Konszenzus kellene, nem kinyilatkozások

Németh Tamás professzor a fogyó termőtalajról, a tanácsadás állapotáról és az elefántcsonttornyokról

A gazdálkodás szakma és tudomány, és bár a gazda ismeri a legjobban a saját földjét, nélkülözhetetlen segítséget a szaktanácsadók nyújthatnak az eredményes növénytermesztéshez – vallja Németh Tamás professzor, akadémikus, egyetemi tanár, aki gazdag pályája során Innovációs Nagydíjat is kapott ezen a területen. Arról is kérdeztük, van-e még „holnapja” a termőtalajkészletnek.

 

Ma már kétségbeesve, egyre többet próbálunk tenni a talajok javításáért, megóvásáért. Közben az óvatos becslések is 20-40 évre teszik, mire a maradék termőföldkincset is feléli, tönkreteszi az urbanizáció, az intenzív mezőgazdaság és a klímaváltozás. Mik a kilátásaink?

– A helyzet valóban az, hogy az utóbbi sokszáz évben, az utolsó jégkorszak óta a művelhető földterület nem nőtt, hanem csökken. A Föld felszínének egyharmada szárazföld, de ennek is csak 11 százaléka művelhető szántó, azaz a bolygó felületének csak 4 százaléka szántó. Ezt időben is nyomon lehet követni, például Európában már 1850-től 1990-ig csökkent, más kontinenseken, például Dél-Amerikában még mindig vannak tartalékok.

De az is gond, mert nyilván esőerdőket kell kiirtani érte.

– Nem feltétlenül, vannak más művelési ágú területek is, amik átalakíthatók szántóvá: korábbi sztyeppék, rét-legelők, mocsaras területek. Ugyanakkor a művelésiág-váltással beavatkozunk az eredeti ökológiai rendszerbe. A talajt nemcsak mint termőközeget kell megérteni, hanem úgy is, mint a környezeti rendszer részét. Egészen más a viselkedése a termőföldnek a hőviszonyokat, a mikroklímát illetően, mint egy leaszfaltozott, beépített területnek – ha ezt nem vesszük figyelembe, olyan folyamatok sorát indíthatjuk el, amiknek nem látjuk a végét.

Ráadásul az utóbbi 100-150 évhez képest ma exponenciálisan több embert és haszonállatot kell etetni, ami nem segíti a mértékletességet.

– Ez a probléma, ez kényszeríti ki a terméshozam-növelést. Ez igazán az 1600-as évektől van jelen, amikor mind nagyobb lendületet kapott az erdők, rétek, mocsarak szántósítása (az extenzív gazdálkodás miatt, mivel az egységnyi területről nyerhető termésmennyiséget nem tudták növelni). Adatok lelhetőek fel – elsősorban egyházi és királyi birtokokról –, hogy 1200 és 1600 között közel azonos termést tudtak betakarítani. Ahogy nőtt a lakosságszám, ahogy nőttek a városok, mind több élelmiszer kellett, mind nagyobb területeket kellett bevonni a művelésbe.

És a városi embernek már fogalma sincs, milyen környezetpusztítás árán kapja a kényelmét.

– A város lakossága két vagy legfeljebb három generáció után annyira elszakad a létfenntartás alapjaitól, hogy már magam sem csodálkozom, amikor hallom, hogy amerikai, angol városi diákok azt hiszik, hogy az élelmiszer a gyárakból és raktárakból származik, és nem tudják már összekötni a tojást a tyúkkal… Ebből eredően persze azt sem tudják, és így nem is érdekelheti őket, hogy milyen károkat okoz a városok terjeszkedése. Az ENSZ adatai szerint 2001-től több ember él városokban, mint vidéken, bár a gigavárosok esetében ezt néha nehéz életnek nevezni (favellák, gettók, no go zónák stb.).

Kecskeméten például a legjobb agrárterületekből is „haraptak”, amikor épültek az autógyárak.

– Nem csak Kecskeméten, egész Európában. A zöldmezős beruházás a legnépszerűbb, részben infrastrukturális okok miatt, részben kényelmi szempontból. Ez részben azért van, mert egykor nyilván odatelepültek az emberek, ahol jó volt a termőföld. A beruházásokat lehet úgy is tervezni, hogy figyelembe vesszük a táblák minőségét, és az utakat, hacsak a zöldmezős beruházás lehetséges, akkor oda tervezzük, ahol kevésbé termékeny, másra nem optimálisan használható földek vannak. Sajnos, amikor ezt felvetem, több esetben megkapom, hogy „fejlődésellenes” vagyok, igaziból inkább csak butaság- és tudatlanságellenes.

Az illetékesek világszerte a klímaválság következményeivel sem nagyon hajlandóak szembenézni.

– Nem, pedig a többezeréves időszakok alatt felhalmozódott forrásaink kimerülése egyre nagyobb ütemű. Jelenleg 1,7 Föld forrásait éljük fel, vagyis úgy élünk, mintha majdnem kétbolygónyi erőforrás állna rendelkezésre, más szóval már májusra elfogyasztjuk az egész évre kimért forrásainkat. Komoly problémának érzem, hogy bár vannak jó programok európai és világszinten, nem folyik igazi párbeszéd. Környezetvédők és politikusok, gazdasági szereplők és ökológusok a maguk elefántcsonttornyaiban folytatják a monológjaikat, sőt, minden fél mint valami vallásos dogmát, úgy hirdeti, védi a magáét – így nincs se konszenzus, se előremutató közös irány.

Szóval, valóban fenyeget, hogy kifogy alólunk a maradék termőföldkészlet?

– Legalábbis fenyegethet, ahogy ez a többi természeti erőforrásra is igaz. Elég csak a globális vízkrízisre gondolnunk, ami a jelenkori migráció egyik kiváltó oka. Ha a bolygó nagy rendszerei „feladják” a harcot a felborult egyensúllyal, akkor vége. Már úgy értem, nem a bolygónak vagy az élővilágnak van vége, hanem az emberi civilizációnak. Ismétlem, a talaj, de az egész földi élet egy hatalmas rendszer: nem lehet egy-egy elemébe beavatkozni úgy, hogy az ne lenne hatással az egészre. Ha pedig nem látjuk, nem tudjuk felmérni a beavatkozásunk következményeit, akkor nem szabadna messzire merészkednünk.

Ha a bolygó nagy rendszerei „feladják” a harcot a felborult egyensúllyal, akkor vége

 

Ez mennyire megoldható? Ön például az egész pályáján kutatta a műtrágyák alkalmazását, az alkalmazás következményeit. De amikor 100-120 éve elkezdték a műtrágyázást, mindenki csak előnyökre fókuszálhatott: nagyobb hozam, több élelmiszer, kevesebb éhezés. Ki láthatta volna előre a savanyodó és romló talajokat, csökkenő beltartalmi mutatókat?

– Az első műtrágyagyárat nem is 120, hanem 170 éve Németországban, Hannoverben indították be, és akkoriban még csak a foszfor mesterséges utánpótlása jelentette a műtrágyázást. Ráadásul eleinte sok helyen nem is akarták bevezetni. Például volt olyan magyar uradalom a 19. század végén, ahol azt mondta az igazgató, hogy a műtrágya olyan hatású a földre, mint a pálinka a napszámosnak: eleinte nagy teljesítményt produkál, de aztán rohamosan hanyatlik a hatékonyság, és jönnek a „mellékhatások”.  Az első műtrágyázási adat 1882-ből, Vas megyéből ismert, az ottani megyei gazdasági egylet indította meg a műtrágyák beszerzését és közvetítését. Cserháti Sándor és Kosutány István megindította a kísérleteket is.

Olyan folyamatok sorát indíthatjuk el, amiknek nem látjuk a végét

 

– Meglepő előrelátás.

– Nem is annyira, hiszen például Magyarországon már 1890-től, tehát nagyon korán megjelentek a növénytermesztést segítő hálózatok, „kultúrmérnöki hivatalok”, állomások, és már akkor elkezdődtek kísérletek a foszforfelhasználásra irányulóan. Történelmi okok miatt is Magyarország 30 éves „késésben” van a nyugat-európai országokhoz képest a műtrágya-felhasználásban – de ez inkább előny, hiszen ennyivel később kezdődött el az intenzív inputozás. A másik előnyt az eredményezte, hogy a sok kisbirtokon, főleg a rövid bérleti viszonnyal (esetenként csak két év) használt táblákon sem tőke, sem érdekeltség nem volt átgondolt és bőséges tápanyag-utánpótlásra.

– A téesz-idők viszont fordulatot hoztak, nem?

– Egy rövid, 10-15 éves időszakban igen, amikor a 70-es évek derekától a 90-es évek elejéig volt jelentősebb a műtrágyázás. Számomra viszont ennél is fontosabb, hogy megvolt az a rendkívül erős, jól kiépített, a maga idejében csaknem kétezer szakembert foglalkoztató növényvédelmi-agrokémiai hálózat, ami tanácsadással segítette a megfelelő műtrágya-alkalmazást a gazdaságoknál. A mezőgazdaság tudomány, amit nem lehet, nem érdemes képzett emberek szakmai segítsége nélkül végezni. Voltak is kemény szakmai viták, néha még egy-egy kilóról is a műtrágyaarányokat illetően, de ezek a viták mindig a hatékonyságot, a talajéletet, a gazdaság jó működését segítették, nem valamilyen profitérdeket vagy egy gazdaságnak a következményekkel nem számoló törekvéseit.

Hát, akkor ebben is előrébb voltunk, mint ma.

– Sokkal, ez nem is kérdés. Például a talajvizsgálati rendszer minden 6 hektáron való bevezetése is ilyen vívmány volt. Voltaképpen hat-hétszáz év talajzsaroló gazdálkodását kellett helyreigazítani. Emellett kialakítani a növényigényre és a talajok jellegére, állapotára alapuló gazdálkodási javaslatokat.

 

Nem lehet politikai vagy szektás merevséggel kezelni tudományos, gazdasági kérdéseket

 

Aztán jött a kárpótlás, a szétbomlás.

– Igen, de a talajok állapotát illetően – éppen a megelőző tíz-húsz év tudatos talajjavítása, tápanyaggal való feltöltése révén – még sok tartalék maradt a termőföldekben. Addig nem volt ritka a 250 kilós hektáronkénti műtrágyázás. Mielőtt bárki elszörnyedne, ez csak kb. 40 százaléka volt a BENELUX államok felhasználásának, és ott még ugyanannyi szerves trágyát is kijuttattak. Egyben minden gazda élhetett addig a szaktanácsadók segítségével. Aztán a mennyiség lecsökkent 60-90 kilóra, a helyi tanácsadói hálózatokat, növényvédelmi, agrokémiai szolgálatokat pedig végső soron, ha nem is felszámolták, de legalábbis hagyták leépülni. Emellett a birtokrendszer is szétdarabolódott, újra megjelent a tőke és méretgazdaságosság hiánya, így a legutóbbi időkig a legtöbb helyen folytatódott a tápanyaghiányos, talajzsaroló gazdálkodás.

Agrokémikusként az egész pályáján nemcsak láthatta, hanem formálhatta is az intézményrendszert, a gazdák felé való tanácsadást. 2007-ben Innovációs Nagydíjat is kapott az a költség- és környezetkímélő trágyázási szaktanácsadási rendszer, amit az MTA TAKI és MTA MgKI kutatói több évtizedes munkával kifejlesztettek. Mivel magyarázza, hogy a tudatosság még ma is csak lassan kel új életre?

– Az előbbi okok mellett ez emberfüggő. Van, akinek fontos a környezet- és talajkímélő trágyázás, van, akinek nem. A gazdákat lehet segíteni, de nem lehet nekik megparancsolni, hogy mit vagy mit ne csináljanak. A saját földjét amúgy is a gazda ismeri a legjobban. Szerintem a fontos az, hogy legyen folyamatos konzultáció a gazdákkal. Legyen egy korrekt, akár piaci, akár nonprofit alapon, de feltétlenül korrektül szolgáltató tanácsadó, aki segít rangsorolni a gazdaság táblái közt, segít dönteni, hogy hol milyen  inputstratégiát kövessenek, segít hatékonyan értelmezni a talajvizsgálati eredményeket.

Ezt ma is több integrátor biztosítja.

– Igen, a KITE, a Genezis és az Agrárkamara például átvette és hasznosította trágyázási rendszerünket, természetesen a gazdaságot jól ismerő, helyi tapasztalatokkal rendelkező munkatársai közreműködésével. Nekem ma is az a célom, hogy lehetőleg minden gazda kérje, vegye igénybe az ilyen szolgáltatást. Ne értsük félre, nem azt mondom, hogy tőlem kérjenek tanácsot – bárkitől, aki korrekt, tudományos alapon dolgozik, attól érdemes ilyen szolgáltatást kérni. Szerencsére sok kiváló szaktanácsadó érhető el.

Összességében nem úgy tűnik, hogy elégedetlen volna a hazai állapotokkal.

– Nem is vagyok. Tudom, sokan csak azért kérnek például talajelemzést, hogy kipipálhassák, mert kell a pályázathoz. De egyre többen veszik komolyan a talajkímélő művelést, műtrágyázást, ami mégiscsak azt jelzi, hogy van törekvés a jó irányra – ismétlem, ezt kell, kellene egy felkészült, kiterjedt tanácsadórendszernek kiszolgálnia. És – mint említettem – több ezzel foglalkozó tanácsadó cég vagy egyéni szaktanácsadó elérhető; már csak igénybe kell venni a tudásukat.

Ha valamikor, most még van is pénze a gazdaságoknak, miután az EU-támogatások révén feltőkésítettebb, profibb az ágazat, mint az utóbbi évtizedekben, és a birtokviszonyok is rendeződni látszanak lassan.

– Az biztos, hogy a minisztérium (Agrárminisztérium) két nagyon fontos irányban nagy lépést tett. Az osztatlan birtokok felszámolása és az öntözésfejlesztés érdekében a szolgalmi jogok kiterjesztése terén. Ez az utóbbi is nagyon fontos, mert addig nem lehet elindulni az öntözéssel, amíg nem vezethetem át a szomszéd földjén a vezetékeket, és ezt eddig az akár több száz tulajdonosból egy is megakadályozhatta. Most ezekkel lényegében oda térünk vissza, ami megvolt a rendszerváltás, a mezőgazdaság nagy átalakulása idején. Sok minden mehetett volna tovább úgy, ahogy azelőtt…

…ezek szerint akkor a centralizációt is pozitívan látja. Végső soron ez is hozzájárul akár a tudatos műtrágya-stratégiához vagy éppen a fejlesztésekhez.

– Jó a centralizáció, ha önkéntes. A termelőszövetkezet – oké, nem működött, nem volt folytatható. Viszont a szervezett együttműködés rendszere a mezőgazdaságban, az igenis fontos vagy inkább elkerülhetetlen. Én a 90es évek legelején leírtam valahol, hogy a legjobb lenne az állami gazdaságok valamilyen formában való folytatása, megőrzése. Ezek gesztorként elvégezhették volna az a teljes körű munkát, ami a tanácsadástól a vetőmagellátáson át a felvásárlásig egy zárt, biztosított, kiszámítható és stabil rendszert tartott volna működésben. Ma jön vissza az, amit leírtam.

Az integrátorok. Honnan tudta előre?

– Ez a leggyakoribb, legrégebbi kérdés, amivel a pályámon találkozom… Egyszerű a válasz: oda kell figyelni a folyamatokra, a valóságra. Erre is vonatkozik, amit korábban mondtam: nem lehet politikai vagy szektás merevséggel kezelni tudományos, gazdasági kérdéseket. És persze nemcsak én tudom, sokan tudjuk a szakmában. Ami pedig a témánkat illeti: azért alakulgat egyre több integrátor gazdaság, mert működése során egyre több területen okosodik, keres és talál jobb megoldásokat.

Erről eszembe jut a lassan, de biztosan terjedő talajkímélő művelési rendszerek szép és nagy témaköre. Ezt nyilván támogatja, de közben ott préseli az ágazatot a világgazdaság kényszere a terméshozamokra. Nincs itt olyan ellentmondás, ami előbb-utóbb szétfeszíti a rendszert?

– Olyan biztosan nincs, hogy mit „kell” követni. Nincs olyan, ami csak jó vagy rossz, amit muszáj vagy tilos követni – a forgatás nélküli vagy forgatásos művelés vagy, mondjuk, a takarónövények alkalmazása sem dönthető el így. A tanácsadás szerepe nem ez, hanem az, hogy megtudjuk, mi a gazdaság célja egy adott területen, és abban segítsük. Ha irreális a cél, akkor ismeretátadással lehet segíteni – például ott, ahol sosem fog 8 tonnát teremni a búza, nem ezt a célt kell kitűzni, ráadásul nem is a terméshozam mennyisége a jövedelmezőség egyetlen kritériuma –, másutt a helyes szerhasználat a „használati útmutató” lényege, és így tovább. Nem ütközni kell a gazdákkal, hanem választható alternatívákat és megoldásokat kell felmutatni.

Nincs tehát ellentmondás?

– Szerintem nincs. Nézze csak az idei szezont! Aligha lehetett volna a tavaly óta, októbertől májusig tartó szárazságot, a meleg telet és a hideg tavaszt, meg a többi szélsőséget egyforma eszközökkel kezelni országszerte. Nem tud mindent ellensúlyozni a művelés, elég csak a vízmegtartásra, a kórokozó- és kártevővédelemre gondolni. A szántás sem feltétlenül rossz – egy átgondolt, szépen elmunkált forgatással is lehet eredményesen dolgozni. Jó lenne az év nagy részében fedett talaj – igen. De van annyi csapadékunk és tápanyagunk, hogy elég legyen a köztes után a főnövénynek is? És mi lesz a kórokozókkal? Akárhogy is, újra és újra odajutunk, hogy nem kinyilatkoztatásokra van szükség, hanem párbeszédre. Üljünk le, beszéljük át, kinek milyen céljai vannak, ahhoz milyen eszközök kellenek. Az eredmények csak konszenzussal, csak hosszú távú kísérletekkel tudnak megszületni, akár talajkímélő, akár, például, ökológiai gazdálkodásról van szó. Mindig így ment előre a világ.

klímaváltozás Németh Tamás növénytermesztés szaktanácsadás talaj termőföld