az ott elérhető magasabb árak miatt mind az ország, mind a termelők számára előnyösebb lenne, mint a géppel betakarított, kissé túlérett magvak forgalmazása.
Korai termeszthetőség?
A fogyaszthatóság korábbi biztosítása és az elérhető magasabb szezonális árak realizálására történő törekvés a korai termeszthetőség lehetőségét is felveti. Ez kétféle megközelítésben érhető el: magvetés helyett tápközeges tálcás vagy tápkockás palánták kiültetésével. A tápkockás palánták egy hónap, míg a tálcás palánták mintegy 2-3 hét alatt nevelhetőek fel. Ezzel a módszerrel akár kb. 6–10 napos koraiság is elérhető, de a növény és a rajta fejlődő csövek növekedése csökkent méretű lesz, esetenként nem éri el a szabványméretet sem. Ez a tömeges piaci megjelenés előtt zavartalanul értékesíthető, azt követően pedig egyáltalán nem vagy csak bizonyos árcsökkentés mellett.
A másik lehetőség a vetések termoplasztikus fóliával történő átmeneti takarása. Ez a módszer alkalmazkodik a növény igényeihez, nem okoz méretben és tömegben csökkenést, de olyan mértékű koraiságot sem hoz, mint a tápközeges kiültetés. Az Egyesült Államokban alkalmazott módszer a 15–17 cm mély barázda aljára történő vetés, majd annak termoplasztikus, légáteresztő fóliával történő takarása. A takaró alatti magasabb hőmérsékleten gyorsabb a kelés és a növények kezdeti fejlődése, így nagyobb mértékű koraiság érhető el. A takarót azonban, mielőtt hozzáérnének a növények, el kell távolítani. A módszert hazai körülmények között kipróbáltuk, és alkalmazása sikeresnek bizonyult, több napos koraiságot biztosított a szabadföldi vetéshez viszonyítva. Valószínű, hogy az optimális érettségi állapotban, kézzel letört csövek nagyobb bevételt biztosítanak a termelőknek, mint a kedvezőtlenebb minőségi tulajdonságokkal rendelkező – csövekről levágott – magvakforgalmazása.
Azon is el kellene gondolkodni, hogy az ilyen típusú termesztést nem családi gazdaságokban kellene-e folytatni, a szedést pedig a leghidegebb hajnali órákra időzíteni – ahogy az USA-ban is történik.
SZERZŐ: DR. HODOSSI SÁNDOR, DSC • DEBRECENI EGYETEM, MÉK; KASZÁS LÁSZLÓ, PHD • DEBRECENI EGYETEM, MÉK, ALKALMAZOTT NÖVÉNYBIOLÓGIAI TANSZÉK
