Jól hangzik, de valójában ijesztő: zuzmókutatás közben már kalapos gombát is talált a magyar kutató az Antarktiszon
A klímaváltozás jeleinek megfigyelése is célja volt annak az öthetes antarktiszi expedíciónak, melynek Radócz László, a Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszer-tudományi és Környezetgazdálkodási Kar Növényvédelmi Intézetének vezetője, egyedüli magyarként, résztvevője volt. Bár interjúnk eredeti célja a növényvédelem előtt álló problémák elemzése lett volna, egy sarkvidéki expedíció és annak súlyos mondanivalója elvitte a hangsúlyt.
– Hogy kerül egy magyar agráregyetem tanára a sarkvidékre, zuzmót kutatni?
– Volt szerencsém egy rövid ideig a Rutgers Egyetemen (USA) ösztöndíjjal tanulni, dolgozni hajdanán, ott ismerkedtem meg egy tanársegéddel, akivel azóta is komoly szakmai barátság köt össze minket. Ő ma már a Princeton Egyetemen intézetigazgató, így szakmai karrierje mellett komoly kutatási projekteket, expedíciókat is van lehetősége szervezni, így tengerbiológustól ornitológusig, a légkörfizikustól a biokémikusig terjed az azóta már összekovácsolódott csapatunk. A csoport 2020. február 14-én indult Dél-Chiléből az új-zélandi Braveheart nevű hajó fedélzetén az Antarktiszhoz tartozó Dél-Orkney szigetcsoporthoz. Kilenc amerikai, egy ausztrál, egy svájci, egy német és egy ukrán társammal együtt öt nap alatt jutottunk el a sarki területre, ahol az én feladatom a sarki zuzmók kutatása volt. Az expedíciónk során két hétig sátrakban laktunk, az antarktiszi „nyárban” a munkánkat ugyan nehezítette a sok csapadék és az erős szél (éjszaka a széllökések sebessége elérte a 120-130 km/h-t), de a tapasztalat és a kutatási eredmény mindent megért.
– Miért éppen a zuzmók?
– A zuzmók jó indikátorok, kiválóan megmutatják a környezeti szennyezettség mértékét, ráadásul érzékenyen reagálnak a klímaváltozásra. A cél tehát a zuzmó volt, a végeredmény viszont sokkal távolabb mutatott: a kutatás szempontjából természetesen hatalmas hír, a klímánk és a jövőnk szempontjából viszont rendkívül ijesztő tény, hogy kutatásaink során kalapos gombákat is találtunk. Erre korábban sosem volt példa, ez már a felmelegedés egyértelmű jele. A mérések szerint az átlaghőmérséklet emelkedése itt a négyszerese a Föld hőmérsékleti növekedésének, amely globálisan kb. 1,2 Celsius fok, de gyorsan hozzá kell tennünk, hogy a hatalmas vízfelület ennek a hőmérséklet-emelkedésnek a 90%-át elnyeli. A Kárpát-medencében sajnos ezt az emelkedést mi hatványozottan megérezzük, hisz minden egyes fok realizálódik, érezzük a bőrünkön, a talajainkon és a növényeinken.
– Tudnánk a vesztünkön lassítani? Akarunk egyáltalán?
– Addig, amíg csak a vállunkat rándítjuk, hogy meleg van, legfeljebb mediterrán térség leszünk, nos, addig nem lehet. Ha a kibocsájtásunkat tudatosan csökkentenénk – még nem késő –, akkor, talán. Idehaza is látjuk, érezzük, hogy sorra dőlnek meg a melegrekordok, 50 év alatt az antarktiszi jégnek viszont a 30%-a eltűnt. A gleccserek megrepedeznek, ezért vannak ezek az abnormális, nagy jéghegyek. Viszont saját szememmel láttam, hogy az itt élő pingvinfajok populációira és szaporodására is jelentős hatással volt az itteni felmelegedés (amit mi idehaza átlag 1,5 foknak élünk meg): a pingvinek a fiókáikat még ki tudják kelteni, de a sarkvidéki tél végével gyakorlatilag elolvad a jég alóluk, még mielőtt a fiókák vízhatlan tollazata kialakulhatott volna. Akár a teljes évi pingvinszaporulat elpusztulhat. Nekik ez már végzetes, nálunk ez egy lassabb folyamat. Ráadásul mi talán tehetnénk is valamit. Remélem, ez az expedíció is hozzájárult ahhoz, hogy felhívjuk a figyelmet az egyre aggasztóbb klímahelyzetre, hogy az óceánok, tengerek vízszintjének emelkedése csak egy szegmense a környezeti válságnak. A globális klíma egy olyan összetett rendszer, amelynek megbomlása kiszámíthatatlan következményekkel jár, és a változások irányát a mai szuperszámítógépek sem tudják kellő pontossággal lemodellezni.
Remélem, ez az expedíció is hozzájárult ahhoz, hogy felhívjuk a figyelmet az egyre aggasztóbb klímahelyzetre
– Pár évvel ezelőtt találkoztunk először az egyik Tiszántúli Növényvédelmi Fórumon, így a tavalyi expedíciója kapcsán felkaptam a fejem. Viszont nem ez volt az első „világjáró” kutatóútja. Merre járt a pingvinek előtt?
– A sarkvidék sem turistaparadicsom, tény, de a csapatunk első expedíciója egy valóban lakatlan szigetet vett célba. A világ tíz legritkábban látogatott helyeinek egyike ugyanis a Csendes-óceán déli részén található Ducie korallsziget, ami 1902 óta a Pitcairn-szigetcsoport része. Egy portugál tengerész, Pedro Fernandez de Quiros fedezte fel még 1606ban, ő akkor Encarnacionnak nevezte el. 1791-ben aztán az angol EdwardEdwards, a Bounty lázadóinak nyomát kutató Pandora fregatt kapitánya újra „felfedezte” a szigetet, azóta hívják Ducie szigetnek, a brit királyi haditengerészet egyik híres kapitányának, sir Francis Ducie-nak emléket állítva. A kutatócsoportunk a legközelebbi lakott helyről, a Francia-Polinéziához tartozó Mangareva atollról indult a szigetre, a legendás Braveheart kutatóhajóval. 13 napot töltöttünk a szigeten, ahol többirányú vizsgálatokat folytattunk, többek között tengerbiológiai kutatásokat és mikrobiológiai elemzéseket, tanulmányoztuk az endemikus madárfajokat, valamint talaj- és növénymintákat gyűjtöttünk. Itt az én feladatom a nagygombák felmérése volt, valamint a műholdas és rádiókommunikáció biztosítása.
A Ducie korallsziget csak 2,4 km hosszú és 1,6 km széles, kiemelt természetvédelmi terület, ún. „Protected Marine Area”, ahova kizárólag speciális hatósági engedélyekkel lehet belépni. A 70 hektárnyi földrész érdekessége, hogy legnagyobb tengerszint feletti magassága csak 4 méter. A szárazföld 70%-át trópusi erdő borítja, melyet a térségben őshonos fafaj, a Heliotropium foertheriarium ural, aminek a magassága eléri a 6 métert. A sziget érdekessége éppen abból adódik, hogy lakatlan, hisz a civilizáció nélkül – legutóbb 10 éve járt ott tudományos expedíció – mentes a ragadozóktól és rágcsálóktól, ami a madárvilág kialakulásának és szaporodásának is kedvez. (A sors – és a sokat emlegetett civilizáció – iróniája, hogy innen 350 km-re, a szintén lakatlan Henderson-szigetnél találták meg az utóbbi évek egyik legnagyobb kiterjedésű tengeri műanyag-szennyeződését.)
Kantáros pingvinek a Dél-Orkney szigeteken
– Lehet ezt fokozni? Mi jöhet a sarkvidéki kalapos gomba után?
– Valóban rá lehet érezni az ízére; már tervezi a csapat a következő utat is: újra a sarkköri térségbe megyünk, egy norvég fennhatóságú, szintén lakatlan gleccserszigetet próbálunk majd „bevenni”. Én ott is a klímaváltozás hatásait fogom vizsgálni, de ez egy valódi időutazással is felér majd, ugyanis egy-egy gleccser alatt akár 3-4 000 m vastag jég is van, aminek egyes rétegei több tízezer évesek. Így a jégtömböket megfúrva és a beszorult légbuborékokat elemezve akár az 50 ezer évvel ezelőtti légkör összetételére is pontosan következtethetünk.
Az alma és a fája – az ifjabbik Radócz László is növényorvosként végzett, jelenleg PhD-munkáján dolgozik, szakterülete a drónos növényvédelem szakmai és technikai feltételrendszere
– Mi most a nádudvari kihelyezett növényvédelmi tanszék alapítása kapcsán találkoztunk. „Szárazabb”, de korántsem izgalommentes téma manapság a növényvédelem. Itt mi a legfontosabb feladat?
– Egyértelműen látszik, hogy az elkövetkező 20 évben egy drasztikus mértékű hatóanyag-kivonásnak leszünk tanúi (elszenvedői). Az európai uniós csatlakozásunk óta ez egy felgyorsult folyamat, de lássuk be, humán- és környezet-egészségügyi szempontból sok esetben indokolt volt a változtatás. Többségében a széles hatásspektrumú készítmények tűntek el a gyakorlatból, amik alkalmazása a felhasználó szempontjából akár kényelmes is lehetett eddig, így most fájdalmasnak tűnik a szigorítás. A probléma szerintem nem a kivonásokkal van, hanem az arányokkal. Éves szinten 1-1,2 új hatóanyag jelenik meg a piacon, ezzel szemben 2-3 viszont eltűnik; amik maradnak, azok lényegesen szelektívebbek, hatásspektrumukban ráadásul szűkebbek. Nem véletlen az sem, hogy a növénykondicionálók, a természetes immunrendszert erősítő készítmények, akár lombtrágyakészítmények, az algakészítmények, a flavonoidok épp a természetes baktericid- vagy fungicidhatásuk miatt is keresettebbekké váltak a közelmúltban. Ehhez a szituációhoz nekünk is fel kell nőni. Ezt a teljes szakmának tanulni kell!
És az izgalmaknak ezzel nincs vége: a növényvédelmi szakma csúcsának én a biológiai növényvédelmet tartom, és az említett hatóanyag-kivonások is megerősítenek ebben. A közvéleményben ugyanis még az a tévhit él, hogy aki sosem foglalkozott növénytermesztéssel, pláne növényvédelemmel, az is bátran belefoghat a gazdálkodásba, legfeljebb „bio lesz” a végeredmény. Meg kell értetnünk a laikusokkal, de gyakran még a szakmával is, hogy egy biokerttel együtt kell élni, a tennivalókat a megfigyelésre kell alapozni, hisz nagyon kevés rovarölő szerünk van. Vége már annak a kornak, hogy van egy kis réz és egy kis kén, na meg esetleg egy kis Bacillus thuringiensis, és minden meg van oldva. A biológiai növényvédelemnek nincs külön képzése, ezért a kihelyezett tanszéken erre is komoly hangsúlyt fektetünk. Tehát legfeljebb csak szárazabbnak tűnik a növényvédelem oktatása, ám az élelmiszerek előállításának gyakorlatilag ez az egyik alapja. A népességrobbanás és az élelmiszerellátás talán nem olyan népszerű téma, mint a globális felmelegedés – de legalább ugyanilyen súlyú kérdés mindkettő.
SZERZŐ: SÁNDOR ILDIKÓ
