Utolsó erős bástyánk, a búzanemesítés

Dr. Balla László professzor munkásságát aligha kell bemutatni Magyarországon, hiszen az MTA doktora, a Magyar Növénynemesítők Egyesületének tiszteletbeli elnöke a növénynemesítés szakterületén végzett kiemelkedő munkájával valóban maradandót alkotott, és idős kora ellenére ma is aktívan részt vesz a szakmai munkában.

A Szent István Egyetem magántanáraként és a Debreceni Egyetem AMTC KIK Karcagi Kutató Intézet tudományos tanácsadójaként ma is dolgozik, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy munkásságát beszegve tegye teljessé életpályáját, és átadja a tudást a következő generációknak. Ő állította elő a gépi aratásra alkalmas első magyar intenzív búzafajtákat, amelyekkel a termelők megnégyszerezték a 20. század első felének a termésátlagait. Búzanemesítő tevékenysége mellett meghonosította és elterjesztette az ember által előállított első nemzetséghibridet, a tritikálét, amelynek elterjedése a hústermelésben jelentett előrelépést. Úttörő szerepet vállalt a szlovák sörárpák honosításában és el-szaporításában, amelyeket már közel negyedszázada a vetésterület háromnegyed részén vetnek. Munkássága példaértékű, de még nem teljesen befejezett. Erről kérdeztük egy Gödöllőn rendezett kalászos bemutatón, ahol természetesen a karcagi fajták méltatójaként, előadóként volt jelen…

Professzor úr! Ön, mint a magyar búzanemesítés egyik avatott szaktekintélye, hogyan látja ma a magyar búzatermesztés helyzetét, azt a világ élvonalával összehasonlítva?

— Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy az utóbbi 15 évben a magyar búzatermesztés nagyon visszaesett. E jelenség megértéséhez azonban régebbre, egészen a ’60-as évekig kell visszanyúlni, amikor 1,3 t/ha volt az országos átlagtermés, s amikor egy búzatermesztési tanácskozáson az akkori szakemberekből verbuválódott előadói gárda 1,5 t/ha-ban maximálta a termőhelyi adottságok figyelembe vételével az elérhető termésszintet. Ez első hallásra egy nemesítő szakember számára nevetségesen hangzott, hiszen a fejlődés lehetőségét csírájában fojtotta volna el. Szerencsére a nemesítői munka azonban nem állt meg, és az évről évre növekvő termésátlagok eredményeként 1984-re 5,4 t/ha-ig szökött fel a mennyiség, keresztülhúzva minden korábbi pesszimista elképzelést. Ez országosan 7,5 millió tonnás rekordtermelést jelentett — akkor is 1,1 millió ha vetésterületen –, amelyet azóta sem sikerült túlszárnyalni, viszont akkor a világ búzatermelésének élvonalához tartoztunk.

Sajnos ettől kezdve folyamatosan csúsztunk lefelé, ami különösen a rendszerváltást követő időkben volt szembetűnő, illetve az időjárási anomáliák kedvezőtlen alakulása is közrejátszott egyes évjáratokban. Ma az ötéves országos átlag búzatermesztésben 4,2 t/ ha, ami azt mutatja, hogy nem tudunk felzárkózni a legjobbak mögé…

Vajon milyen okai vannak ennek a stagnálásnak, hiszen a termőhely ugyanaz, a nemesítési eredmények jók, s közben 150 köztermesztésben lévő fajtából választhatnak a termelők?

— Nemesítői szemmel nézve nagyon elszomorító, hogy az élenjáró országok — Franciaország, Németország, Hollandia — ma a magyar átlag dupláját termelik, 7-9 t/ha közötti termésszintnél tartanak, ugyanakkor a költségeik hasonlóak. A magyar termelők legnagyobb gondja a gazdaságosság hiánya, ami akkor változik, ha legalább 5-6 t/ ha-t terem, mert az árbevétel akkor haladja meg az önköltséget, és nyereség is innentől képződhet. A mai magyar fajták potenciális termőképessége 9-10 t/ha, tehát a nemesítés nem ludas abban, hogy a magyar termésátlag ilyen alacsony, hiszen a biológiai alapok biztosítottak. A termőhelyeket tekintve viszont három kategóriát kell számba venni, hiszen vannak kedvező adottságúak, közepesek, és kedvezőtlenek. Természetesen ez utóbbin nem biztos, hogy erőltetni kellene a búzatermesztést. Az országos átlagtermés mindenképpen egy stabil mutató, amelyet a gyenge termőhelyek eredménye nagyon negatívan befolyásol.

A ’80-as években volt időszak, amikor a magyar átlagtermés tartósan az európai országok átlaga felett volt, a termelési rendszerek megjelenését követően. Azóta nem törődik senki igazán a magyar búzatermelés ok-okozati összefüggéseivel, mondhatni, hogy a “lovak közé dobták a gyeplőt”. A termelőkben azonban megvan a szándék a felemelkedésre, ezt bizonyítja a bemutatókon tapasztalható fokozott érdeklődés is. A technológiai transzfer ma is adott, a kutatási eredményekre kíváncsiak a termelők. Talán a mobilizálható tőke nem áll rendelkezésre megfelelő időben a búzatermesztés két alappillérének számító inputanyag-beszerzéséhez. Az egyik pillér a fémzárolt vetőmag, a másik a legalább 350 kg vegyes műtrágya hatóanyag. Ha ez működne, akkor a búzatermesztő gazdának már nyert ügye van, mert a többi már nem jelentős pénz kérdése. Ha a többi technológiai ajánlást is lelkiismeretesen betartják, akkor a 6 t/ha körüli termés szavatolható…

A 151 elismert búzafajta gyakorlati haszna pedig nem bizonyítható, tehát nincsen. 12 fajta van a vetésterület 58%-án, ami elég beszédes szám, további 45 fajta pedig 1% alatti vetésterülettel bír. Az emberek hiszékenységen kellene változtatni, mert szakmailag indokolatlan ennyi fajta a köztermesztésben; elegendő lenne 25, aminek harmada kimenő, harmada pedig új…

A vetésterület csökkenése is szembeötlő, hiszen az évtizedek óta 1,1 millió hektár 900-950.000 ha közé zsugorodott. Nem veszélyezteti-e ez a jövő búzatermesztését Magyarországon, illetve az unión belüli magyar gabonaövezeti státusz nimbuszát?

— Kétségtelen, hogy előállt egy drasztikus vetésterület-csökkenés, ami részben a jövedelmezőségi viszonyok kedvezőtlen alakulásával, illetve a szélsőséges időjárási viszonyokkal magyarázható. Magyarország ökológiai adottságai a kukorica és kalászos gabona termesztésének kedveznek, ezért nekünk ezt kell a továbbiakban is kihasználni. Erre egyébként felkészült szakembereink vannak, a gépesítettségük is jó, csak a közgazdasági környezetnek kell lényegesen javulnia. A területkiesés remélhetőleg csak átmeneti, és a jövedelmezőség javulásával a rend visszaáll. A jövedelmezőség alakulása pedig nagymértékben függ a piaci háttértől, ami szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Konkrétan nincsenek biztos piacaink a magyar búzára, mert ha lennének, akkor igény szerint tudnánk — a temérdek fajta felhasználásával — az elvárás szerinti minőséget megtermelni. Persze a piacon meg kell küzdeni a sikerekért, mégpedig egyre inkább a keleti blokk volt államaival — Oroszország, Ukrajna, Románia, stb. –, de ahhoz kedvezőbb árat kell kérni az áruért. Ezt viszont csak a mainál sokkal jövedelmezőbb gabonatermeléssel lehet elérni. Tehát csak az lehet a cél, hogy növelni kell a mennyiséget, a minőség megtartása mellett. Egyébként is jelentős versenyhátránya van az országunknak amiatt, hogy nincs tengeri kikötője, ahonnan a világkereskedelembe is könnyebben be lehetne kapcsolódni, s persze a mennyiségek szerepét is hangsúlyozni kell. Új szemlélettel, új gyakorlattal kell, hogy megújuljon a kereskedés is, mert jelenleg kevés elképzeléssel, eléggé esetleges módon és olcsón kel el a magyar búza.

Semmiképpen nem kerülhető meg a magyar búzatermesztésről folytatott beszélgetésben a nemesítési eredmények, a nemesítési munka szerepe. Professzor úr hogyan látja, van-e felelőssége a hanyatlásban valamilyen módon a nemesítésnek, vagy éppen ellenkezőleg; a jó megoldásokat sugallja a termelők felé, az ismételt felemelkedés reményében?

— Büszke vagyok arra, hogy a magyar búzatermesztés zömmel ma is magyar búzafajtákon alapul. A ’60-as években megindult nemesítési munka — a féltörpe búzák előállításával — forradalmasította a termesztést, amely ezeken az alapokon állva tudott előbbre lépni. Egyedül a búzánál állt elő az a helyzet, hogy a külföldi fajták nem szorították ki a köztermesztésből a magyar nemesítésűeket. A biznisz növényeknél — kukorica, napraforgó, repce — ez sajnos megtörtént, és külföldi fajták/hibridek uralkodnak, ami óriási teherrel jár. Ugyanis sokszorosát — akár százszorosát — fizetjük ki annak az összegnek licencdíjakra külföldi fajtatulajdonosoknak, amit ma a teljes hazai agrárkutatásra fordítunk. A búzanemesítés és a magyar fajták azért maradhattak köztermesztésben, mert a hazai nemesítők fel tudták venni a versenyt a külföldiekkel. Nagy lökést adott, hogy az extenzív termesztés — ami még Bánkúti, Fleischmann, Fertődi fajtákkal folyt — átváltott intenzívre, ahol viszont új fajtákra volt szükség. Kemény nemesítői munka folyt Martonvásáron, Szegeden, miközben a Bezosztaja búza honosítása 15 évre megoldotta a kenyérgabona kérdést. Aztán megjelentek a magyar nemesítésű rövidített szárú fajták, ami először félelmet keltett amiatt, hogy nem lesz elég szalma. Aztán kiderült, hogy a termésnövekedéssel együtt jár a biológiai termés növekedése, tehát a szalma is több lett. Emellett fontos volt a szem-szalma arány megjavítása, amelyben szintén nagy előrelépés történt. A nemesítési eredmények hamarosan bebizonyították, hogy az intenzív fajták biológiai termése kétszer akkora lett, mint a hagyományos magas szárú búzáké. Mindez a gyakorlatban a búza-termésátlagok javulásához vezetett, és álltuk a nemzetközi versenyt. Mert Nyugat-Európában is dolgoztak a nemesítők, csak éppen nem tudtak olyan szárrövidítést végrehajtani, mint mi. A búzáik magasabbak, hosszabb tenyészidejűek és érzékenyebbek is voltak, főleg a fuzáriumra. Angliában például 6-8-szor is permetezik a búzákat, hogy a fuzáriumtól megmentsék, és így érik el a 8 t/ha körüli termésszintet. Nálunk a fuzárium ellen és megdőlés ellen sem védekezünk, szinte ismeretlen fogalom lett a rövid szár miatt a megdőlés. Mindez a nemesítői munka eredményességét dicséri.

Ugyancsak komoly eredménynek számít, hogy sikerült a korai, középkorai és középkései tenyészidejű fajtákat kinemesíteni, ami a termelők aratási-munkaszervezési munkáit nagyon megkönnyíti, továbbá mindegyik fajtacsoport képviselőjét a biológiai érés optimumának idején lehet betakarítani.

Professzor úr sokszínű nemesítői érdeklődése és munkássága közismert, így a búza mellett tudomásunk szerint a sörárpa és a tritikálé is helyet kapott a honosítási és nemesítői munkájában. Beszélne erről is?

— A gabonatermelés iránti igény az elmúlt évtizedekben alaposan megnőtt, s ez nemcsak az étkezési búzára volt igaz, hanem a sörárpára is, ami a sörfogyasztás növekedésével mutatott összefüggést. Éppen ezért magam is igyekeztem részt venni ebben a munkában azzal, hogy a szlovák sörárpafajták honosítását elvégeztem, mégpedig az Orbit és Jubilant fajtákkal. Persze ezek ma már kiszorultak a köztermesztésből, mert a nyugati sörgyárak privatizációs éhsége következtében a magyar sörgyárakat megvették, alapanyag-ellátásukat megváltoztatták, és új fajtákat használnak.

Feljött viszont a tritikálé a takarmánynövények között, amely a takarmányárpával az állattenyésztés fő kiszolgálója. Ennek mintegy 15 éve kezdődött a honosítása Lengyelországból, majd négy év kellett a termesztésben való elterjesztéséhez. Ma a búza-vetésterület kb. 15%-át foglalja el a tritikálé, amelynek már hazai — Karcagon általam előállított — fajtája is van. A tritikálé kiváló aminosav-összetétele és olcsó termeszthetősége révén lett nagyon népszerű. Vetőmagigénye kevesebb, mint a többi kalászosé, kiválóan bokrosodik, vegyszeres gyomirtást nem igényel, és a kedvezőtlen adottságú területeken is szépen díszlik.

A nemesítés helyzete mennyiben változott az elmúlt időszakban, illetve kapnak-e ahhoz elegendő támogatást a nemesítők, hogy a közismerten időigényes szakmai munkájukat zavartalanul végezzék?

— A nemesítés egy befejezhetetlen folyamat, amely minden körülmények között folytatódik. Sajnos e tekintetben azonban nincsenek jó hírek, hiszen megvonták a nemesítő intézetek költségvetési támogatását, a nemesítési támogatást, eltörölték a termelők kötelező vetőmag-felújítását célzó szabályozót, miszerint, ha nem végeznek felújítást a területeik 40%-án, akkor nem kaphatnak területalapú támogatást. Ennek következtében fontos forrásoktól esnek el az intézetek; nem fogy a vetőmag, nincs bevételük. A privát nemesítői szektor pedig nem alakult ki — kivéve a Kiskun Kutatóközpontot –, ami szintén nem tesz optimistává. Félő, hogy a multinacionális cégek rájönnek, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy a magyar búzanemesítés is beálljon a sorba, ahogy az a többi növény esetében történt. Nem kevésbé rossz a marketingtevékenység sem, hiszen a magyar nemesítési eredményeket sokkal jobban kellene menedzselni, aminek elmaradása minden bizonnyal szintén pénzhiánnyal magyarázható, ám mellette a személyi feltételek is kérdésesek.

Milyen visszhangra találnak a magyar nemesítési eredmények külföldön? Van-e érdeklődés a búzafajtáink iránt, eladhatóak-e?

— A külföldi piacokra nagyon nehéz betörni, de azt mondhatom, hogy figyelik, nyilvántartják külföldön a magyar nemesítési eredményeket, fajtákat. Persze a fejlett mezőgazdasággal rendelkező Franciaországban vagy Németországban nem könnyű megjelenni a magyar fajtákkal, hiszen féltik a saját fajtáikat, nemesítési munkájuk eredményeit. Persze egy jó ügynök csodákra képes még egy ilyen valóban jó fajtákkal dolgozó országban is, s esetleg az ő révén lehet részsikereket elérni. Személyes tapasztalatom, hogy ez így működik, hiszen Olaszországba, Szlovéniába, Törökországba is be lehetett kerülni ezzel a módszerrel.

Mint közismert, szaktanácsaival most a Debreceni Egyetem AMTC KIK Karcagi Kutató Intézetében igyekszik a szakmai munkát erősíteni. Ez a munka talán egy hosszú nemesítői életút összegzésének is tekinthető, amelyről szívesen hallanánk néhány gondolatot.

— Karcagon két búzanemesítési program fut egymás mellett, amelyből az egyik az enyém. Jelenleg 10 fajtajelöltem van az állami fajtakísérletekben, és mondhatom, szépen halad a nemesítési munka, de ahogy említettem ez lassú folyamat. Valamelyest itt is romló munkakörülményekkel kell hamarosan számolni — ugyanis a DATE-től is jelentős támogatási ösz-szegeket vonnak el –, de ez a folyamatban lévő feladatvégzést talán egyelőre nem zavarja, bár közvetve Karcag is érintett. A nemesítési osztály 5 nemesítővel, a vetőmag szaporítási osztály szintén ekkora létszámmal dolgozik az aktuális munkákon. A szaporításhoz rendelkezésre állnak a telepek, külön a búza, az árpa és a tritikálé szaporításához. A külső szaporítások tekintetében most erősödünk, ami nagyrészt a karcagi vetőmagüzemmel rendelkező AGROHUNGÁRIA Kft.-nek és személy szerint Dr. Farkas Béla ügyvezetőnek köszönhető, aki felvállalta szerződéses keretek között a vetőmagtermesztést, további termelők beszervezését, a felszaporítások bonyolítását. Örvendetes, hogy egyre több termelő vállalja a kalászos szaporítást a térségben, és egyben népszerűsíti is a karcagi fajtákat. Persze Erdélyben, Kárpátalján is kipróbáljuk a fajtáinkat, és örömmel tapasztaljuk, hogy jól vizsgáznak. Mellesleg jegyzem meg, hogy amelyik fajták pedig a mostoha körülmények között — Karcag térségében -jól szerepelnek, azok a jó termőhelyeken minden bizonnyal még nagyobb termésszintekre képesek.

Professzor úr szemmel láthatóan jó egészségnek örvend, munkabírása is megfelelőnek látszik. A nemesítői munka mellett Gödöllőn, a Szent István Egyetemen magántanárként oktatja is a nemesítési ismereteket. Milyen tervei vannak a közeli jövőben?

— A nemesítés egy olyan betegség, amelyet csak elkapni lehet, de kigyógyulni belőle nem. Addig végzem ezt a munkát, ameddig bírom és ameddig a lehetőségek is adottak lesznek hozzá. A nemesítéshez munkahelyi, munkaadói akarat is kell, hiszen alkalmazottakkal kell a munka nagy részét végeztetni, és munkájukat meg kell fizetni. Lehet, hogy a láthatáron lévő megszorítás már személy szerint engem is érinteni fog, nem tudni. A félben lévő munkákat nem nagyon lehet átadni, mert nincs kinek a kis létszámú nemesítő kollektíva munkatársai közül. A hamarosan közgazdászként végző unokámra viszont rábízom a fajták menedzselését, a marketingmunkát — ő fiatalos lendülettel képes lesz ellátni ezt az egyébként nem kis feladatot…

Köszönjük, hogy válaszolt kérdéseinkre, és jó egészséget, további eredményes munkát kívánunk!

Nagy Zoltán

búza kalászos mezőgazdaság nagy zoltán nemesítés növénytermesztés