Bevezetés, fogalmak tisztázása I.
Kedves Olvasóink, Növénytermesztés rovatunkban nemcsak új fajtákról, hibridekről adunk hírt, hanem őshonos fajokról, sőt azok visszaszorulásának problémájáról is rendszeresen írunk. Talán kevesen tudják, hogy világátlagban az őshonos fajok 22%-át fenyegeti invazív faj megjelenése. Ezt felismerve jutottunk arra a döntésre, hogy a MezőHír hasábjain új cikksorozatot indítunk, amelyben a mindennapi növénytermesztésünkre (is) veszélyes adventív kártevők bemutatásával, a következményekkel és persze a lehetséges megoldásokkal foglalkozunk. Ajánljuk figyelmükbe Dr. Keresztes Balázs cikksorozatát (a Szerk.).
A fajok terjeszkedése lényegében azóta létezik, amióta Földünkön megjelent az élet. Az általunk ismert kontinensek későbbi kialakulása azonban ezt jelentősen megnehezítette. Földünk óceánjai, tengerei, hegyláncai, a sivatagok és nagy folyók (egyszóval barrierek) fizikai korlátokat állítottak a fajok mozgásának útjába, jelentősen hozzájárulva ezzel a bolygó nagyfokú biológiai sokféleségéhez, röviden a biodiverzitáshoz. Többnyire emberi beavatkozás következtében azonban ezek a barrierek mára megkerülhetővé váltak, és így egyes fajok eredeti élőhelyüktől több száz, adott esetben több ezer kilométerre fekvő területekre is képesek eljutni. Az esetek több mint 95%-ában ezek a helyi flórára, faunára idegen fajok nem képesek megfelelően alkalmazkodni új környezetükhöz, és ott rövid időn belül kihalnak. Néhány esetben azonban túlélnek, szaporodnak és megtelepednek. Williamson és Fitter (1996), „tízes-szabály” modellje még szigorúbban ítéli meg egy faj új környezetben való invazívvá válásának esélyét. A bekerülő fajoknak ugyanis különböző szűrőkön kell átjutniuk, ugyanakkor egy-egy ilyen szűrőn mindössze 10%-uk kerül át. Vegyük például, hogy egy új területre 1 000 bejutott fajból a természetes környezetben való túlélés 100 fajnak sikerül, de ezek is még csak az alkalmi megtelepedés fázisába kerültek. Ezt követően sikeres szaporodással ki kell alakítaniuk egy önfenntartó populációt, amire a 100-ból körülbelül 10 alkalmas. Ekkor azonban már meghonosodott fajokról beszélhetünk. A harmadik szűrő a terjedés, a robbanásszerű létszámnövekedés, vagyis az invázió. A 10 fajból invazívvá 1 válik. Összegezésképpen, az eredetileg a területre bekerülő1 000 fajból mindössze 1 válik özönfajjá, ami jól érzékelhető, hogy meglehetősen kis arány (0,1%). Felgyorsult, totális globalizációval jellemezhető mai világunkban ugyanakkor talán csak elképzelni tudjuk, hogy a tized százalék fényében valójában évente hány jövevény faj próbálja megvetni a lábát új élőhelyeken, ha a megtelepedett, sőt, inváziós fajok száma folyamatosan növekszik. Csóka és munkatársai (2012) összefoglaló munkájában az olvasható, hogy az 1991-2010-es húsz év során több, erdészeti jelentőségű, jövevény rovarfaj jelent meg hazánkban, mint az azt megelőző 110 évben összesen (1. grafikon)! A legtöbb esetben ezek a tömegével érkező fajok az ember számára észrevétlenül jönnek és tűnnek is el az alkalmazkodás hiányából fakadóan. Ritkán azonban megfigyelhető egy-egy ilyen fajnak a rövid pályafutása. Kevesen tudják, hogy az amerikai medvelepke (Hyphantriacunea) 1940-es Csepeli Szabadkikötőben (és egyben Európában) való megjelenésével lényegében párhuzamban „érkezett” egy másik medvelepkefaj is, a Spilosomavirginica (nagy amerikai medvelepke, 1. kép).
1. grafikon. Idegenhonos, erdészeti jelentőségű rovarfajok megjelenése dekádonként, Magyarországon, 1881-2010 között (Csóka és mtsai, 2012)
Az adventív fajok az esetek többségébennem okoznak jelentős változást új környezetükben
1. kép. A Csepeli Szabadkikötő környékén, Mészáros Zoltán professzor által gyűjtött hernyókból kinevelt hím és nőstény Spilosoma virginica példány (fotó: Keresztes B.)
Egészen pontosan 1951-ben észlelte először Dr. Mészáros Zoltán, de 1953 után több mint egy évtizedig nem hallatott magáról. A későbbiekben is csak a szabadkikötő környékén és csak szakaszosan (például 1964-67) volt észlelhető egészen utolsó ismert gyűjtéséig (1985). Míg a Hyphantriacunea azonban elindult európai inváziós hadjáratára, és meg is hódította a földrészt, addig a Spilosomavirginica faj erre nem volt képes, sőt, úgy tűnik véglegesen eltűnt a kikötő környékéről is. Ez a faj tehát klasszikusan az alkalmi megtelepedők népes táborát képviseli.
Azokat a fajokat tehát, melyek képesek voltak egy számukra idegen környezetben megvetni lábukat jövevény (adventív) fajoknak nevezzük. Az adventív fajok az esetek többségében nem okoznak jelentős változást új környezetükben, legfeljebb, mint faunisztikai érdekesség, újdonság tarthatók számon. Sok fajnak ezt a jellemzőjét, már tudományos nevük is sugallja, mivel nagy valószínűséggel a Linné-féle rendszerezés megkezdése előtt is ismert volt ez a tulajdonságuk. A hazánkban is jól ismert Ahasverus advena (jövevény lapbogár) például egy kozmopolita, gabonaraktári kártevő.
Egyes esetekben ezek az újonnan érkezett fajok olyan sikeresek, hogy már nem csupán biológiai érdekességet, hanem valós fenyegetést is jelentenek. Hatékonyan terjeszkednek, környezetükre számottevő hatást gyakorolnak, mindez komoly (gazdasági) következményekhez vezethet. Az ilyen veszélyes, negatív hatást kifejtő, nem honos (adventív) fajokatnevezik invazív, vagy más néven özönfajoknak (invázió=„elözönlés”). Az invazív faj jellemzője, hogy többnyire tág ökológiai tűrőképességgel rendelkezik (úgynevezett euryök faj). Előnyt jelent ilyen esetben – főleg zavart környezetben – a magas szaporodási ráta (azaz rövid generációs intervallum) is. További előny a fajon belüli magas genetikai polimorfizmus, de talán még inkább az, hogy az új környezet érthető módon, általában a természetes ellenségek nagyfokú hiányával jellemezhető. Az invazív fajok nagy részére igaz a gyors terjedőképesség is, ez volt például az egyik legszembetűnőbb különbség a két amerikai, jövevény medvelepkefaj között is.
Egy inváziós faj megjelenése többféle következménnyel járhat. Ökológiai, gazdasági és egészségügyi hatást gyakorolhat faji jellegétől függően, de természetesen ezek kombinációja is előfordulhat.
Az ökológiai hatást az ökoszisztémában okozott komoly károkkal jellemezhetjük. Ilyenek az őshonos fajokkal szembeni erős kompetíciós képesség, egy ragadozófajnak a jelentős predációs nyomása, rokon faj esetében hibridizáció stb. Végeredményben az őshonos fajok visszaszorulását, kipusztulását, eltűnését eredményezheti. Világátlagban az őshonos fajok mintegy 22%-át (tehát nagyjából minden 5. fajt!) fenyegeti egy invazív faj jelenléte. Gazdasági hatás terén kiemelendő, hogy eleve hatalmas költségeket emésztenek fel egy-egy inváziós faj kiirtására – és mivel ez többnyire nem sikerül –, a későbbiekben már csak visszaszorítására, terjedésének megfékezésére tett erőfeszítések, illetve a károk mérséklése. Ugyanakkor jelentős hatást gyakorolhat a növénytermesztésre és a növényvédelemre (erdészeti vagy mezőgazdasági károsító) is. Jelentős hatást gyakorolhat a növényegészségügyre (pl. idegen kórokozó terjesztésével), a vad- és/vagy háziállatok állományára (állategészségügy) és az emberre is (humánegészségügy).
2. kép. Phyllonorycter leucographella kártétele (fotó: Keresztes B.)
3. kép. Aceria pyracanthi kártétele (fotó: Keresztes B.)
Leírva egyszerűnek tűnik, de sokszor nehéz eldönteni, hogy egy idegenhonos faj megmarad(t) adventív státuszában, vagy nyugodtan nevezhető (már) inváziósnak. Jó példa nagyjából párhuzamos magyarországi „karrierrel” az amerikai lepkekabóca (Metcalfapruinosa) és a nyugati levéllábú poloska (Leptoglossusoccidentalis) esete. A kabócafaj 2004-ben jelent meg hazánkban, csakúgy, mint az Amerika nyugati partvidékéről származó karimáspoloska-faj. A lepkekabóca azóta már bőven kinőtte magát inváziós kártevővé, rengeteg növényen sokszor jelentős károkat okoz hazánkban is. Az Észak-Amerikában, Kanadában komoly kártevőnek tartott poloska – bár Olaszországból már jelezték jelentősebb kártételét mandulafenyőről – hazánkban – mára tömeges jelenléte ellenére – eddig nem okozott számottevő kártételt. Európa nagy részén szintén nagy egyedszámban fordul elő, de ennek ellenére úgy tűnik, hogy faramuci módon őshazájában még mindig veszélyesebb, ugyanakkor elképzelhető, hogy ez a jövőben változni fog. Ugyanakkor például a növényi kártevőink körét bővítő tűztövis aknázómoly (Phyllonorycter leucographella) (kártétele a 2. képen), de ugyanennek a növénynek a nemezes gubacsatkája (Aceria pyracanthi) (kártétele a 3. képen) sem valószínű, hogy átlépi az adventív státuszát. Kellően régen megjelentek és elterjedtek már, de látványos (főleg az atkagubacsok) kártételükön kívül eddig jelentőségük csekély.
Ajánlott, kapcsolódó irodalmak
Csóka Gy., Hirka A. és Szőcs L. (2012):
Rovarglobalizáció a magyar erdőkben. Erdészettudományi Közlemények, 2 (1): 187-198.
Williamson, M. and Fitter, A. (1996):
The Varying Success of Invaders. Ecology, 77 (6): 1661-1666.
SZERZŐ: DR. KERESZTES BALÁZS • NÖVÉNYVÉDELMI INTÉZET – PANNON EGYETEM GEORGIKON KAR
