Hajlamosak vagyunk úgy emlegetni a kutyát, mint legjobb barátunkat, de korántsem biztos, ha megkérdeznénk őket, hogy viszonoznák ezt a bókot. Hosszú azoknak az alkati furcsaságoknak a sora, amelyeket az eb tenyésztése során, többnyire a sokkal kívánatosabb tulajdonságok rovására a tenyésztők elősegítenek.
Az öröklődés lényege, hogy az elődök tulajdonságai megjelennek az utódokban is. Az ősöktől kapott sajátságok állandóak, amelyek lehetővé teszik a kutyafaj fennmaradását.
Nyilvánvaló, hogy nem a kész tulajdonságok, hanem egy olyan információs rendszer öröklődik, amely a leszármazott jellemvonásainak kialakítására teremt lehetőséget. Mind az apakutya, mind az anyakutya génkészletének 50-50%-a jut át az utódba, de hogy melyik 50%, az véletlenszerű!
A tenyésztő törekvése csak az lehet, hogy az egymást követő kutyanemzedékek alkati, élettani és pszichikai tulajdonságokban mutassanak javuló minőséget! Sokan ódzkodnak bármilyen örökléstani szabály megismerésétől, főképp annak alkalmazásától! Pedig ennek révén egy sereg vitatott kérdésre kaphatunk választ. Az a tenyésztő, aki erről nem vesz tudomást, nemcsak saját magát vezeti félre, de rászedi a vásárlót, akinek feltehetően elképzelése sincs, hogy egy rendellenesség kifejlődése milyen sok gondot okozhat mind a kutya, mind az ő számára.
Kutyáink külleméről furcsa elképzeléseink vannak, amelyek számtalan testi átalakításához vezetnek, sőt, sokszor egy életen át tartó kezelést eredményeznek. Néhány fajtánál öröklődő betegségek fejlődnek ki, mivel „rövidlátó” tenyésztőik nagyobb súlyt helyeztek külső megjelenésükre, mint általános egészségi állapotukra. Tekintet nélkül az elemi belső szükségleteire, megnyirbálták anatómiai adottságaikat, belekényszeríttették őket különböző helytelen ideáknak megfelelő méretekbe és formákba. A tenyésztők komolyan veszik a kiállításokat, és például egy rendezvényen való győzelem nagy hatással van a fajta jellemzőinek további alakulására.
Még ha a győztes látszólag minden szempontból kiváló példány is, a fajtára gyakorolt hatásai egészében visszavethetik annak fejlődését. A győztesek iránt ugyanis óriási tenyésztői igény jelentkezik, és génjeik elárasztják a piacot. Számos esetben egy adott országba fajtaalapítás céljára behozott kutyák kerültek, ezért a szóban forgó génkészlet is meglehetősen szűkös. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a több generáción keresztül folytatott rokon pároztatások eléggé mindennaposak, így azután egy-egy nemkívánatos jellemvonás mélyen begyökeresedhet a fajtába, ha az rövid időre divatba jön.
Hasonlóan könnyen megtörténhet, hogy egy lappangó, kellemetlen tulajdonság állandósul jó néhány generációban, ha a győztes vérvonal génállománya egyre több vonást visz be a fajtába. Külsődleges, divatos tulajdonságaik alapján választják ki a győzteseket, és minthogy a jelenleg használatos mezőgazdasági technikai eljárásokat, köztük például az ivadékvizsgálatot (amelynél utódaik minősége alapján ítélik meg az ősöket) sohasem alkalmazták kellő komolysággal az ebtenyésztésben, valószínűleg számos recesszív jellemvonás került be véletlenszerűen az egyes fajtákba. Néhánynál már csaknem lehetetlen kinyomozni ezek eredetét, és egészségesebb géneket vinni a populációba. Szerencsére azoknál a fajtáknál, amelyek génállománya megfelelően rugalmas, a tenyésztők jobban tudatában vannak a létező káros elferdüléseknek.
Lehetetlen próbálkozás lenne bemutatni valamennyi fizikai-testi torzulást, még azokat is, amelyeket csak a legnépszerűbb fajtáknál találunk, de megkíséreljük legalább néhány jellegzetes példán keresztül bemutatni a problémát. Érdekes, hogy a legszembetűnőbb „baj-központok” a fejen és a fej környékén találhatók, az arckifejezésre irányulnak. Mindannyian ismerjük a bernáthegyi vagy vérebkölykök bűbájos, kedves pofácskáját, de főleg ezek, valamint a chow-chow kutyák, a bassetek és még néhány más fajta a tipikus példái a súlyos szemhéjproblémáknak. A felsorolt fajtákra jellemző a kisebb-nagyobb mértékű szemhéj-deformáció, amelyet alakja alapján „gyémántszem” néven ismernek.
A felső szemhéj elferdül (ektropium), az alsó kifordul (entropium); ez egyrészt kellemetlen megjelenést kölcsönöz az ebnek, másrészt állandó könnyezést, szemváladékozást eredményez. Sok ilyen kutyának állandóan gyulladásos a szeme, enyhe kötőhártya gyulladásban szenved, gyakran szorul kezelésre. Az entropium esetén szüntelenül dörzsölik a szem felülete; ez különösen sújtja a chow-chow kutyákat.
A pekingi palotakutya és néhány más tömpe arcorrú kutya szemgolyója erősen kidülled, és kiszáradásnak, valamint szaruhártya-sérülésnek van kitéve. A kidülledés néha olyan erőteljes mértékű, hogy a kutyának nehezére esik teljesen becsukni a szemét, még alvás közben is. Másoknál a szem majdnem teljesen kifordul üregéből, és csak egészen mérsékelt trauma kell hozzá, hogy ez bekövetkezzék.
Az ilyen rövid orrú kutyánál a légutak elferdültek, a szájpadlás viszonylag megnyúlt, ami a légzésnél, különösen alvás közben, nehézségeket támaszt. A krónikus melléküreg-gyulladás és még súlyosabb légzőszervi megbetegedések gyakoriak ezeknél a fajtáknál.
A bőrráncosodás szintén gyakori tünet a lapított orrú kutyáknál, és szintén bajokat okoz. A pekingiek pofaráncai például olyan kifejlettek lehetnek, hogy a szemet dörzsölik, kötőhártya-gyulladást és szaruhártya-tályogot okozhatnak. A száj körüli redők sokszor felfogják a nyálat és az ételmaradékokat, ezáltal kellemetlen szájszagot okoznak. A bulldogok farok körüli ráncai igen mélyek lehetnek, ennek következtében a szennyeződések és a baktériumok felgyülemlenek bennük, és súlyos bőrgyulladás keletkezhet.
A fej formája sok fajtánál fontos. Mindenki ismeri a nehézlégzésű pekingit, az angol vagy a francia bulldogot. E rövidorrú teremtmények legtöbbjének az állkapcsa bizonyos értelemben túl kicsi a fogak megfelelő beilleszkedéséhez, és gyakoriak náluk a fogászati problémák. Ugyancsak okozhat ilyen problémákat az, hogy az állcsont vagy az állkapocs nem egyforma hosszú, ezért vagy az egyik vagy a másik kiáll. Vannak rövidlábú kutyák, aránytalanul kurtább lábakkal. A tacskók és a bassetek lábai például olyan hajlottak, hogy majdnem kivétel nélkül mindig ízületi gyulladást kapnak; jobbik esetben csupán járásuk válik csoszogóssá, ami siralmas paródiája a vadászkutyák bámulatos, szárnyaló mozgásának.
A kutya testi torzulásainak legkirívóbb esetei – szerencsére! – számarányukban csökkennek, ahogy egyre többen jönnek rá, mit tettek a tenyésztés során egy-egy fajtával.
