Régi gazdaemberek dicsérete
A gazdák általában április 15-20-a között vetették a kukoricát, de nem minden körülmények között, mert természetesen a fajtacsoport igényei is közbeszóltak. Bár a kukorica közép-amerikai eredetű gazdasági növény, de később, mondhatni, magyarrá lett.
A kukoricának nyolc convarietása, változata ismert, mint a sima keményszemű (Zea mays convar. vulgaris), a sima keményszemű (Zea mays convar. vulgaris), a sima puhaszemű (Zea mays convar. vulgaris), a lófogú kukorica (Zea mays convar. dentiformis), a csemege- (Zea mays convar. saccharata), a pattogatni való (Zea mays convar. microsperma), a lisztes kukorica (Zea mays convar. amylacea), a viaszkukorica (Zea mays convar. ceratina) és a pelyvás kukorica (Zea mays convar. tunicata).
A naptárnál fontosabb, hogy éppen milyen idő volt; mennyi csapadék esett, mennyire fújt a szél és ami a leglényegesebb: a vetést követően milyen időjárási előrejelzések voltak, ha voltak. A talajhőmérséklet volt a döntő: ha az meghaladta a 10 fokot, illetve – idős gazdák megfigyelése alapján – ha virágzott az orgona, már lehetett is vetni a kukoricát. Hogy mindez mennyire igaz ma, azt ki-ki döntse el maga. Lehet, hogy ez régen megállta a helyét, de a klímaváltozás óta a kisebb anomáliákra is fel kell figyelni, amit a nagyüzemi termelők is régóta tudnak.
Most azonban egy letűntnek látszó világ mégsem eltüntetendő gazdasági növényének hagyományos művelését és minden részének felhasználását idézzük fel. A teljes génbanki folyamat nem állhat meg a fagyasztott magvaknál vagy a tételsoros vetésekkel. Szükséges a termesztésben tartásuk is. Ez az ún. „on farm” technika. Így aztán, aki a sokféleség fenntartását igyekszik szolgálni, annak kukoricázni való dolga egész évben lesz. Kezdjük talán a legelején! Az eresz alatt késő őszi és téli időben kiszáradt csövek nagy részét márciusig morzsolták le, hűvös és egerektől mentes helyen tárolták. Közben a kukorica földjén, még a talajban lévő töve csutkát (csobakot) kiforgatták a talajból, bothoz ütögetve és megtisztítva, a nyári konyhába hasznos tüzelőanyagot nyertek.
Azután a jól művelt földeket megfogasolva, április második felében a gazda utalóval megjelölte a sorokat; rendszerint 3 sort jelöltek egyszerre. Többnyire ún. ültetőpuskával 2-3-as szemet juttattak a talajba. Biztos kelést kívántak elérni – persze ügyelve arra, hogy ne kelljen sokat dolgozni a fatytyazás mellett az egyeléssel is.
Xochipilli, a kukorica-istennő
Következtek a kapálások, ami 2-4 alkalmat is jelentett, miközben a megerősödött kukorica-csíranövények egyre magasabbak lettek. De az acatolót is elő kellett venni, a muhart és főleg az apró szulákot (folyondár) kigyomlálták a malacoknak, majd később már a faeper segített a választási jószágoknak növekedni. A történeti ökológust – de a mostani kisparcellás gazdát is – érdekli, hogy milyen gyomok adták az okát és célját a mechanikai művelésnek.
Csövek sokfélesége
Egykor a kisparaszti kukoricaföldeken (a vegyszermentes korszakban) a domináns gyomok a következők voltak: aprószulák (Convolvulus arvensis), fakó (Setaria glauca) és zöld muhar (Selaria viridis), szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), hamvas szeder (Rubus caesius), kakaslábfű (Echinochloa crus-galli) és mezei aszat (Cirsium arvense). Mostanra sokat fejlődött az agrotechnika, de ehhez próbál a gyomflóra is változni, íme az újabb fajok: parlagfű (Ambrosia elatior), vadrepce (Sinapis arvensis), tarackbúza (Agropyron repens), fenyércirok (Sorghum halepense), csattanó maszlag (Datura stramonium), lapulevelű keserűfű (Polyponum lapathifolia), selyemmályva (Abutilon theophrasti) és fehér libatop (Chenopodium album).
Eredetileg az indiánok a vegyes vetést is alkalmazták, ami az Alföldön szintén meghonosodott; a kukoricasorok közében bokorbabot, ritkábban folyóbabot vetettek májusban. A Partiumban viszont inkább krumplit ültettek a sorok közé. Lassan az alföldi emberek is átvették ezt a gyakorlatot. A kis földterületek határát cirokkal ültették körül; volt belőle aprómag- és a bugaseprű-formában hasznosult. Egy négyzetméternyi felületet sem hagytak szabadon! Olyan művelésűek voltak a kisparaszti földek, hogy a gyomosodás alig okozott problémát. Ehhez hasonló kultúrállapotot a kapás gabonatermesztőknél láttam Kínában.
Kukoricatörés
Szárkúp és átmeneti tároló
A címervetés táján a talaj felszínét sekély műveléssel védték a kiszáradástól, többnyire sikerrel, ez egy rövidebb pihenőt is jelentett a gazdáknak, amikor a Nap is már magasan járt az égen. Majd a csövesedés idején az üszkös csöveket mindig összeszedték, hogy azok ne fertőzzék az egészséges töveket.
Az augusztus azért volt ismét dolgos hónap, mert a bármiféle bab (zölden, szemesen kifejteni való vagy szárazon) betakarítható lett, akárcsak a burgonya. Igaz, azt inkább a kukoricaföldek kulisszáiban termesztették – elkülönítve, mint a sárgarépát, petrezselyemgyökeret, vöröshagymát vagy céklát. Amennyiben volt főzni és pattogatni való kukorica is, az előbbinél időről időre megszedték a csöveket, és főzték folyamatosan e finom csemegét. A főzőtök vagy uborka is igencsak megkívánta a szorgos kezeket, nehogy a tolvajok vagy a termés elöregedése miatt váljon haszontalanná, igaz, a magnak való terméseket épp ilyenkor kellett megszedni.
A burgonya felfeszegetése ásóval (és szedése) után a legnagyobb összefogást kívánó munka a kukoricatörés volt. Ezt mindig kalákában végezték, aminek sikerét a szervezettség biztosította: a 6-8 ember, aki törte, a kocsis és a rakodók egyaránt a csapathoz tartoztak. A megszokott betakarítási forma a csuhéval tört kukorica volt, így minimálisra csökkent a hulladék; az árván maradt szár még bírta a „szabadságot”, de a csuhé nemcsak hasznos lehetett, hanem esős időben védte is a szabadban lerakott csöveket.
A fosztás szinte társasági elfoglaltság volt: a családok egymást kisegítve, baráti módon töltötték el a fosztási időt, miközben a java csuhét gondosan különszedték. Olykor a csövek között akadt piros-bordó szemű is, ez alkalom lett a nagyobb lányok és fiúk közvetlenebb megismerkedésre. Nehéz, mégis nyugodt életforma volt a paraszti létezés, mert minden napnak megvolt a maga célja és tennivalója. A csuhé nélküli csövek a góréba kerültek, az utószáradás itt történt meg, a legszebb csövek meg magnak maradtak, és a csuhénál fogva az eresz alá aggatták azokat (ld. előbb). Ahol viszont góré nem állt rendelkezésre, zsákban a padlásra hordák fel a kukoricát, ahol elterítették.
Góré a csöves kukoricának
Október végi ködös, nyirkos napokon a gazda fogta a szárvágót, és a talajtól 15 cm-re a szárat levágta, amit fűzvessző-kötéssel fogott össze. 10-12 kéve alkotott egy-egy kúpot, amelynek a közepébe a marharépától a sárgarépán át a petrezselyemgyökérig mindent be lehetett tárolni, amíg a szár nem került el a házhoz. A szárat megbontva télen a szarvasmarhák, bikák és kecskék lelevelezték, a csupasz szár (ízék, ízik) a kemencék gyomrában fejezte be pályafutását. Ez volt az életfilozófia: semmi sem veszhet kárba! A télnek napi tennivalója volt a morzsolás: kézzel, segédeszközzel, darálóval vagy éppen speciális széken. A csutka pedig remek tüzelőnek számított, a parazsán lehetett a legjobb minőségű pirított kenyeret készíteni.
Mi lesz csuhéból?
Kukoricamorzsolás (Horváth G. Andor)
Kukoricaszár aprítva, tüzelőnek
Télen ugyan lassan kiürült a góré gyomra, az egerek sem próbálkozhattak tovább a padláson felhalmozott csöves kukoricával, mert voltak macskák, miközben hatott az öröknaptár jelszava: Gyertyaszentelő, az ízéket szedd elő!… Megtörtént, s elhamvadt a kemencében vagy a sparheltben, mint a töve csutka, és így kevés teret hagytak a kukoricamolynak, ami a kukoricaszárban szépen kitelelhetett volna. Örökérvényű volt ez a körforgás, amit a Csongrád kisréti és bökényi dolgos emberek napjai alapján tudtam megfigyelni, amit azután megszakított az 1959/61. közötti politikai döntés. De sok kukoricatermesztő kisparaszt ember került emiatt idő előtt a csongrádi temetőbe…! Az emléküket őrizni dolgom is, mert nekem a legjobb ökológiai szemléletű földművelők és egyben tanítómestereim voltak.
A kukorica szára ember- és állatfigurák készítésére is megfelelő volt – babák és karácsonyidőben betlehemesek illusztrációi készültek belőle. A Csongrád-bokrosi Szent László templomban pedig a stációképek szakrálissá tették a kukoricát: műalkotások lettek belőle. A csuhé (kukoricahaj) lehetett kötözőanyag is a szőlőkben, vagy éppen lábtörlő és esetleg nagyobb kézügyesség révén egy-egy szatyor vagy másféle népi iparművészeti tárgy. A mexikói kukorica-istennő, Xochipilli örömére az indiánok alázatosan művelték ezt a kultúrnövényt, képesek voltak belőle kenyeret vagy süteményt sütni – és öreg gazdáinkkal együtt tisztelni is.
SZERZŐ: SURÁNYI DEZSŐ
