Az idei várható időjárással kapcsolatosan egy biztos dolog prognosztizálható, az pedig a bizonytalanság. A számos napvilágot látó meteorológiai előrejelzésben egy közös elem van, mégpedig az időjárási szélsőségek nagy valószínűségű megjelenése, vagy inkább folytatódása, esetleg fokozódása.
Emellett lehet csapadékszegény forróság és lehet tartósan borús, csapadékos időjárás is, legalább is márciusban így fest a vegyes prognózis. A gyakorló mezőgazdászok számára „lefordítva magyarra”, ez pontosabban azt jelenti, hogy mindenki úgy készüljön fel prevencióval az időjárási szélsőségek kivédésére, a károk csökkentésére, ahogy szakmailag jónak látja, ill. ahogy az anyagi lehetőségei ezt lehetővé teszik.
A Kisalföldön már március derekán hatalmas nyári szárazságtól tartanak, hiszen kevés volt a téli csapadék. De vajon tudják-e a gazdálkodók, hogy milyen megelőző intézkedésekre érdemes költeni, és melyek azok a praktikák, amelyek valóban eredményesek lehetnek egy esetleges kárenyhítés szempontjából? Ezt a témát boncolgatjuk egy avatott gépész/mezőgazdász és sikeresen gazdálkodó szakember, Szücs Zoltán segítségével, aki a Mosonudvaron működő Szücs Bt. ügyvezető-tulajdonosa. A szakember a Mosoni–síkságon olyan térségben műveli földjeit, ahol általában történik valami szokatlan: vagy a vízhiány, vagy a szélviharok, vagy egyéb időjárási események nehezítik a munkát. De van-e esély a megelőzésre, a termés minél hatékonyabb megvédésére?
– Hogyan tudná összefoglalni az elmúlt két évtized időjárásának változásait, és valóban indokolt-e egy felkészülési tervet készíteni/megvalósítani az időjárási szélsőségek ellen?
– Gépész gondolkodásmódomból eredően korábban kialakítottam egy elméletet – amelyet az élet más területeire is adaptálhatónak tartok –, miszerint a problémát akkor és ott kell megoldani, amikor és ahol az jelentkezik. Konkrétan az időjárás és a gazdálkodás összefüggésében viszont ez az elmélet sajnálatos módon egyáltalán nem alkalmazható; ez a két évtizedes önálló gazdálkodási tapasztalatom. Mára például elmosódnak az évszakok közötti korábbi éles határvonalak, amelyekhez lehetett igazodni a munkák szempontjából. Előfordul tavaszi aszályos hónap – mint pl. az idei március –, de voltak az elmúlt évben légköri aszályos május végi napok is. Ezek már nem csak figyelmeztető jelek, hanem a valóság, ami ellen valahogyan fel kell lépni, hiszen a termést veszélyeztetik.
A pszichikai átállást segítő tavasz illatát sem tudjuk már a szokott módon élvezni, annyi az évszakidegen időjárási fordulat. Természetesen ezekre az anomáliákra valamilyen formában készülni kell, de nem egyszerű a helyzetünk, hiszen még jelenleg is a jelenségek gyakoriságát vizsgáljuk. Akkor lehet igazán eredményesen készülni, ha több év átlagában nagyjából megegyezőek az időjárási tapasztalatok, hiszen minden beavatkozásnak súlyos költségvonzata van.
– Mindezek ellenére a hosszú évek gyakorlatával bizonyára kialakultak olyan megelőzési praktikák, amelyeket alkalmaz. Gondolunk itt akár a vetésszerkezet kialakítására, a vetésidőkkel való finomhangolásra, fajtaválasztásra, stb.
– Mivel éppen az időjárás alakulása miatt nincsen két egyforma év a gazdálkodásban, évente szükség szerint új vagy más megoldásokat kell alkalmazni, sőt leginkább improvizálni kell. Felfoghatjuk mindezt úgy is, hogy ez adja a szakma szépségét, de ezt nem mindenki így éli meg. A napi, vagy másnapi munkavégzési tervek is gyakran dugába dőlnek, egy szélvihar, egy nem várt mennyiségű csapadék miatt.
Az éghajlati nyitottság, az észak-nyugati „légifolyosó” okozta váratlan anomáliák gyakrabban jelentkeznek, mint korábban. Nincs kiszámíthatóság az időjárásban, nincsenek tartósan nyugodt tavaszias napok, vagy tartós csendes esők, amikor biztosra lehet menni munkaszervezési, illetve szakmai szempontból. Szélsőséges jelenségek váltják immár évek óta a csendes és zavartalan tavaszi felmelegedést. Ez ellen a sekély termőrétegű földeken is ki kellett dolgozni valamit, hiszen az ember nem nézheti végig tétlenül, hogy már a tavaszi indulásnál hátrányba kerüljenek a haszonnövények, és a remélt nyereség elmaradjon.
A védekezés egyik módja a vetésszerkezet „beigazítása” a fent említett viszonyokhoz. Ez arányos őszi-tavaszi vetést igényel, a vetési/betakarítási munkacsúcsok elkerülése érdekében. Az őszi vetésű árpa és búza vetése esetében pedig további tapasztalatom, hogy a kora-őszi vetések biztonságosabbak, ami azt jelenti, hogy nálunk október 10-ére mindegyik kalászos földbe kerül. Fejlettebb, erősebb állomány megy így télbe, és a télállóságuk is egyértelműen jobb, amit az idei vetések is visszaigazolnak.
A fajtaválasztás is kikristályosodott az elmúlt években, hogy a szűkebb környezetünkben nemesített és bizonyító osztrák fajtákat preferáljuk. Jobban alkalmazkodnak az Alpok-alja időnként „hűvös leheletéhez” és a Mosoni- síkság időjárási viszonyainak kiszámíthatatlanságához. Tehát a vetésszerkezetben előnyt élveznek az ősziek, tavasszal pedig a szárazságot jobban viselők, mint pl. a facélia, vagy más alternatív növények, amelyek vetését szintén a javasoltnál korábbi időpontokban végezzük.
Ez utóbbiak összehangolása a mindenkori piaci helyzettel persze feltétlenül szükséges, mert minden évben változnak a mennyiségi igények és az árak is. Fontos megemlíteni, hogy a terményeink számára nincs a környékben feldolgozói háttér, ami a keresleti piacot, az árversenyt jobban generálná. Ez a tény a kereskedelmet kiszolgáltatottá teszi, és éppen ezért a prémium alapanyagok megtermelése helyett nagy tömegben, takarmány célú és alacsonyabb árkategóriájú növények termesztése, vagy az igényes szakmai munkát követelő vetőmagtermesztés jelent kitörési pontot. Az időjárás kedvezőtlen változásához való alkalmazkodás és a piac diktálta növényválasztás harmóniájának megteremtése ma talán a legnagyobb feladat.
– A vízhiány, ami egy külön téma, nagy gyakorisággal jelentkezik a térségben. Nyilván szükség van mesterséges vízpótlásra a biztonság érdekében, a sekély termőréteg és a többnyire kavicsos altalaj miatt is.
– A kevés csapadékot hozó tél, a szintén kevés csapadékkal beköszöntött tavasz semmi jót nem sejtet az idén. Ha ez forró száraz nyári időjárással társul, vagy még egyéb szélsőségeket is hordoz, akkor nem lesz jó évjárat. Ha így lesz, akkor az öntözés szerepe ismét felértékelődik, persze csak azokban a gazdaságokban, amelyek képesek az öntözésre.
Nem vitatható, hogy az öntözési beruházás költsége magas, de megtérül. Mégpedig 3-5 éves időintervallumban lehet gondolkodni, de nem csak erről van szó. A régi kutak általában nem rendelkeznek vízjogi engedéllyel, így sok helyen illegális víznyerés történik. Igaz, az Agrárkamara közbenjárására az ilyen kutak legalizálása mérsékelt összeggel megvalósítható, és meg kell jegyezni, hogy a magyarországi vízkivétel is igen méltányos költséget jelent nemzetközi összehasonlításban. Mindezek a körülmények arra ösztönöznek bennünket, hogy elsősorban a sekély termőrétegű talajainkat öntözzük, és ezzel igyekezzünk – szükség szerint – a nyereséges gazdálkodás alapjait megteremteni…
– A korszerű vagy egyedi talajművelési technikák milyen szerepet játszanak a vízmegőrzésben? Mennyit változott mindez az elmúlt húsz évben a műszaki háttér korszerűsödésével?
– Az elmúlt húsz évben a talajművelési technikák és a talajművelő eszközök tekintetében is forradalmi változások zajlottak.
A mechanikusan kapcsolható sebességfokozatú, alacsony terhelhetőségű traktorokat felváltották az „okostraktorok”, amelyek szinte kitalálják, hogy milyen vonóerőre van szüksége a munkagépnek. Olyan hidraulika-rendszerekkel, olyan teljesítményszabályozással dolgoznak – emelkedő- és lejtmenetvezérléssel –, fokozat nélküli hajtóművel, hogy mindig a legoptimálisabb motorüzemet valósítják meg. Szembeötlő, hogy a kerekes traktorok is átlépték ma már az 500 LE-s teljesítményhatárt!
Ugyanilyen pozitív változások vannak persze a munkagépek terén is. A nagy vonóerő-igényű talajművelő eszközök képesek olyan kombinált munkaeszközök üzemeltetésére, amelyek egy menetben megoldják a sekély lazítást, tárcsázást, aprítást, a 30-35 cm mélységű középmély lazítást és a művelt talajszelvény homogén visszatömörítését. Nevesítve mindezt: egy gépen belüli rövidtárcsa, egy lándzsás, szárnyas, vagy kombinált szerszámmal felszerelt kultivátor, utána követő borona, vagy takaró tárcsa és végül egy DD-henger képes mindezt megoldani. Az őszi művelést követően pedig még magágykészítést sem végzünk tavasszal, hanem csak a mulcs vetőgép munkájával kerül földbe a mag. Ez óriási előrelépés a kevés taposással járó, vízmegőrző és energiatakarékos talajművelés szempontjából.
A mi gazdaságunkban a forgatásos művelés háttérbe szorult, és a mulcshagyó lazításra épülő technológia lépett a helyébe. Így érezhetően jobb a talaj struktúrája, és nő a talajélet a földjeinken. Mindez elősegíti, és remekül szolgálja a szélsőséges időjárási anomáliák kivédését is.
– Nem mehetünk el szó nélkül a gépesítési gyakorlata mellett, amelyben a relatív vagy valós túlgépesítés elvét vallja. Megosztaná az álláspontját ezzel kapcsolatban?
– A túlgépesítés elve valóban és tudatosan érvényesül nálunk, ami azt jelenti, hogy a jelenlegi területünk háromszorosát is képesek lennénk megművelni. Ennek szerepe is felértékelődik az időjárás hektikussága miatt, hiszen alkalmanként csak kevés rendelkezésre álló idő alatt lehet jó minőségben a talajművelési/vetési/növényápolási munkákat elvégezni. Ehhez kell az egy időben mozgósítható nagy vonóerőigény és a nagy teljesítményű munkagépek. Az idei tavasz is ilyen kihívásokkal érkezett, hiszen előfordult, hogy csak órák maradtak egy-egy feladat elvégzésére…
– Az öntözés nagy területen történő megszervezése feltehetően komoly anyagi erőpróbát jelentett, de megvalósult. Mekkora biztonságérzetet ad mindez?
– A válasz egyértelmű, hiszen az egyik legjobb befektetésnek tartom az öntözést. Korlátlanul áll rendelkezésre a szivattyúzható jó minőségű talajvíz, és a munka szervezése sem bonyolult. Három-négy öntöződobot képes üzemeltetni – kezelni, áttelepíteni – egy ember, egy traktorral.
Fontos az öntözés szakszerű méretezése a hatékony kihasználás érdekében. Az öntözési norma legyen olyan, ami legalább tíz napos öntözési fordulót tesz lehetővé, 11 óra üzemidő mellett, dobonként 40 mm vízkijuttatással. 24 óra alatt 1 öntöződobbal 9-10 ha beöntözése válik lehetővé optimális viszonyok esetén, de nálunk nyolc dob egyidejű működése már megoldott, és így 60-80 ha öntözése lehetséges teljes kapacitás esetén. Mindez növeli a termelés biztonságát, és emeli a termésszinteket a kritikus évjáratokban. Természetesen ez kihat a gazdálkodó hangulatára is, hiszen egy nyári aszályos periódus után nem kell elköszönni például a hibridkukorica, vagy éppen az árukukorica termésének a felétől…
– A fent taglalt praktikák mellett nyilván vannak olyanok is, amelyeket csak adott helyzetekben, adott térségben, vagy táblaszinten lehet alkalmazni. Vannak-e ilyen finomhangolásnak nevezhető apróbb fogások?
– Nyilván minden gazdálkodó igyekszik kiismerni a földterületei sajátosságait, és megfigyelésekre, tapasztalatokra alapozva apróbb hasznos beavatkozásokkal is igyekeznek segíteni a gazdálkodás eredményességét. A talajok különbözősége, az eltérő művelési gyakorlat, technikai felkészültség eredményeként a szélsőségek elleni megelőzés is egyedi módon történik. Tavasszal már tudni kell, hogy – fizikai tulajdonságokból eredően – melyik táblán lehet először megkezdeni a munkát, hogy a legkevesebb időveszteséget kelljen elszenvedni.
Ugyanakkor vannak általános érvényű praktikák, mint pl. a búzák tavaszi hengerezését nem az erdősávok mellett érdemes kezdeni, az ott korábban felgyülemlett hó és ennek következtében nedvesebb talaj miatt. Említhetem a széljárás állandó figyelését is, ami szintén befolyásolja a munkák szervezését és elvégzését. A vetés iránya tavasszal legalább olyan fontos szempont, hogy ne állandó oldalszélben kelljen öntözni, vagy permetezni, ami a szórásképet kedvezőtlenül befolyásolja. Persze sorolhatnám az apró, jól bevált megoldásokat, de ezt – ahogy említettem – ki-ki saját maga elképzelései, tapasztalatai szerint tudja legjobban alakítani…
