„Fekszik a Holt-Dunához közel, e nagy folyóvíznek szeglet-forma fordulásánál, mely miatt Dunaszegnek nevezik.” Így eredeztetik az alsó-szigetközi település, a mintegy kétezer lelket számláló Dunaszeg elnevezését, amely egy idő óta a Győr környéki agglomeráció egyik peremrészét képezi.
Pék László
A Szigetköz hatalmas, kavics hordalékkúpján megülepedett réti-öntéstalaj jó feltételeket biztosít a szántóföldi növénytermesztés és állattartás számára, amit az itt élő emberek jól ki is használtak az idők során. A Duna váratlan – és az itt élő őslakók számára máig érthetetlen – elterelése, vízhozamának drasztikus lecsökkentése azonban alaposan megváltoztatta a vízgazdálkodási viszonyokat, és jelentős károkat okozott az itt gazdálkodóknak. Újra kellett gondolni a gazdálkodás egészét, és alkalmazkodni a megváltozott ökológiai környezethez. Mára ez többé-kevésbé sikerült – mondja a Dunaszeg székhellyel működő Szigetközi Mezőgazdasági Szövetkezet elnöke, Pék László (57), aki immár 33. éve indítja el legjobb tudása szerint – a hosszú átalakulási folyamatokon átment és mára 600 ha területet művelő, állattenyésztés nélküli gazdaságban – a három ipari növényre alapozott szántóföldi vegetációt, a nyereséges termesztés reményében…
Nagycsaládban nőtt fel
Pék László a szintén alsó-szigetközi, szomszédos faluban, Kunszigeten született, ahol a nagyszülők, szülők, testvérek alkotta nagycsaládban, szeretetben nevelkedett. Olyan környezetben, ahol a munka nemes értelmet kapott, és amiből felnőtt és gyerek egyaránt kivette a részét.
Nagyszülei és a család foglalkozott háztáji gazdálkodással, részes műveléssel és persze állatokkal is. Nem derogált senkinek a munka, annál is inkább, mert mindenkinek adódott testhezálló elfoglaltság. Ennek ellenére az általános iskola befejezése után mégsem mezőgazdasági profilú iskolában, hanem a jó nevű győri Révai Miklós gimnáziumban kezdte meg középiskolai tanulmányait a fiatal Pék László, ahol azonban a sok jó képességű gyerek között hamar beigazította a „falusi gyereket” az egyik szókimondó tanára, amikor a pályára állást firtatták. Jelesül, úgy fogalmazott – miután az orvosi, mérnöki és egyéb hivatásokat „kiosztotta” –, hogy „te fiam, meg jó leszel agronómusnak”. Persze, nem feltétlenül ezért – sokkal inkább a vidéki életforma, a természet és a mezőgazdasági munka iránt érzett elhivatottság miatt –, de az agrártudományi egyetemen folytatta tanulmányait, Mosonmagyaróváron. Aztán amikor a gyakornoki idő következett, akkor kiderült, hogy a kunszigeti szövetkezetben – ahol nyaranta rendszeresen dolgozott is –, a szülőfalujában nem volt hely, ezért a szomszédos Dunaszegre jelentkezett be, az „Egyesült” tsz-hez, ahol viszont szívesen fogadták. Akkor még nem is sejtette, hogy ez a döntés egy életre meghatározza majd a szakmai életútját…
A klasszikus vetésforgót már aligha lehet visszahozni, de a búza–kukorica–szója
hármasával ideális-közeli szántóföldi növénytermesztést lehet folytatni
A munka megkezdődött
Agrármérnöki diplomával a kezében – és nem mellékesen már fiatal házasemberként – kötelességszerűen kezdte meg a munkát Dunaszegen, ahova tanulmányi és annak folyamodványaként munkaszerződése kötötte. Állattenyésztési feladatot kapott, mégpedig nem akármilyen állatlétszám mellett. A három falut átfogó szövetkezetben 2 500 szarvasmarha, 200 kocás sertéstelep hizlaldával és hatalmas brojlertelep – hat turnusban egyenként 72 000 csirke hízott – is működött. Amellett, hogy a törzskönyvezési és napi operatív feladatokat kellett végeznie – konkrétan végigjárni az összes telepet, és felmérni a gondokat, az állatorvos érkezéséig – az állattenyésztésben, a növénytermesztési munkacsúcsokban is besegített. Halkan jegyzi meg Pék László, hogy természetesen odahaza is foglalkozott akkor még háztájival, ezért aztán alaposan betelt programokkal minden egyes napja.
Színes és tartalmas időszak volt ez, szusszanásnyi szünet is alig volt a napok egymásutániságában. Az akkor még Dunaszegi „Egyesült” tsz nevet viselő nagygazdaságban aztán, szorgalmát és szakmai munkáját elismerve, először 1986-ban termelésirányító főmezőgazdásznak választották, majd 1989-ben az elnöki székre is alkalmasnak jelölte és meg is szavazta a 170 fős tagság. Persze, ekkor már a rendszerváltás szele elérte a mezőgazdaságot is, és sejteni lehetett, hogy reformfolyamatok és átalakulások sora veszi kezdetét. Talán éppen ezért bízta a tagság a szövetkezet sorsát egy fiatal, agilis szakemberre, amely időszak aztán sem szakmai, sem pedagógiai, sem közéleti, de még társadalompolitikai szempontból sem volt sétagalopp…
A téli nyugalomban lévő telephely, ahol ilyenkor áll a munka, semmi mozgás nincs
Szétválás és újraindítás
A rendszerváltást követő időszakban országszerte megindult a birtokrendezési procedúra, ami Dunaszegen sem volt másképpen. A tagság – érdekeltségtől függően – ragaszkodott a települések szerinti szétváláshoz és a szövetkezeti vagyon szétosztásához. Ez meg is történt, sajátosan alakuló rendezőelvek szerint – ami nem kevés vitát, veszekedést váltott ki –, és aminek összegzésképpen ennyi idő távlatából megállapítható, hogy egyik szétváló fél sem járt jól, hiszen az infrastruktúrát és a termelési folyamatokat mindenütt újra kellett építeni és működésbe hozni. Egyszóval mindhárom különváló kisgazdaság szegényen indult neki a jövőnek…
Emellett számos szövetkezeti tag kivált, a vagyonból kivitte a részét, és saját vállalkozásba kezdett. A földterületek pedig a települések közigazgatási határaihoz igazítva maradtak a szétváló és megalakuló gazdaságoknál.
A Szigetközi Szövetkezet néven újjáalakult Dunaszeg így mintegy 600-650 ha földterület, szántó, bérleti/földhasználati jogát szerezte meg, és sikerült is a mai napig a földbérleteket ezen a szinten megtartani. Persze, a termőföld és az időközben egyre terhesebbé váló állattenyésztési tevékenység miatt a gazdaság „eltartóképessége” alaposan lecsökkent.
Pék László – mint újraválasztott, pozíciójában megerősített elnök – szembesült ezzel a hatalmas gonddal. Egyre jobban beigazolódott, hogy a sertéstartás és a hízómarha is egyre több pénzt emésztett fel a növénytermesztés változó nyereségéből, ezért meg kellett hozni egy idő után a fájdalmas döntést. Lassú következetességgel, de teljes egészében fel kellett számolni az állattenyésztést, ugyanakkor egyidejűleg a foglalkoztatott emberek sorsáról is gondoskodni kellett. Nem kis fejtörés és belső vívódás árán mindez 2000-ig sikerült – mondja Pék László, és hozzáteszi, hogy a sok álmatlan éjszaka miatt nem is szívesen emlékszik vissza erre az időszakra. Az őrlődés, az idegharc nem múlik el nyomtalanul az ember életében, hiszen a szervezet egy idő után aligha tudja tolerálni ezeket a nemkívánatos stresszhatásokat. A munka megszűnése ugyanis sokak számára szinte „forradalmi helyzetet” teremtett, és többen a szövetkezet teljes felszámolását szerették volna. A józan többség azonban mégis a folytatás mellett döntött, ami az elbocsátottaknak végkielégítést jelentett, a maradóknak pedig kemény és következetes munkát és a reményt…
Konszolidált környezetben
Hosszú évekre volt szükség, amíg a szövetkezet mai viszonyai kialakultak, mert voltak átfedések, illetve a határozat betűjét felülírta az emberi sorsok feletti aggódás. Tolerancia övezte a nyugdíj előtt állók sorsát, és a lassú kifutás jellemezte a munkaerő-gazdálkodást, úgy, hogy felvétel egyáltalán nem volt.
Mára sikeresen letisztult a 600 ha műveléséhez és adminisztrációs hátteréhez szükséges létszám, és összesen 7 ember látja el a feladatokat, kiegészülve a munkacsúcsokban alkalmi munkára néhány hétre besegítő nyugdíjas tagokkal. Természetesen ehhez a gépesítés felülvizsgálata és korszerűsítése vált szükségessé.
A növénytermesztés az elmúlt 5-6 évben megerősödött, és a nyereséges termelés tette lehetővé a gépesítés szorgalmazását. A klasszikus vetésforgót már aligha lehet visszahozni, de a búza–kukorica–szója hármasával ideális-közeli szántóföldi növénytermesztést már lehet folytatni.
Pék László több mint 30 év gyakorlat után jutott el addig, hogy minden tekintetben a maga ura, ami a szakmaiságot illeti. Legjobb belátása és szakmai tudása alapján úgy cselekedhet, hogy nem bírálja felül a döntését senki. Ez persze felelősséggel is jár, hiszen elszámolással tartozik a zömmel már nyugdíjas tagság tulajdonában lévő szövetkezet és önmaga felé is. Mégis nagyon jól érzi magát, hiszen elnök, fő- és beosztott mezőgazdász egy személyben, aki a vezetői kötelezettsége mellett gyakorolhatja szeretett hivatását. Ki gondolta volna, hogy ennyi év után ezt ilyen formában megteheti? – Nos, aligha hitte volna el, ha ezt 10-15 éve valaki a szemébe mondja.
Persze mindennek ára volt, hiszen nem múlt el nyomtalanul Pék László életében ez a néhány, idegileg túlterhelt év. Átmenetileg adóznia kellett az egészségével is emiatt, de szerencsésen túljutott a nagyon nehéz időszakon, és megvilágosodott előtte, hogy óriási önmérsékletre és a tempó okos visszafogására van szükség – amire a jelenlegi gazdálkodási körülmények már alkalmasak…
Szövetkezeti formában
Pék László soha nem gondolkodott azon, hogyan lehetne saját tulajdonba kimenteni valamit is a közösből. Nem vásárolt földeket, nem fogott a közös mellett külön gazdálkodásba, mert a felfogása szerint párhuzamosan a kettőt nem lehet felelősen és tisztességesen végezni.
A szövetkezet nehéz időszakát „levezényelve” mára sokkal nyugodtabban és szakmai alapossággal folyhat a munka, aminek jönnek is az eredményei. Ennek hozadéka, hogy a szövetkezet nem tartozik senkinek; minden hónapban pontosan tud fizetni; nincsenek likviditási gondok, és tud fejleszteni, ami elsősorban a gépberuházásokat érinti. A legfontosabb azonban az, hogy a szakmára lehet összpontosítani, és nincsenek olyan anomáliák, ami ezt akadályozza. A szövetkezeti vagyon pedig a 32 tagra van nevesítve, és arányosan van elosztva.
A rendszer tehát hosszú és kemény munka árán „beállt” és működik – mondja az elnök –, aki addig szeretne dolgozni, ameddig az egészsége engedi. Úgy fogalmaz, hogy most, amikor már „tiszta a víz”, akkor nagyon jó és élvezetes dolgozni, élni a természeti környezet, a termőföldek nyújtotta lehetőségekkel. Büszke arra, hogy nem engedett a „szirénhangoknak”, a kísértésnek, és minden erejével, mindenáron egybetartotta a szövetkezetet.
Örömgazdálkodás – szakmai alapon
A jelenlegi 600-650 ha közötti művelt terület a klasszikus vetésforgó alkalmazására nem kínál alkalmat. Ma a piac diktálta lehetőségek közül kell választani, és az így kiválasztott növények között kell harmóniát keresni. A földpiac nagyon erősen „beindult”, ami találkozott a vidéki emberek elszegényedéséből eredő, újra és újra jelentkező kínálattal. Éppen ezért a szövetkezet igyekszik a földbérleteket megújítani, a bérleti díjakat „karbantartani”, hiszen a termőföld a szövetkezet működésének az alapja, a legfontosabb termelőeszköz. Mivel e tekintetben sikerült relatív biztonságot teremteni, így nyugodt gazdálkodás folyhat.
Az őszi búza és a kukorica piaca az elmúlt években bíztatóan alakult, és a két ipari növény figyelmes termesztésével tisztességes nyereséget lehet elérni. Van értelme a technológiai finomhangolásoknak, és így a ráfordítások függvényében realizálható többlethozamok garantálják a nyereséget.
A szója pedig egy igazi mentőnövény, ami segíti a vetésváltás szakszerűségét megteremteni, jelentős nyereséget hoz, és tápanyag-visszapótlásban is komoly hasznot hajt az őszi búza számára. A klimatikus viszonyok változása mindenképpen indokolja a termesztését, és ezt Dunaszegen már közel két évtizede felismerték – mondja Pék László –, aki a fehérjenövény nagy ismerője, és aligha tudná már kihagyni a vetésszerkezetből. A növény sikere érdekében foglalkozik a fajták saját összehasonlító kísérleteivel, és igyekszik kiválasztani tenyészidőben, termésszintben a legjobban alkalmazkodókat. Ez már valóban a szakmai munka finomítása, és szerencsére ma már erre is jut idő.
A 25 cm-es hópaplan fedte búzavetések, amelyeket
szívesen látogatnak az őzek a ködös, nyirkos hidegben
Nyugalomban
Pék László Dunaszeg csendes részén, erdő közelében él, közgazdasági végzettséggel rendelkező – a NAV állományában dolgozó – feleségével, Erzsébet asszonnyal, nagy egyetértésben, békében. Takaros és tekintélyes kerttel rendelkező portájukon fenyőültetvény díszlik, ami munkát is ad ugyan, de látványa végtelen nyugalmat sugall, és szimbolizálja az életerőt, az állandóságot, a hosszú életet és talán még a halhatatlanságot is.
Pék László számára a legnagyobb megnyugvás, hogy azt folytathatja – igaz, egy nagyon küzdelmes, embert próbáló időszak után –, amit tanult, amihez ért, amit nagyon szeret. A szövetkezeti formát nagyon tiszteli, tudja, hogy amit tesz, azt nemcsak önmagáért, hanem a szövetkezeti közösségért teszi, és bízik abban, hogy ma már a tagság is így látja ezt. Munkájához folyamatosan nagy támogatást kapott és kap ma is a feleségétől. Ez nagyon fontos segítség, ami nélkül aligha lenne ez a küzdelmes életpálya teljes.
Amikor még több szabadidő állt rendelkezésére, és egészsége is jobban engedte, kedvelte a vadászatot; természetesen vadásztársasági tagsággal. Ma már csak magányos vadászként ízlelgeti, élvezi a természetet, pihenteti tekintetét az apró- vagy éppen nagyvadak csodálatos, méltóságteljes mozgásán. Természetesen mindezt már inkább a visszakapott egészségének védelme, megóvása érdekében teszi, mint ahogyan a fürdőlátogatások célja is ez.
Szeretné még ebben a mostani, nyugodtabb közgazdasági és termelési környezetben kamatoztatni tudását, a szövetkezeti közösség és saját maga javára is…
